Dunántúli Napló, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-16 / 139. szám

W59. JŰNIUS 16. NAPLÖ 5 Ifjúsági záróhangverseny Befejeződött az a nagy jelen­tőségű és nagysikerű nyolc if­júsági hangversenyből álló so­rozat, melyet az Országos Fil­harmónia rendezett a jelen is­kolai évben. Az utolsó, különösen nagy­sikerű hangverseny az 1959 esztendő nagy évfordulóinak jegyében állott. Purcell, az egyik legnagyobb angol zene szerző halálának 300., Händel halálának 200., Haydn halálá­nak 150. és Mendelssohn szü­letésének 150. éves fordulóját ünnepeljük ebben az évben. A hangverseny első részében a pécsi Zeneművészeti Szak­iskola leánykara Agócsy Lász­ló vezetésével a felsorolt nagy zeneszerzők énekkari alkotá saiból adott elő több számot. Kodály „Vejnemöjnen muzsi­kál” c. kórusával pedig a Ka­levala fordítóját, Vikár Bélát idézték születésének századik évfordulóján. A leánykar pom­pás összetaultsága, hangszíné­nek egységesen szép tónusa, művészi előadásmódja Agócsy László egész évi következetes, fáradhatatlan művész-pedagó­gus munkájának gyönyörű eredménye. Purcell finom hangámyalatait, Händel széle­sen áradó barokk szólamait, Haydn finoman cizellált mű­veit, Mendelssohn romantikus dallambőségét és dallamáradá- sát egyaránt szép stílustiszta­sággal szólaltatták meg. Zon­gorán Laky György kísért ki­tűnő művészi egységben. A hangverseny második ré­szében a pécsi Filharmonikus Zenekar Antal György vezeté­sével Händel Vizizenéjét és Haydn „Oxford” szimfóniájá­nak két tételét szólaltatta meg élményszerű művészi tolmá­csolásban. A zenekar különö­sen a Vizizene káprázatos ba­Dr. Ufa a CSB-CSÜ e'nijslljs Bonn (DPA—Reuter): A CDU—C3U 60 elektora a hét­főn Bonniban folytatott több­órás tanácskozás után dr. Heinrich Lübke szövetségi köz élelmezési és földművelésügyi minisztert választotta a párt új’ jelöltjévé a köztársasági elnök tisztségre; Gerstemmaier és Krone el­hárította a jelölést Magvar—egyiptomi tengerhajózási egyezmény Szombaton este aláírták Ma gyarország és az Egyesült Arab Köztársaság három évre szóló tengerhajózási egyezmé­nyét. SZINGAPÚR angol támaszpont marad London (TASZSZ): Az AFP jelentése szemint Richard J. Hell, Anglia távol keleti szá­razföldi erőinek főparancsno­ka Szimgapűrbarf sajtóérte­kezleten kijelentette: Szinga­púr még hosszú ideig Anglia legnagyobb katonai támasz­pontja marad a Távol-Kele­ten. rokk pompájában csillogott re­mek hangszínekben, kiegyen­lített, telt zenekari hangzás­ban. Borsay Pál Haydn D-dur zongoraversenyének „Magyaros rondo”-ját játszotta a művet megillető egyszerű, de éppen ezért művészi finom hangszí­nekkel és stílusos ' megoldás­ban. A zenekari kíséretet An­tal György ugyanebben a stí­lusban tartotta, így egységes és kiegyenlített volt a produk­ció. Az év folyamán 8—8, össze­sen 16 hangversenyt rendeztek a két ifjúsági csoport részére. Az előadógárda a legjobb volt: majdnem mindegyik hangver­senyen szerepelt a pécsi Fil­harmonikus Zenekar Antal György vezényletével, továb­bá kitűnő szólisták, köztük a Budapesti Fúvósötös, Garay György, Borsay Pál, Bánky Jó­zsef stb., valamint az országos hírű pécsi Liszt Ferenc Kórus. Az ifjúság tehát ezekkel a tervszerűleg, pedagógiai cél­zattal felépített hangverse­nyekkel megvethette zenei műveltségének élményszerű alapjait. A . hangversenyeken Agócsy László tartott bevezető és ismertető előadásokat, me­lyeknek közvetlen, elbeszélge­tő hangja nagyban hozzájárult a sikerhez és az esztétikai megértéshez. Ezenkívül cse- lekvőleg is részt vett a művé­szi munkában a fiatalság: minden egyes hangversenyen megtanultak és lelkes kedvvel énekeltek el egy-egy dalt, ká­nont. Az ezret meghaladó általá­nos- és középiskolai