Dunántúli Napló, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-25 / 304. szám

NAPLÓ

1958. DECEMBER 25.

A VÁROSSZÉLI IKERHÁZ-TELEP

még ötvenkettőben épült. Huszonhét páros lakás húzódott az enyhén ívelő dombháton, egészséges, friss környezetben.

Nem volt könnyű dolga a tanácsnak, amikor a lakások sorsa felől döntött. Meg sem száradhatott a tinta a kiutalásokon, a hopponmaradottak — (és ugye ilyenkor mindig azok vannak többen) — máris elkeresztelték az új lakókat: Szerencsések" , * > Azóta csak így emlegetik őket. így nevezem én is a történet szereplőit: a 16-os házban lakó két „szerencsés" család tagjait.

„Szerencsés“ Jánosok, a 16-os ház nyugatra néző részének lakói öten voltak. Az ember villanyszerelő a helyi villanytelepen. Felesége a Népboltban, dolgozott Kisfiúkat Jancsikának hívták. Az asszony szülei harmonikusam egészítették ki a családi kvintettet. A nagymama ellátta a háztartást, férje pedig vasúti fűtői nyugdíjával és a házkörüli kiskert megmunkálásával hasznosította magáit.

Szerencsés Istvánok —■* a másik család — hárman voltak. (Morogtak is érte eleget a városban). Az ember jól kereső tisztviselő az egyik vállalatnál. Felesége amolyan otthoni Jkásnagysága", aki állandóan többnek akart látszani, mimt aki, és csupán azért 'nem tartott „lányt", nehogy megszólják érte. Kislányuk, Erzsi szintén a második osztályt járta. Helyes, babaarcú, cserjei kis csöppség volt.

Ennyit történetünk hőseiről. Es most beszéljen helyettünk maga az élet, amely éppen egy évvél ezelőtt, 1957 karácsonyán produkálta ezt a többi mellett.

ESTE HÉT ÓRA LEHETETT

amikor

váratlanul megszólalt a csengő. Hangjára egyszeriben felcsillant Szerencsés Jankó szeme. Az izgalomtól rekedtes hangon kiáltott fel:

— Apu, megjött a Télapó.

A csilingelés a nagyszobából hallatszott, Jankó azon nyomban az ajtóhoz ugrott és majdhogy fel nem döntötte nagyapát, aki meg éppen jönni akart kifelé a szobából, hogy bejelentse: véletlenül látta, amikor a Télapó letette a karácsonyfát és az ajándékokat. Jankó azonban nem figyelt rá. önfeledt őrömmel rohant az asztalra helyezett szép, formás kis fához, bár

pillanatig önfeledten rácsodálkozott,

aztán, mint afféle célszerű kisgyerek, rögtön a fa alját kezdte vizsgálgatni.

Hát ott igazán minden volt. A nagyapa papucsot, a nagymama leendőt kapott. (Mit is kaphatnának a nagymamák karácsonyra.) Anyunak szép bor- dószinü kardigánt felejtett ott a Télapó. Aput is szép ajándék várta: bőrkesztyű, jó meleg, vatelinos,

Na és Jankó?

Alig győzte kibontani a sok csomagot. Türelmetlen kis kezek pillanatok alatt kihámozták a selyempapír burkából az ajándékokat: a mesekönyvet, a korcsolyát, a kötött pulóvert (természetesen a nagymama müve) és a tizenkét színest —! amit már olyan régóta szeretett volna megkapni

A négy felnőtt, boldogságtól homályos szemmel nézte az ajándékaikkal matató kisgyereket. Nem is sejtették, hogy Jankó e sok szép ajándék ellenére mégis könnyeivel küzd.

Mert a vSClamosvasút, mait annyira várt, hiányzott az ajándékok közül. Egy ideig el komorodó arccal csak állt, aztán p-r bár tudta, hogy nem volna szabad — egyszerre csak elkezdett pityeregni...

Egyszeriben megromlott az esti hangulat.

Szerencsés Jánoséknál soha nem tudják majd elfelejteni, mindég keserű szájízzel gondolnák majd viasza 1957. karácsonyára.

A Me villanyvonat miatt m *

A MÁSIK LAKÁS LAKÓI

Mert Szerencsés Istvénék már nem Iáknak az Ikerház

telepen. Disszidáltak és rossz sorsuk Kanadába vetette őket. Ott tétlenkednek már csaknem egy éve.

Az első idegen karácsonyt egy hajón töltötték. Erzsiké akkor sem kapott semmi ajándékot, pedig még volt egy Ids pénzük. Hogyan remélhetne most, egy év után, amiloor lassanként egy bőröndbe is belefér a holmijuk. Apu csak néha dolgozik, akkor is holtfáradtan, csuromvizesen jön haza és valahogy olyan zavarosan beszél.

