Dunántúli Napló, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-24 / 120. szám
t 1959. MÄJTJS 24. NAPLÓ 3 Köröskörül cserjés, bozótos vidék, csak a holt Duna-ág ha-, sított belé fodrozó, villogó su- eórutat és hozzá roppant forgalmat is a surranó, apróhalak nakt a vízicsibének, a rajokban húzó vadméhek hadainak. Ve pihenők, kicsiny állomások is vannak rajta, nyíló vízililiomok tízezreiből, melyekre időnként aláereszkedik egy- egy parányi helikopter, csupa- szem szitakötő. Vesztére, mert egy fecskevillanás és soha többé nem tér vissza a parádézó, kergetőző légi rajhoz. A dráma azonban itt is dráma. mert egy pillanatra megbomlik a rend, a méhek, szitakötők páni meneküléssel a parti bozót szárnyai alá cikáznak éj az ideges, ijedős halak is eltűnnek a vízililiom tányérjai alatt. De nemcsak ilyen idillikus riadók színhelye a kölkedi holt Duna-ág. A parti bozót nemcsak szitakötőknek, méheknek ad alkalmi menedéket, hanem réha leshelyül is szolgál. Alattomos leshelyéül sötétszándékú embereknek. Közel a határ. Alig néhány száz méterre innen keskeny felszántott sáv, a „senki földje” húzódik és azon túl. ;; Azon túl az „ígéret földje”. A csempészek, a büntetés, a körözés elöl futó bűnözők vélt menedéke a >,túlsó oldal”. Csak néhány szökellés, egy neki- iramodás és szabad az út. Ilyen reményekkel vágott neki a határnak Waiser Ferenc többszörösen elítélt bűnöző is, hogy talán odaát majd több szerencsével folytathatja a „szakmát”. Útközben felszedett egy társat is, aki hasonló módon kívánt fátylat borítani a múltra és így kettecskén, sok izgalom közepette végre elérték a „végállomást”. A kölkedi falu végén éjnek-éjjelén felzörgették a házbelieket, hogy további eligazítást nyerjenek. Balogh István, a megbolygatott ház családfője, nem tudni, hogy az álmosság miatt-e< de nem bizonyult valami szívélyes házigazdának, főleg nem útbaigazítónak. Amikor amazok kérdeztek, ö is kérdésekkel válaszolt. Méghozzá kellemetlen kérdésekkel: — Aztán mi dolguk van maguknak a határszéli szivattyúháznál? — De értse meg bácsikám, mi katonai ellenőrök vagyunk, a határőrök éberségét akarjuk próbára tenni. így van ez őrnagy elvtárs? => fis társa a patkányból előléptetett őrnagy szaporán bizonyította: — így van, így bizony, főhadnagy elvtárs! De Balogh István továbbra sem tisztelte a „sarzsit”. — Mondja, kommunista maga? — így az „őrnagy”. Szerencsétlenségükre tényleg az volt a házigazda, mert gondolt egyet és mégis elmondta hogyan jutnak el a legközelebbi úton a szivattyúházhoz, de még el is kísérte őket egy darabon. — Hát ha ti ragaszkodtatok, azért nekem is van eszem. — Nyilván erre gondolhatott, mert amikor lekezelt a „tiszt elvtársakkal”, nem hazafelé iparkodott. Most már ő zörgette fel a dörmögő postamestert, akinek azonmód kiszállt az álom a szeméből, amikor megtudta, miről van szó. Pillanatok alatt meg volt az összeköttetés: — Halló, ott határőrügyelet? ... Sz. Ferenc határőr vette fel a telefont. — Igen, értettem! Szóval a szivattyúház felé mennek. — Riadó!... Riadó! Perceken belül parancsnok és harcos a helyén volt. Rövidke eligazítás és már el is indult a biztonsági járőr. Ez alatt a két szolgálatos, K. János és K. Sándor határőrök letértek a Duna töltéséről és a szivattyúház felé közelítettek. Nem tudtak ők semmit a riadóról a szokásos portya utat járták. Nem beszélgettek, mert az éppoly áruló jel lenne, mintha rágyújtanának. Különben sem gyerekjáték az ilyen szolgálat, mert sohasem lehet tudni, hogy a másik lépés, a másik pillanat milyen meglepetést rejteget. A határsértők elszánt fickók, éberségük hasonlít a farkaséhoz, ha megszorítják