tanuió örömmel és mindvégig feszült figyelemmel hallgatta végig a magasértékű zeneszámokat és mint számtalan írásos meg­nyilatkozásból is kitűnt, a leg­nagyobb művészi és emberi haszonnal. hm Negyvenéves érettségi találkozó 1919 júniust írtak, mikor negyvennyolc fiatal leány szur­kolva, szívdobogva nekivágott az érettségi vizsgának a Pécsi Női Felsőkereskedelmi Iskolá­ban. Három év munkájáról adtak .. számot és búcsúztak egyúttal az iskolától. Vasárnap délután a tettyei Kalifa cukrászdában újra fel" elevenedtek a negyven év előtti emlékek. Bizony az évek elrepültek. Sok közülük már nem jöhetett el erre a találko­zóra. Azoknak a neve mellé szomorúan jegyezte a keresztet névsorolvasáskor” Lenke né­ni, a volt osztályfőnökük. — Viharos idők voltak, ami­kor mi érettségiztünk — emlé­kezett vissza Mészáros Dezső­vé. — Az első világháború után, a szerb megszállás ide­jén jártunk iskolába. — Emlékszem — mondta Pollák Henrikné — május el­sején mindegyikünk vörös ko­kárdával ment iskolába. Tizen­kilencben volt ez, a tanácsköz­társaság idején. Pécs szerb megszállás alatt volt és mi mégis kitűztük a piros gom­bot a ruhánkra. Csak egyik tanárunknak köszönhettük, hogy akkor ezért valamen­nyiünket nem csaptak ki az iskolából. Mészáros Dezsővé még most is büszkén emlékezik vissza arra, hogy a tanácsköztársaság alatt alakult diákszövetségbe egyhangúiéig bizalminak vá­lasztották. Tizenketten ültek vasárnap a kis asztaloknál. Tizenegy „diák” és az osztályfőnök. Me­séltek. A régi diákélet emlé­keit idézgették. Amikor még ők is fiatal lányok voltak. Ti­tokban leveleztek a fiúkkal, akik az emeleten voltak az is­kolaépületben. Zsinegen en­gedték le a fiúk a levelet és úgy kapták a választ is. Az érettségin elakadtak a francia dolgozat írásnál, s csak az egyik társuk szemének tüze indította a fiatal felügyelő ta­nárt arra, hogy megsúgja ne­kik a hiányzó szót. Rosner Erzsébet, Parii Má­ria, Kárpáti Olga, Ladányi An­na és a többi név a tablón a képek alatt ma már azt jelenti, hogy ők nemcsak a női felső­kereskedelmi, de az élet sok­kal nehezebb iskoláját is ki­járták. Az iskolapadban gyer­mekeik és unokáik vették át a helyüket. Nekik pedig a szép emlékek maradtak, mert negy­ven év távlatából már min­den emlék szép. (Hillebrand) Féwyképczzank együtt A helyes paeírleliilet kiválasztása az ember ruhát vesz magá- véglgnézl s különböző szín- ilatokat, mintákat, melyik ra a legelőnyösebb. Ugyan- ■sszük minden esetben, ha ínynek keretet, virágcsokor- yázát, ruhára gombot kere­eelönyösebb kiválasztása ko- gondot okoz, hiszen a szín, ta, a felület mtnemüsége ad- gü összegezve azt a benyo- * melyet elérni szándékoz­ván ez a fényképezésnél is. na már megörökítve várja, megfelelő papíron, a lelki­bben kerüljön mas0k,,‘?®i?le ajncs, ez a terület a fény ké­jen az, mellyel az a™aU’r<Jk •esőbbet törődnek és tgtf sználják ki azokat a lehető st. melyeket a papirfelületek rű kiválasztásával biztosítani e. lzletekben kidolgozott képek része ugyanis helytelen szo- övetkeztében fénye* felület- erül az amatőr kezébe, s ezzel kialakította azt a hibás véle­ményt, hogy a fénykép csak fé­nyes lehet. Fényképkiállítások, de különösen nemzetközi kiállítások döbbentik rá rendszerint a fotósokat arra, hogy ez mennyire nem így van és a papirfelületek gazdagsága mi­lyen sokrétű, bő skálát biztosit a fejlettebb amatőrizmus, fotóművé­szet terén a téma aláfestésére, ki­fejezésére. Tulajdonképpen miről Is van szó? Mint ahogy különböző alkalmak­kor más-más odaillő ruhát húzunk, különböző témákhoz is más-más felületű papírt kell használnunk ahhoz, hogy a téma hangulatához, szépségéhez alkalmazkodjon. A legnehezebb arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen témához, milyen felületű papírt használ­junk? Ahogy a különböző ruha színe, mintázata is elsősorban gazdája íz­lésének, egyéniségének, szépérzé­kének függvénye, — ugyanígy a papírfelület megválantását is ezek döntik el. Szabályt nem lehet erre formál­ni, tanácsként mégis szólni lehet a leggyakrabban előforduló ese­tekről. Sokféle papírfelület van, melyet a fotokereskedések a mlntaalbu- mokban szívesen bemutatnak. Ilyenek a fehér fényes, félfé­nyes, fénytelen, vagy matt papí­rok. Szépek az egyenetlen felüle­tű, rajzlap struktúráját utánzó matt és enyhe tükröződést mutató papírok is. Vannak szabályos raj­zolatot mutató, úgynevezett rasz- teros papírok is. A felületgazdagságot kiegészítik a papír alapszínét kitevő enyhe színárnyalatok az elefántcsont fe­hértől az enyhe rózsaszínig, krém- sárgáig. A mlntaalbum megtekinté­se világosítja fel az amatőrt a le­hetőségek e pazar változatára. Melyiket mikor használjuk? Azt amelyik felületen a téma legjobban mutat és elgondolásunk­nak, ízlésünknek legjobban meg­felel. Általában csillogó felületeket áb­rázoló témáknál, mint az esőtől csillogó aszfalt, víztükör, fém­tárgyak. — fényes felületű papí­rok adják a legvalószerűbb ha­tást. A nem hivalkodó, de anyagsze- rűségben is szép témáknál, mint pl. csendéleteknél, a fényképe­zett tárgyaktól függően, a félfé­pl•C'C'S'C bú'M’Ct'S'f&b I tt a pécsi képzőművészeti kiállításon láthatni a sok szép, valóban művészi festmény és szobor között olyan „alkotásokat“ is, ame­lyek méltán váltottak ki kétes érzelmeket a nézőben. Ismét az absztrakt került előtérbe, legalábbis erről vitáznak leg­többet. Nem vagyok sem művész, sem műkritlkus. Megjegyzései­met nem is ezzel az igénnyel akarom megtenni. Csupán azokra a világnézeti — ha úgy tetszik — ideológiai szempon­tokra szeretném felhívni a fi­gyelmet, amelyek az eddig napvilágot látott kritikákból, jórészt hiányoztak. A marxista filozófia alapján azt valljuk, hogy a termé­szeti és társadalmi valóság megismerésének legáltaláno­sabb és egyúttal legkézzelfog­hatóbb módszere, az elvonat­koztatás, az absztrakció. Ez, mini ismeretes abból áll, hogy a tárgy lényeges jegyeit ki­emeljük, azokat elvonatkoztat­juk, logikailag absztraháljuk, fogalmakba öntjük. Egyszóval: megismerjük. A művészet is ezt az utat követi a maga sa­játos eszközeivel. Ennyiben jo­gos valamely képzőművészeti alkotást absztraktnak nevezni. Azonban az a véleményünk, hogy azok az alkotások, ame­lyeket „absztrakt“ elnevezés­sel illettek, enyhén szólva, nem fémek bele abba a foga­lomkörbe, amelyet a logika nyelvén absztrakciónak neve­zünk. A művészet is a valóságot akarja kifejezni. A tárgy formája, alakja, színe stb-n túlmenően keresi még azokat a lényegi jegyeket és tulajdonságokat is, amelyek mélyebb kifejezését adják va­lamely tárgynak. Az a képzőművészeti alko­tás, amely e lényeg keresé­se közben elveszíti magát a tárgyat, amely a forma ig- norálása árán, a Művészet eszközeivel ki nem fejez­hető funkciót, dinamikát akarja feltalálni, akarata el­lenére is rákényszerül, hogy azt a valamit, amelyet 6 lé­nyegnek tart, az általános emberi ismerettől eltérően valószerűtlennek tüntesse fel. így adódik, hogy az absztrakt szemében sárga lesz a kék, zöld a vörös, téglalap az ellip­szis és így tovább. Ez a szimp- tóma már egymagában is ele­gendő arra, hogy jogosan ké­telkedjünk az absztrakt való­ságot kifejező mivoltában. Az absztrakt hívei szerfö­lött hivatkoznak a XX. szá­zad természettudományaira, amelyek a fizikai testek pusz­ta szemlélődésén, azoknak morfológiai leírásán túlmenő- leg, az anyag „bensőjében“ le­zajló mikroszkópikus tünemé­nyekre függesztik érdeklődé­süket. Úgymond itt is a lé­nyeg