A KORANERETT KISLÁNY

— Szerencsés Istvánok — ebben az évben nem sókat várták a karácsonytól. Még Erzsi sem, pedig 6 kislány volt és nem ismerte eléggé az életet. Annyit azonban tudott, hogy ha apu állás nélkül vasi, ha állandóan veszekedést, meg a panaszkodási hallja, szüleitől, akkor nem várhat sokat a karácsonytól. Hiszen az ennivaló is oly kevés és mindig hideg a szoba, Most igazán „szerencsések", hogy sokon laknák benne és a sok tüdő éjszakára teleleheli a termet. (Ha jól összebújik anyuval, okkor legalább éjjel nem fázik.)

jól tudta tehát,

hogy nem sokat várhat az idei karácsonytól, de azért ahogyan közeledett az ideje, valahogy mégis reménykedni

kezdett.

Hátha. .

Hátha mégis tudnak valami kis pénzt szerezni. Hisz nem kér sokat, csak egy ici-pici kis babát. Otthon öt babája volt — egyet sem hozhatott el, pedig milyen szépek is voltak. Igazi hajuk volt, aludni is tudták, az egyik meg sírt.

Miért is kellett otthagyni őket?

Most nem kér annyit. Csak egyet, mégha nem is lesz igazi haja, ha nem is mozog a szeme. Csák bába legyen, amelyikkel el lehet játszani, magához lehet ölelni, aki bizonyára szeretni fogja ebben az idegen világban, a

Reménykedve és lemondó kétségek között várta tehát a karácsony estét. Mint sók-sok millió kis társa, ő is számolta a napokat, és elnézően mosolygott, amikor karácsony este elküldték sétálni, mert takarítani kell és ilyenkor úgyis csak láb alatt, van.

— Mégiscsak lesz valami — gondolta, és hálásan rótta az idegen város érthetetlen nevű kis utcácskáit. Amikorra visszatért, az asztalon már ott csillogott a fcte karácsonyfa. Nem olyan mint az otthoniak, de mégiscsak, zöld volt. gyertya volt rajta és . ésszóval mégiscsak karácsonyfa volt.

Alatta azonban nem veüt semmi.

— Finom vacsora lesz — ölelte magáihoz Erzsikét édesanyja.., de hiába volt a tágasztaló szó.

Szerencsés Erzsikénél is eltörött a mécses, akárcsak hajdani szomszéduk kisfiánál. Szerencsés Jankónál..

Neki k elromlott, sok bánatot hozott a karácsony.

S mégis milyen különbség van két kisgyerek bánata között.

Egy egész világ. >

VASVARI FERENC

Bártlosi Németh János:

Csillagok tanítása

A csillagokra emelem fejem,

nem fohászkodom, nem esedezem, jL ,

de gőg sincs bennem, csak nagy nyugalom. ezt a nyugalmat onnan tanulom tőletek messze-fénylő csillagok, ) fiakiknek én a bolygója vagyok. ff-JP.

Szerelem, hír és pompa, tompa gond. í r V* oly messziről és távolodva zsong, "" *'

szétesik bennem ami izgatott, ahogy nézem a sok-sok csillagot, árad » bűvüs mennybolti magány, mely egyre több sugarat aggat rám.

Vem szenvtelen ül, mégis szenvtelen nézem köröttem ami zeng velem, tudom a tudnivalókat nagyon, sötétben is a fényt, fényt dalolom, aki szült engem, tégedet világ, és nem moccanok, mikor más kiált.

Nem moccanok és nem ingadozom, az egész Föld a fehér abroszom, tudom mit ad és azt is amit nem, ' i ezt látjátok a kinyílt szememen. ""

szavamban is, ha szólok, ez ragyog, ' ’’ oly nyugodt fénnyel, mint a csillagok.

P

: 5'"

> /up Of 7

r m-r

■ 1 -T

Pál József:

Fadöntők közt

Illatos napfény, jöhetnél! —

de bei van még a te időd?

Fagy koccant körmöt s a fejsze

óriás fákat döngve dönt.

S hogy főidre hegyébük fejszénkkel an

Odább tűz füstöl Meleg leng

s édes, illatos krvmpiise&g.

A

sóhajt is, —

nem könny, a kérgük, n

Az üstök S keményen csendül meg a

Kalász Márton:

December

.4 töltésmenti fűzfák kopaszok, a hajnali ég tisztán fölragyog.

Feketén állnak benne a fenyők és vacogva csepp göndörhajó nők.

Távolról erdőkön la átlátni már. olyan a hegy, mint megfagyott bogár, Dermedt szárnyal közt fölkel a nap. megsimogatják vérző sugarak.