őket, ki tudja mire képesek. K. János hallotta meg először a zajt. Nem is zajt, hanem elfojtott hangfoszlányokat, valahol előttük, nem tudni tíz lépésre-e vagy száz méterre. Egy halk — pszt — és a járőr társa K. Sándor is megállt, vagy inkább megmerevedett. Igen, az órát nézték meg először, mert ekkor már a jelentés forgott a fejükben: — Parancsnok elvtárs jelentem, hogy 0 óra 10 perckor hallottuk meg a hangfoszlányokat a Duna-töltés túlsó oldalán. A jelentés további részét majd akkor fogalmazók meg, ha a „madárkák” a kezükben lesznek. Vagyis mindent a maga idejében, sorrendben és katonásan. „Simán” ment minden. K. határőr U-alakban került eléjük, hogy a határ felöl fedezze az esetleges menekülési kísérletet, K. János pedig 15 lépésK. János határőr harcos és kedvence „Férc”, a nyomozó kutyí re közelítette meg a határsértőket. Amikor felcsattant az — állj — a két jó madárban megfagyott a vér. — Kezeket fel hátra arc! Es ahogy a nagykönyvben meg van írva, már csattant is a bilincs. A riadóztatott járőrökkel már visszafelé találkoztak, akik bizony csalódottan vették át a „kész csomagot”. Hogyne, amikor egy ilyen fogásért jutalomszabadságot és külön dicséretet kap a határőr harcos. Azért „kárpótlásul” nekik is kijutott egy kevés az elfogatás izgalmaiból. A megbilincselt Waiser Ferenc egy óvatlan pillanatban bevetette magát egy közeli nádasba, de elég volt néhány riasztó lövés, hogy visszakullogjon a. sorba. Na, de mi ez a K.-ék dicsőségéhez képest. Régen lejárt már azóta K. János és K. Sándor jutalomszabadsága és azóta semmi újság. Úgy látszik, a határsértök is ezerszer meggondolják, érdemes-e a <,vállalkozás”. Nem, mégsem mondtuk jól, mert újság mindig akad az őrsön. Most is azt mesélik, hogy a leszerelő harcosok, mint Oláh Sándor és Schveitner János is annyira megkedvelték Kölked környékét, hogy civilbe öltözés után le is telepedtek. Persze, ehhez némi köze volt a község lányos házainak is, ahová vőnek társultak, de a föld is van olyan jó, mint Nyíregyháza környékén. Hát kell-e ennél jobb kapcsolat egy határszéli község és egy őrs között. Van aztán más is. A határőrségen belül országos kultúr- verseny indult, amelynek megyei döntőjébe másodikak lettek a kölkedi fiatalokból és az őrs táncosaiból álló kültúr- csoporf tagjai. De még ezzel sem merült ki a jószomszédi viszony. Most is, május elsején 1 együtt vonultak fel a falu fh*e A kölkedi holt Duna-ág táljaival, de együtt báláznák, együtt vannak jóban-bajban a kölkediekket Parancsnokaik is nemcsupán kapcsolatot tartanak fenn a község pártszervezetével, hanem megválasztott tagjai is a községi, sőt a járási tanácsnak. Es őrsön belül? Ott is tartalmas a szabad idő. A könyvtár, a szép kultúrterem, a biliárdasztal, a mozi dúsan betölti a pihenés perceit, óráit. Hogy mégis jobban kedvelik a kölkedi mozit? Lelkűk rajta. Ott a padsorokban azért mégis csak szoknya kerül az angyalbőr mellé. Csák aztán magukra vessenek, ha ők is Oláh Sándor és Schveitner János sorsára jutnak. Mert van még elég lányos ház Kölkeden. (■Pálinka*» 1956. december 9. —1959. május 22. Marosán elvtárs töbhször beleszőtte beszédébe 1956 december 9-ét, a pécsi kommunista tüntetés napját. Mint mondotta, ötszáz év múlva is beszélni fognak arról az ezer bátor kommunistáról, aki akkor felvonult. Igen, az a nap történelmi határkő a város és a megye életében. Szívet melengető érzés visszagondolni rá. Nem holmi vasárnapi szóraikozás volt akkor a Széchenyi térre vonulni! Mind az ezer kommunista tudott arról, hogy Budapesten is tartottak kommunista tüntetéseket a december 9-ét megelőző napokban, s hogy a háztetőkön bujkáló fegyveres banditák belelőttek a felvonulókba Az orgyilkos golyók több elvtársat megöltek és megsebesítettek. Erről is hallott az ezer kommunista, és számított arra, hogy leghevesebb ökölharcra kerülhet sor a pécsi utcákon, de nem volt közöttük olyan, aki életét féltette. Mind az ezernek az tükröződött a tekintetében, hogy ha kell, verekszenek, de az utca és a város akikor is a miénk lesz! Húszezer torok figyelmeztetése Hát ilyen gondolatok közepette hallgatta az 1956-os „ezer” Marosán elvtárs beszédet. Derűs, szép idő volt azon a napon. Vagy ötezer ember várt a tüntetőkre a Széchenyi téren. Nem tapssal és újongással. Az ötezer ember többsége akkor még nem vívta meg a maga lelki küzdelmét, még nem tudott az Igen és Nem (között dönteni. A kíváncsiság, a várakozás irányította lépteiket a térre — az Igenre, csak a tüntetés után, a tüntetés hatására került sor. Ma, vagyis pénteken délután zuhogott az eső. Ha nincs gyűlés, mindenki behúzódik a lakásába. Gyűlés volt — húszezren sereglettek össze a téren. Ti zenki lencezerrel többen, mint a decemberi felvonulók. Most nem a kíváncsiság, a puszta várakozás hajtotta az embereket, hanem az elismerés. A párt agitátorát akarták hallani. December 9-én ilyen jelszavakat termelt ki magából az „ezer”: Rendet, békét, nyugalmat, munkás-paraszt hatalmat! Munkát, békét, kenyeret, fasisztáknak kötelet! A mai népgyűlésen ez volt a jelszavunk: Harcolunk a békéért! Követeljük az atomfegyverek eltiltását! Csúcstalálkozót akarunk! Két év alatt teljesítjük a hároméves tervet — és így tovább. Szó sem volt a munkásparaszt. hatalom követeléséről, hiszen ez a hatalom megvan, erős és jaj annak, aki kezet mer emelni rá! Húszezer torok helyeslése figyelmeztetett erre. A nemzetköziségről dalban és prózában A fiatalabb generáció 1944— 45-ben hallotta először az In- temacionálét. Az egyik — azóta már férfivé érett — elvtársunk így emlékezik arra a napra: — Engem az Intemac;onálé sodort a mozgalomba. Kifordította bennem az addig ifimert világot. Úgy éreztem, hogy vé- gigszántanak a lelkemen. amikor azt hallottam, hogy: „Védelmező nincsen felettünk, Nem véd sem isten, sem király, A közjó alkotói lettünk, Vesz- szen, aki ellenáll!” — Az ifjabb generáció tizenhárom évig énekelte szabadon az Intemacionálét. Azt hitte, jól ismeri és minden betűje be- léivódott, úgyszólván sejtjeinek egy-egy építőkövévé vált. 1956 december 9-én derült ki, hogy nem így van. Akkor is elénekelték az ín- temacionálét a Széchenyi téren. A refrénig (... Ez a harc lesz a végső ...), úgy daloltak, mint máskor. Hanem amikor odaértek, hogy „Es nemzetközivé lesz holnapra a világ” — szárazzá váltak a torkok és egész gondolatsor száguldozott az agytekervényekben. Nemzetközivé ... Mázsás súlya volt akikor ennek a szónak, hiszen az ellenfon-adalmárok — ahogy mondani szokták — féltéglával verték a mellüket, s úgy bizonygatták, hogy csakis ők a magyarok és senki más. Hazafiságukról szónokoltak, s közben ENSZ-bombavetőket kívántak hazánk egére. Elszánt emberek mertek és tudtak akkor a nemzetköziségről dalolni. Most, vagyis a nagygyűlésen is szó esett a nemzetköziségről. Marosán elvtárs mondotta, hogy kétszázmillió szovjet, hatszáznyolcvanmillió kínai .:. — kilencszázkilencven millió testvérünk van! Húszezer tenyér tapsolt helyeslő igent. — Érdemes volt decemberben a nemzetköziségről dalolni. A hangszóróról Igen, a hangszóró. Nem válik dicsőségünkre, de beszélni kell róla. Hétmérföldes csizmával járunk, s erre nem ügyelünk. 1956 december 9-én az utolsó sorokban álló tüntetők a (2. sz. belklinika tájékán) egy szót sem értettek Marosán elvtárs beszédéből. Csak a szavak sodró lendületét és dinamdkját érzékelték. Nem szóltak érte, mert akkor ezt meg lehetett bocsátani. Három év múlva már nem lehet! Mert most is rossz volt a hangszóró. A tér nyugati oldalán s több helyen rosszul, vagy alig lehetett érteni a beszédet. Hát mikor lesz már jó a hang- erősítés? Tenni kell valamit, mert dühösek az emberek. Neves tudósok találkozója Pécsett Az orvoskaron zajlott te a kétnapos kibernetikai kollokvium péntek és szombat délelőtt. Dr. Kalmár László szegedi, Tarján Rezső budapesti, Maszka Dániel szegedi, Szervt- ágothai János és LissáSk Kálmán professzor tartottak előadásokat a két nap folyaméin A kollokviumnak az volt a célja, hogy a kibernetika különböző területeinek művelői megvitassák elképzeléseiket, eredményeiket a közös cél érdekében. A kibernetika ugyan is olyan tudomány, amely számtalan tudományágat felölel, számtalan tudományágnak nyújt értékes segítséget. Már az elektronikus gépek, a számológép és társaik is megkövetelték a széleskörű ismereteket. De a „gondolkodó“ gépek, a jövő robotgépei egyszerűen létréhozbatatlanok anélkül, hogy ismernék hozzá az emberi agy,, az emberi idegrendszer működését.. Ismeretes a kutya és a nyúl példája. A nyúl elindul egy pontból merőlegesen arra az irányra, amelyen a kutyának kellene haladnia, hogy a nyulat eredetei helyén elérje. A gép el tudja végezni azokat a bonyolult számításokat, amelyek nek alamán meg lehet kapni azt a görbét, amelyen a kutya elérheti a menekülő nyulat (természetesen a kutya sebessége nagyobbV De mit tesz az élő kutya? Ösztöneinek anBurgonyabogára! szednek a pécsváradi iskolások gedekneskedve úgy indul el, hogy a nyúl elé kerüljön! Erie még nem lehet ,meg tanítani" a gépeket. De, hogy a jövő meghoz majd ennél sokkal nagyobb eredményeket is, azt az eddigi eredmények igazolják legjobban. Az első, a matematikád, a műszaki és a biológiai előadások után Muszka Dámél bemutatta a saját konstrukciójú elektronikus katicabogarat. A katicabogár kiképzésű gépezet lényege az, hogy a környezet hatásaira éppen úgy reagál, mint az élő szervezet. Elektronikus úton. sikerült kiépíteni egy reakciót a feltétlen és feltételes reflexek amiaitológiájá- na. A katicabogár elindul a fény után. Ha pettyeit mechanikai hatás éri, megáll és elveszti reagáló képességét. Ha a hátán eOhelyezétt berendezést éri hatás — , megsimogatják“ — akikor visszanyerj ezt a képességét és a lámpa fényére újra elindul. Az elektronikus katicabogár első lépés olyan gépek felé, amelyek a környezet hatására éppoly érzékenyek, mint az élő szervezetiek. íme, nincs olyan elérhetetlenül messze az az idő, amikor a gyárakban mindenütt gépék dolgoznak majd, az „ember nélküli gyár“ kora, amikör az emberi erő helyett az emberi ész veszi majd át a munkát. Üzemben az első hazai gyártmányú automata fröccsöntő prototípusa A DIMÁVAG készítette el agy műanyag tárgyakat előállító automaitagép — úgynevezett fröccsöntő — első magyar prototípusát. A gép próbaüzemelését az egyik megrendelőnél, a Szigetvári Műszaki Vállalatnál kezdték meg. Az olaj- nyomással, automatikus adagolással működő gép öt deka súlyú, 180 négyzetcentiméter felületű műanyagtárgyak készítésére alkalmas, elsősorban politelén, poddonid, celiulózacetát és polisztirol féSdcügo- zásával. A 4.5 tonna súlyú, 350 000 forint értékű automata fröccsöntő kiszolgálásához egy személy elegendő és óránként 120 műanyagtárgyat állít elő. A fröccsöntő szigetvári próbaüzemelését a DIMAVAG mérnökei figyelemmel kísérik és a tapasztaltakat a nullszéria még idén megvalósuló legyártásánál figyelembe veszik.