kereséséről van szó. Mi­ért ne kövesse a képzőművé­szet is a XX. század techni­kai szellemét? Itt nincs hely és idő arra, 1 hogy ezt a hamis ana­lógiát megcáfoljuk. Csupán annyit jegyziünk meg, hogy amíg a fizika, a kémia és a biológia, a fizikai világ objek­tív tüneményeit kutatja, ad­dig nyes, vagy fénytelen papírok a legszebbek. Az arcképeknél a kevésbé csillo­gó, vagy matt felületek adják vissza legelőnyösebben a bőr raj­zának szépségeit. Az életképek hangulata dönti el a felület megválasztását. A napos, derűs, mondanivalójá­ban örömet' sugárzó képek rend­szerint fényes felületűek, míg a borús, komor hangulatú képek többnyire fénytelenek. A papír szfnbatása Is a mondanivalóhoz igazodik. E gondolatot egy példával lehet legjobban érzékeltetni: Szép rajzolatú tearózsát fény­képeztünk. Készítsünk róla nagyí­tást fehér fényes, és krémszínű, fénytelen papíron! Az előbbin szinte tolakodóén je­lentkeznek a részletek s a kékes fekete tónus markánssá alakítja e szelíd, gyöngéd rózsakirálynöt. A másik papíron, bár a részle­tek Itt is jól látszanak, mégis jól érezzük a bársonyos puhaságot, a rúzsa „lelkilletét”, szépségét és bá­ját. a természet bőkezű ajándé­kát. A különbség, mely ellentételben óriási, „csak” a papírfelület kö­vetkezménye, melyre eddig talán nem is gondoltaink. h— —ő az absztraktnak nevezett festészet megmarad a maga sajátos szubjektív konven­cióinál. Amaz tudományok módszere fizikailag és pszichikailag is objektív, az utóbbi művészet nézőpontja és módszere vi­szont determinisztikusán szub­jektív. Nem véletlenül nevezhető determinált szubjektivizmus­nak az absztrakt festészet. De­terminálja az absztrakt híveit mindenekelőtt a fentebb emlí­tett hamis analógia. Hogy a technikával szemben mennyi­re nem a „kor szelleme“ az absztrakt, azt bizonyítja, hogy amíg idekinn lüktet és halad az élet, fejlődik a társadalom, addig a kiállí­tási termek falára akasztott absztrakt képekből valami anémiás, élettelen, cinikus szellem árad. Mintha egy nihilista méregke­verő lombikja forxana oda­bent s alattomosan intene, vigyázz XX. század, mert utol­ér a végzet! Amíg a szocializmusban a XX. század technikai szil­iemé optimizmussal, szabad­sággal, jóléttel bíztatja az embert, addig az absztrakt szelleme, mélabús kétségbe­esést, sivár jelent) pesszi­mista jövőt jósol nekünk. Ehhez nem értelem szükséges, hanem a fejlődés cinikus hi­te. így tehát semmi köze sincs az absztraktnak a logikához, az értelemhez, legkevésbé ko­runk technikai, társadalmi va­lóságához; Másik hamis illúzió, amely determinálja az absztrakt művészetet, az a bizonyos felsőbbrendűségi képzet. A művész cinikus fölénnyel állítja magáról, hogy neki si­került behatolni a fizikai és szellemi világ harmóniájába, amelynek művészi élvezésére átlagos képességű emberek szinte képtelenek. Az absztrakt művészet fél a tömeg ízlésétől, minthogy elfordul a társadalom prob­lémáitól. Talán veszélyes a művészeti életre, ha a tömeg ízlése vá­lik merőben minden alkotás értékmérőjévé? Mi, az abszt­rakt híveivel ellentétben úgy véljük, hogy ez a beleszólá­sunk a társadalom szempont­jából csak hasznos lehet — s ha ezt az illetékes művé­szek elfelejtették, vagy ha még nem tanulták meg, hogy a művészet a mi társadalmunk­ban nem önmagáért van, s hogy a szocialista-realista mű­vészet nem cél, hanem eszköz — akkor jegyezzék meg ma­guknak! Tudniillik ez is tár­sadalmi valóság. Az a művész, aki ezt az ele­mi igazságot sem képes ak­ceptálni, annak mi egyéb le­het a világnézete, mint a ci­nizmus és a nihilizmus. Ennek praktikus leölése abból áll, hogy az egyén, már mint a művész, el akar szakadni a fizikai és a társadalmi világ­tól, a színek lélektelen kene- getése, a