Hajnalodon, a Duna álmos to, «pálos ködöt lehelt. A lónchídi alagút lámpa- füzére tompa fénnyel világította meg a vizes, csúszós betont. A Vérmező felől nagy csörömpöléssel közeledett az első villamos, megrezeg- tette a Krisztina körút üzleteinek nagy áb&a'k- üvegeit.

Ébredezett a templommal szemközti három- emeletes ház is. A házmester kinyitotta a kaput. Egy korán kelő férfi sietett a lépcsőházban, gyors jóreggelt köszönt, aztán kifordult a nagy szárnyas ajtón az utcára;

A villamos zörgése behallatszott az első emelet négyszobás lakásának cselédszobájába is. Mariska mindig erre a zajra ébredt. Most is kinyitotta szemét, de még nem kelt fel. Volt még egy félórája munkakezdésig. Ezt a félórát szokta felhasználni napi munkája elrendezésére, a reggeli bevásárlás, a takarítás, a főzés elgondolására. Ilyenkor gyakran eszébe jutott Sándor is, aki már virradat előtt valamelyik mozdonyon lapátolta a szenet;

így volt ez ezelőtt nyolc hónapja. Azóta azonban más gondolatok foglalkoztatták reggelente. Hogy is történt?

Koratavaszi este volt. A budai hegyek felől a friss föld szagát hozta az enyhe szellő. A fákon a halványzöld rügyek még nem fakadtak ki, de már pattanásig feszült az újra éledni vágyó természet. Igazi, szerelmeseknek való este volt. Úgy beszélték meg Sándorral, hogy az alagút előtt találkoznak. Kéz a kézben lépegettek a várba vezető, hosszan kígyózó lépcsősoron. A fiú szokatlanul hallgatag volt.

A Halászbástya sétányán halkan koppantak lépteik. Előttük csillogott a Duna, & tejút aranyive a vízre hajlott. Sándor leült az egyik kőpadra és kezével gyöngéden maga mellé húzta a lányt. Kis ideig szótlanul nézett maga elé, aztán megtörte a csendet.

— Megkaptam a behívómat.

A lány hirtelen a fiú felé fordította arcát. Csak lassan eszmélt a szavak jelentőségére. Aztán egymást zavarták, gondolatai. Már elhatározták, hogy a nyáron;:; S most vége lenne * tervezgetésnek?;;; Vége lenne az any- nyiszor megálmodott holnapnak? Eddig a vasút Sándort felmentette a katonai kötelezettség alól. De mi lesz most?

— Mikor vonulsz be? — kérdezte alig hallhatóan a lány.

— Egy huszonnégy óra alatt; Reggel utánam — mondta és kezével megsánogatta a 14mg meüeg, puha haját. Csak ül*ek szótlanul

a csend körülölelte őket. Sír!, csendes fekete éjszakába borult az est. Nem beszéltek egymáshoz, mert úgy érezték, hogy a hangos szó megzavarhatna valamit, ami titokban érik a halotti némaságban, az éjszakai kék bársony ég latt:;:

így volt

Nyolc hónap telt el a mámoros, rügyfakasz-. tó éjszaka óta. Nyolc hónapja nem látta Sándort. Most is rágondol. Éppen tegnap kapott tőle egy tábori levelezőlapot. A gyűrött rózsaszínű lap most is ott volt az éjjeliszekrényen. Felvette és újra elolvasta az erőteljes vonalakkal írt sorokat. Könny futott szemébe, amikor az utolsó mondathoz érti „Hamarosan viszontlátjuk egymást és soha többé nem hagylak el, Mariskám”;

Hirtelen éles fájdalom szorította görcsökbe. A fájás néhány perc múlva megszűnt. Felkelt. Nehézkes mozdulatokkal öltözködni kezdett. Amikor cipőjét akarta befűzni, érezte, hogy homloka verejtékezik és köd borítja el szemét :::

Verőfényes reggel volt, amikor karján az öldömnyi kisfiúval kilépett a kórház kapuján. Az ócska takaróval bebugyolált pöttömnyi emberke csendes szuszogással aludt. Fekete a haja, akárcsak az apjáé. És két anyajegy a balkarján. Szívalakú, két kis barna folt.

A légiriadót jelző szirénáik vijjogó hangja au utcán érte. Már csak alig ötszáz méterre volt a Krisztina templomtól, amikor fülreepesztő dörrenést hallott. Nekitántorodott a falnak térdei megroggyantak, aztán mintha hirtelen éjszaka borult volna a földreKis táskája — benne a gyermek születéséről szóló kis cédula — csendesen koppant a járdán.

A kórházban ébredt fel. Karjának

első mozdulatával gyermekét kereste. Felsi- koltott, aztán elcsendesedett, csak a szája mozgott, halk szótöredékeket motyogott.

— Lázában valami gyerekről beszélt — mondta az ápolónő az odasiető oi-voenak..

Meggyógyult. Mint akit szélütött olyan tántorgó léptek ; el jött ki a kórház kapuján Amikor szolgáié helyén a méltóságos asszonynak elmesélte a történteket, az csak ennyit jegyzett meg:

— Már azt hittem, itthagy engeim ezzel a temérdek munkával.;;

Kereste, kutatta elveszett gyerekét. Felkereste annak a háznak lakóit is, amely előtt a támadás érte. Az emberek sajnálták, de gyermekről nem tudtak semmit. Fájdalmát csak mélyítette, hogy elmaradtak Sándor tábori levelezőlapjai is.

1944 Szilvesztere közeledett. A náci hadsereg, mint a csapdába esett patkány, szaladgált Pest utcáin. A méltóságosék már elköltöztek a házból.

— Mi most elmegyünk, Marks. Vigyázzon a lakásra, mert rövidesen visszajövünk. Maga felel mindenért — mondta búcsúzóul az asz- szony.

Szilveszter este volt. A szovjet hadsereg ágyúinak torkolattüze mind közelebbről látszott a budai hegyekben. Ezen az estén is állandóan moraj lőtt a föld. Aludni készült. Fáradtan dőlt le az óvóhely egyik sarkában elhelyezett szalmazsákra. Már félálomb&n volt. amikor érezte, hogy valaki megsímogatta az arcát. Felébredt. Először csak egy katonaköpenyt látott, aztán egy arcot is. Sándor arcát. Érezte, hogy két erős kar átöleli s a férfi borostás arca az övéhez simul;: i

f* eher Péter, a Budapest II. kerületi .tanács szociálpolitikai előadója- megszokott, mozdulattal nyúlt a reggeli posta után. Az egyik hivatalos levélben megakadt a tekintete. Felbontotta és elolvasta: „Megkeresésükre közöljük, hogy a II. kerület gondozásában lévő Árvái István bejegyzését megtaláltuk. Apja’ Árvái Sándor, anyja: Pék Mária”. És még egy sor adat szerepelt a papíron.

—• Ez már valami, ezen a nyomon elindulhatok — gondolta magában. Két hónapig kutatott az 5 éve keresett adatok birtokában, míg végül eljutott a Krisztina körúti házhoz.

—■ Igen. Ht lakott Pék Mánia, itt szolgált — mondta a házmester ős kényelmes mozrhilattal nyitotta fel a Lakönyiivéntartókönyvet. — De innen elköltözött a Géza utca 62-be, igen, igen, jól emlékeztem — mondta a könyvet böngészve. — Talán valami rokona neki áz úr?

A Géza utcába sietett, a kapu alatti táblán végig böngészte a lakónévsort. Igen! Itt van! Árvái Sándor I. em. 2.

A csengetésre egy szépareú asszony nyitott ajtót, de mögötte egy őszülő hajú férfi is állt.

— Árvái Sándorékat keresem, a Tt. kerületi tanácstól vagyok — mondotta;

— Csak nincs valami baj? — kérdezte az - asszony, miközben beengedte a váratlan látogatót.

Beszélgetni kezdtek. Lassan, körülményesen fonta a szót. Nem tudta, hogy milyen hatást vált ki a hozott hír. Az is lehet, hogy ez äz asszony nem Pék Mária;

Megkérte a férfit, hagyná magukra egy pillanatra, mert lehet, hogy a hír, amelyet közölni akar — téves. A férfi először csodálkozó szemmel nézett rá, aztán átment a másik szobába.

— Asszonyom, csak egy kérdésre kérek választ. ön Pék Mária? — kérdezte s türelmetlenül várta a feleletet.

— Igen, de miért ez a titkolózás? — kérdezte az asszony;

— Volt önnek egy fia, akiről nem tud sem mit?

Az asszony felkelt a székről ée tágranyü!

szemmel nézett rá.

— Igen.

— Akkor az ön fia él.

Az asszony egy pillanatra megdermedt, aztán sikoltva szaladt a másik szobába. Férje nya- kába borult és hangosan zokogni kezdett. Elveszettnek hitt fiuk megkerült Az egyetlen, mert több már nem is lehetett.:.

4mikor a ll. kerületi gyermekotthonban Árvái Sándor és felesege keblükre ölelték fiukat, az asszony csak azt hajtogatta*:' én boldogságom.; én boldogságom;;: és cső-. kolta fia szemét, arcát, hajátss;

Aztán átölelte a férjét is és elhalkult hangon suttogta:

— Sándor, én olyan boldog vagyok..: Ez

több, mint boldogság.

Kint ragyogott a napsugár, forró »Ugarai el- öntötték a földet és a vizet. '

Szereti a nap ezt a földet:;;

GARAY FERMfC - ‘