geometriai alakzatok logikátlan halmozása árán valaminő' „közti“ világot ipar­kodik felfedezni, ahol nincs igen és nem, csak kép, má­mor, káprázat, meg illúzió, amelybe nem nyerhet minden­ki bepillantást, — talán csak az őrültek és az idióták. A „végtelen intelligencia“ hamis képzetével úgy hiszi, kivon­ja magát a gravitációk egye­temes törvénye alól s megfe­ledkezik róla, hogy a művész sem más, mint egy „zoológiái parvenü“, aki indokolatlan nagyzással, antropocentrikus gőggel követel magának kü- j térrné­lönleges helyzetet, a szét mechanikai háztartásá­ban. A gátlástalan fantázia apellál a freudi tudattalan­nak nevezett subcerticalis Én elfojtott benyomásaira. Célja: demagógikusan felkorbácsolni minden hátramaradt ösztönt; Vajon mi mást jelenthet, mint az elmondottakat Lantos Fe­renc „Kerékpáros“ és a „Ba* latoni emlék“ című „alkotá­sa?“ Ez utóbbi talán erotikus emóciók alantas rendezgetése? N em a művészek, hs :*m inkább az. absztrakt meg győződéstelen bámulói (akik hasonlatosak „A császár új ruhája“ című Andersen mese figuráihoz) szokták felhozni Picasso és a többi nyugati absztrakt festőművész alkotá­sait, s e kettőt (tudniillik a nyugatit és hazait) azonosíta­ni egymással. Erre az összeve­tésire akkor kerül sor, amikor a képek mondanivalójának; társadalmi, pedagógiai prob­lémái kerülnek szóba. Tekint­ve, hogy az absztrakt en bloc a társadalmi valóságtól való menekülés hamis illúziója, az absztrakt nyugati formája is az. De ami Picasso művésze­tében érthető és megmagya­rázható, az nem indokolt ná­lunk. Az absztrakt ott is az álforradalmi ideológiák egyi­ke. Világnézetünk alapján töké­letesen indokolták és szükség- szerűek az absztrakt kapitaliz­mus ellenes tendenciái, vi­szont mi szükség van az abszt­raktnak eme funkciójára a szocialista társadalomban? Hogy mi szükség van erre, azt félreérthetetlenül „absztrakté” megmagyarázza nekünk Bizse János „Ipari táj” című alkotá­sa. Elhisszük, hogy Bizse és Gyarmathy számára a gyárak levegője és szelleme azt jelen­ti, amit alkotásaikból ki lehet olvasni — de a szocialista em­ber. számára, az ipar, a keres­kedelem, a tudomány érthe­tőbb, és megmondjuk, maga­sabb értékeket jelent úgy esz­tétikai, mint politikai szem­pontból. Lehet, hogy Martyn „Dudás” című képe kifejezési módját tekintve gazdagítja a képzőművészeti eszközök spe­cifikumát, azonban — a kife­jezésben jelentkező többlet el­veszíti értékét, mivel minden művészi essiközt csupán a tár­gya igazolhat. Miként a kubiz- mus széttöredezett geometriai figurákból összerakott ember- ábrázatai a széttagozott lelkű embert akarták kifejezni, ak­ként a mai absztrakt is pró­bálja velünk elhitetni, hogy az igazi ember a tudattalan, ösz­tönös élet mélységeiben él, hogy a társadalmi és termé­szeti valóság elől a szubjek­tumba kell menekülni, mert létünk „Geworfensein in Nichts”. De mi elől meneküljünk a semmibe? S főleg, ki kénysz rít erre? Bizonyos, hogy ezek­re a kérdéseikre válaszoltak az absztrakt képek, amikof alkotóik az irracionalizmus gyászlobogója alá sorakoz­tak s „művészetük” kétes értékű eszközeivel tudatosan törekednek elhomályosítani a józan értelmet és a politi­kai világnézetet. n eméljük, hogy az a kép- ** zőművészeti ankét, amelyet a közeljövőben ren­deznek, egyetért a társadalom ízlésével és talán a Képzőmű­vészek Baranya megyei Mun­kaközösségének Csoportja is megteszi a kívánatos intézke­déseket. Bízunk benne, hogy egyes pécsi képzőművészek nem okoznak többet hasonló lelki inzultusokat a tárlatláto­gató közönségnek. T. L. Nagy választékban KÜLFÖLDI érkeztek a Kossuth Lajos út 15. szám alatti szakboltunkba PÉCSI RUHÁZATI BOLT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom