Dunántúli Napló, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-05 / 4. szám
10 NAPLÓ 1958 JANUÁR S EP1 Hu I MÁSFÉL ESZTENDŐVEL kell dolgoznia, mint egyéni ko«zelőtt új mozgalom indult a falvakban: az egyszerűbb társulások mozgalma. Kezdetben lassan, támogatás nélkül alakultak a szakcsoportok. Sokan ,, fél-kapitalista” társulásnak hitték ezeket a csoportokat és nem is igen siettek segítségükre. Az elmúlt évben azonban egyre több község parasztsága jelentette be: társulni akarnak valamelyik termelési ágra. Ma már 113 szakcsoport működik Baranyában. Ebből 53 méhész, 25 Vegyes növénytermelő, 11 zöldség- és burgonyatermelő, 5 szőlőtermelő, 2 gyümölcstermelő, 2 géphasználati, 9 juhte- nyesztő, 3 törzsállattenyésztő és halász, 3 tejtermelő és feldolgozd. A szakcsoportoknak 3487 tagjuk van, s ezeknek jelentős része alig rendelkezik néhány hold földdel. A kisbirtokosok igyekeztek saját földjük mellé állami tartalékterületből is elegendőt biztosítani. Mivel tartalékföldre elsősorban állami gazdaságok, termelőszövetkezetek és szakcsoportok tarthattak igényt, s csak aztán elégíthették ki az egyéni kérelmeket, a kevés földdel rendelkező gazdák igyekeztek szakcsoportba tömörülve földhöz jutni. Itt találkozott az állam és a parasztság érdeke, mert a szakcsoport tagjainak céljuk a magas termésátlag, s ezzel a nagyobb jövedelem. Ezt viszont csak alapos talajmunkával érik el, így a tartalékterületek teimőere- jének fenntartása biztosítva van, s ez nemzetgazdasági érdek. AZ ÁLLAM ES A PARASZTSÁG egyéni érdekének találkozása a szakcsoportokban, vonzóbbá teszi a szövetkezés gondolatát^ hiszen a parasztság azt tapasztalja, hogy ugyanannyi munkával többet keres, javulnak az életkörülményei és ennek egyetlen oka a szövetkezés, egymás segítése, eg> séges, jóminőségű cikkek termelése, mely et előnyösebben lehet értékesíteni. A szakcsoport ezzel lényegében el is érte célját. A fokozatosság elve alapján bebizonyította, hogy a közös munka előnyösebb az egyéni termelési módnál. Amikor a szakcsoport tagjai látják az eredményeket, bővíteni igyekeznek tevékenységüket. Kö.ös alapot létesítenek, gépeket vásárolnak, mint Eilenden, Diósviszlón, Villányban és Két- uj falun is történt legutóbb. Növekszik a közös vagyon, fokozódik a tagok egymásrautaltsága és a vágy a szövetkezésben rejlő lehetőségek tökéletesebb kihasználására. S akkor rájönnek a gazdák a maguk tapasztalata alapján, hogy céljukat a termelőszövetkezetben érik el leginkább. Abban a termelőszövetkezetben, amelytől eddig még jónéhányan idegenkedtek. Rájönnek, hogy a szövetkezés jobb életet biztosít, de nem szabad prédának tekinteni a közö6 vagyont és mindenkinek olyan akarattal rában. Ráfizetéses szakcsoport olyan ritka, mint a fehér holló. Oka: a szakcsoport tagjai saját pénzükkel dolgoznak. Gazdasági munkájukba, ha az alapszabályt betartják, senki kényszerítőén bele nem szól. Amilyen a munkájuk, olyan a hasznuk. * Nézzük meg közelebbről egykét társulás működését. A diósviszlói borsótermelők egy része szakcsoportot alakított 1956. őszén. Taglétszámuk 83 fő. 60 holdon termelnek zöldborsót. A szakszövetkezet célja: késő őszi és koratavaszi vetésű primőr étkezési zöldborsó termesztése. Egységes, azonos minőségű áryt állítanak elő, melyet lehetőség szerint exportra szállítanak a ZÖLD- EX-en keresztül. A többi közvetítő lépcsőt kikerülik, így nagyobb jövedelmet nyernek. Az elmúlt gazdasági évben a rendes haszon feletti nyereség a közös, nagybani értékesítés következtében 35.500 forint volt. Ebből közös alapra, gépek beszerzésére fordítottak 18.800 forintot, a tiszta nyereség 53 százalékát, 25 százalékát pedig tartalékalapra helyezték. Beszereztek két vetőgépet, egy magtisztítógépet, egy kalmárrostát és egy csigatriőrt. A tagok részére kifizettek részjegyenként 50 forint nyereség- részesedést. TÁVLATI TERVÜK, hogy a község valamennyi borsótermelő gazdáját bevonják a szövetkezetbe. Nagy János azért hagyta abba a levél olvasását, mert nagyot dörgött — a közelben bevágott az istennyila. De nem Iát semmit. Sóhajt egyet és amikor látja, hogy a felhő csak nem szakad fel, maga elé mormogja: — Elég lenne már! Aztán maga alá húzza a kisszé- ket, amit még fiatalember korában faragott és tovább olvassa a levelet. , — Nem tudjuk, hogy mi van veletek. Itt lakunk tőletek a harmadik községben és még csak életjelt sem adtok magatokról. Jöjjetek már el egyszer hozzánk! A kis Pistikét is hozzátok magatokkal! Vasárnap várunk benneteket. Addig is csókolunk mindenkit: örzsi nénit, Jánost, Pistikét ék a fiatalokat. A legközelebbi viszontlátásig: bátyád és családja. Nagy János, amikftr a levél végére ér, egy pillanatig gondolkodni látszott, de aztán gyorsan határozott. — Vasárnap hajnalban indulunk. Igaza van a bátyámnak. Már három éve nem voltunk náluk. Azt sem tudjuk, mi történt velük. — Jól van! — csillan, fel az asz- szony szeme, de ... Pistikét, a kis unokát nem vihetik magukkal. A fiatalok elhagyták őket, most ott laknak a falu végén, résziben aratnak, pedig az apai földön is lenne munka. Hiába, semmivel sem különb a fiú az apjánál. Önfejű, miét az apja volt fiatal korában. — Igaz, most se különb az öreg. Amit a fejébe vesz, azt még furkósbottal sem lehet onnan ' kiverni. Vasárnap korán befog Nagy János és indulnak, végigkocognak a falun, majd bekanyarodnak a falu végén. A mellékúton haladnak szótalanul egykedvűen. Bátyjuknál nyitott kapu várja őket. — Höhe — állítja meg Nagy János a vizes lovakat. A bátyja odaszalad, Iesegxtl az asszonyt, kezet fog az öccsével és amíg az asszonyok szapora beszéd közepette bemennek a szobába, ők ketten kifogják és bevezetik a lovakat az istállóba. — A te lovaid hol vannak? — A másik istállóban — feleli Az ellendi tej szakcsoport 1957. tavaszán alakult 37 taggal. Célja a tagok tejfeleslegének átvétele és a községben termelt tej felének feldolgozása (a másik felét átadják a Tejipari Vállalatnak). A tejtermékeket a földművesszövetkezeten keresztül értékesítik, a melléktermékeket pedig visszaadják a tagoknak filléres áron takarmánynak. A Tejipari Vállalat részére begyűjtik a tejet, ezért literenként 15 fillér költségtérítést kapnak. A szakcsoport a földművesszövetkezeten belül működik, külön egyszámlája nincs. Ter- melvényeit a földművesszövetkezet 10 százalékos árréssel továbbítja. A földművesszövetkezet a tagsággal negyedévenként számol el. Addig a tagok a tejért annyit kapnak, mintha az állami begyűjtőbe vitték volna. A szakcsoport negyedévi tiszta nyeresége 21.250 forint volt. A haszon 20 százalékát tartalékalapra fordítják. Már vettek 4000 forintért egy árpahántológépet, melyet a tagok használnak, de bérmunkát is végeznek vele. A megmaradó összegből jutalékot fizetnek a tagoknak. Ez • előreláthatóan 40 fillér lesz literenként (az összes eddig beadott tej után). Számokban nem fejezhető ki könnyen az a haszon, melyet a melléktermék felhasználása jelent a tagok sertésállományában. EMLITÉSREMÉLTÖ eredményt értek el a méhészek is. Az 1957-es év ugyan katasztrofálisan rossz volt a méhészeknek, de 950 mázsa mé>\ t adtak el az Országos Méhészeti Vállalatnak. Az 1958-o> évi jobb volt. 1650 mázsa mó-í került ki Baranyából. A méz nagy része évről-évre exportra megy. 1958-ra eddig 1880 mázsa mézre kötöttek szerződést. A földművesszövetkezetek keretén belül működő Szakcsoportok a szövetkezeti mozgalom új hajtásai. Fejlődésük útja lényegesen simább, mint a termelőszövetkezeteké, mert" ma már nagyobb tapasztalatokkal rendelkezünk a szövetkezeti mozgalomban, mint az első termelőszövetkezetek alakulása idején. A szakcsoportok hozzájárulhatnak a mezőgazdasági termelés fellendítéséhez és a diós- viszlói szakszövetkezet példája szerint elősegíthetik a tájjellegnek legmegfelelőbb kultúrák kialakítását. Kívánatos lenne, ha több, eddig elhanyagolt cél érdekében is alakulnának szakcsoportok. Melyek ezek az elhanyagolt célok? — Elsősorban törzsállatállományok kialakítására, kisállattenyésztésre, hegyközségek alakítására és a mező- gazdaság gépesítésére gondolunk. Különösen a géphasználati társulások szervezése jelentene' sokat a megye parasztságának. Párbeszéd Történt a következőképpen: A járási tanács egyik embere kiment Kétújfalura. Találkozott egyik ismerősével, K. Tóth János középparaszttal akit eszes embernek és jó lazádnak tartanak. Csak úgy eg említette neki: — Nem volna jó újból, tsz-i n kítani ? K. Tóth János így felelt: — A magyar parasztot nem kell vezetni. A magyar paraszt ‘udja, hogy mit csinál. A ma gyár paraszt okos, gazdaggá 'eheti az országot. Mit lehet erre felelni? Sem mit? A járási tanács embere nem adta meg ilyen könnyen, magát. Ha már szóba került ez a dolog, akkor a végére kell járni. — Hát a csehszlovák paraszt okos-e ? — Okos bizony! — Hát Csehszlovákia gazdag-e ? — Gazdag bizony. Már akkor is gazdag volt, amikor én az első világháború idején ott jártam. Azóta még gazdagabb lehet. — Szóval Csehszlovákia gazdag, a csehszlovák paraszt okos ... — így van ez! — Hát jó! Akkor mondja, miért lépett ott a szövetkezén útjára a parasztságnak több mint hatvan százaléka? Egy szó nem több, annyi sem jött ki K. Tóth János száján. Nem tudott a kérdésre felelni. Hát így járt K. Tóth János Saját maga bizonyította be, hogy nincs igaza. István és szája szögletében megjelenik a gúnyoros mosoly, mintha ugratná öccsét. Szerencsére az nem vette észre. — Mi újság nálatok? — Az, ami felétek. Esik az eső. Az ember beszorul a szobába, a gabona meg kint ázik. — Bent már terítve az asztal, csak le kell ülni mellé. — Csirkepaprikás! — pödörinti meg bajuszát Nagy János és még leültében hozzáteszi: — az én ételem. Ezt biztosan te rendelted — mosolyog a bátyjára és miután jóétvágyat kívánt mindenkinek, hozzálátott a kanalazáshoz. — Hát csakugyan kitagadtátok azt a gyereket? — kérdi a sógornő, hol örzsére, hol Jánosra pis- lantva. — Ki! — áll meg János kezében a kanál. — Olyan önfejű az is, mint az apja. — Na, na azért ilyet mégsem csináltam. Én soha sem szegültem ellen apám akaratának. Istvánnak sikerült felbőszítenie öccsét. Úgy pereg a nyelve, akár a motolla. Még az asszonyt is túlszárnyalja. — Menjen, ha jobbnak látja. Földet, azt nem adok neki. Az én házamba többé be nem teszi a lábát, ha ott pusztulna is éhen a téeszcsében. — Okos ember vagy te — teszi öccse vállára a kezét István. — Azt teszed, amit jónak látsz. Ne gyötörd magad és ne higgy el mindent az embereknek, mert so kan nem a javadat akarják. — Uj kenyér? — tereli el a szó? János a kényes témáról. — Nem. Még nem csépeltünk. Tavalyi búzából van. — Tavalyi? — Miért nézel olyan hi tótion- kedve?! Tudom, te csak azt .hiszed el, amit látsz, amit hallasz. Ha akarod, megmutathatom. — Tavalyi! — markol a kupacba János a padláson ebédután és miközben uj jai között morzsoJgat.h a búzaszemeket, folyton csak azt hajtogatja: — Nem értem. Neked még tavalyi búzád is van, nekem meg már elfogyott. Aztán hol termett? — A földön. — A hat holdon? — hitetlenkedik. — Azon bizony. Ez a zab is az, a cukor is, amit már lent láttál, meg ez a lencse is. t — Ez a mák is? — Az is. Lejönnek a padlásról, megnézik az udvart és benne a sok baromfit. — Hat hold földből ennyi baromfit tartani? Meg aztán mindenféle termény is marad? A kutya sem érti, hogy csinálod? — Majd megérted, idő kell hozzá! János nem kérdez többet. A homlokár a ránc elárulja, hogy gondolkodik, a gondolkodót pedig nem illő zavarni. Bemennek tehát újra a szobába. János most már másodszor is bátyjának szegezi a kérdést: — Hogy csinálod? — Hát csak úgy, ahogy a többiek — aztán nagysictve hozzáteszi, — ahogy a falu több gazdája. János nem sokat értett ebből j mag? aráz.Vból. de úpy gondolja, hogy nem illő harmadszorra is feltenni a kérdést. így hát az asszonyokat hallgatja, akik éppen a fiát keverték újra a szavukba. — Megátalkodott egy gyerek az — erősíti István felesége. — Az! Nem törődik azzal, hogv mi lesz az ő öreg szüleivel. Csík a maga „jövőjét” nézi. — Talán a menyecske csalta el? — Nem. Az még arcúkor kifelé mentek az udvarból, akkor is azt mondta: ,.Ne hurarudjcn, édesanyám! ö a férjem, öt követem”. Mintha csapódott volna a kiskapu. Meg mintha talicska is zörögne! — Jónapot — jelenik meg az aj- 'öban egy jókora, vállas, negyven év körüli ember. Meghoztam volna ... — Kerülj már beljebb! — Sietek, etetni kell. — Na azért egy ki le^l^et.sz. Elvl3zed az álmunkat — é; mái1 tolta akije, a széket rotván.'Bemutatja az öccsét és a feleségét a vendégnek, aki nem más, mim Horváth Károly hétholdas gazda. — Ugyanabból a községből hozott feleséget, ahonnan Nagy -Jánosék valók. így hát földinek érzi magát és feszélyezetlenül folyhat köztük a beszélgetés. — Elcsépeltünk, hát azt gondoltam, hogy te mindenkinél elsőbb vagv, mert kisegítettél. János csak figyel, hogy a bátyja még kölcsönt is adott. Jó lett volna talán neki is tőle kérni. — Hallom, maguknál is megalakult a termelőszövetkezet — riasztja fel Horváth a gondolkodásból Jánost. — Meg! — Tudja már én is sokat gondolkoztam rajta: annyi a búzájuk, hogy még kölcsön is adhatnak. Tehenük is van, a háztáji földön is sok terem. Meg aztán az ördög sem tudja elmondani, hogy mi mindent nem kapnak! Nem lehet az rossz dolog, ha már az István is benne van. János az egyik ámulatból a másikba esik. Méghogy az ő bátyja is termelőszövetkezeti tag? Most mit csináljon? Tagadja meg a j bátyját is, nem elég, hogy a fiát már kitagadta .., — Hát... hát. .. István bólint. Hát ez az a titok, amit nem akart elárulni a bátyja, amit más szájából kellett megtudnia — szalad át agyán a gondolat, amíg István kikiséri Horváthot. Már hallja, amint a bátyja azt mondja Horvátlmak: — Gondold meg! Aztán, ha meggondolod, szólj az elnöknek! János fejében ettől kezdve a fia kitagadása mellett ott motoszkál mindaz, amit itt látott, amit itt hallott. István azután elmesélt neki mindent töviről-hegyire. Megmagyarázta, mi, hogyan van. És most, amikor búcsúzásul meg szorítják egymás kezét, nekirugaszkodnak a lovak és kidöcögnek az udvarról, István felesége zsebkendőt lenget utánuk, mintha újra sajogna a seb. Csakhogy nem úgy, mint idefelé: gyengébben, mintha használt volna a beszélgetés. II¥ENHE VIGYÁZNI KEIL (De azért nem szabad örök ingadozónak hagyni) — Emberek! Mondhatom, nagyon örülök, hogy beléptem a termelőszövetkezetbe. Ez az — Emberek! Kimondom, ami a szívemen fekszik: jobb egyénileg gazdálkodni. Az az Igazi. — Emberek! Beláthatják, hogy nem megy minden egyszerre. Én is beláttam, hogy mégiscsak jobb a termelőszövetkezet. — Emberek! Most azután véglegesen odakiáltom mindenkinek, hogy a ml, szeretett, drága, hazafias községünkben többet nem lesz termelőszövetkezet! — Emberek! Sző, ami szó. Hogy úgy mondjam, beszed, ami beszéd. Különben tudják, hogy a termelőszövetkezetnek mindig nagy pártfogója voltam, Ilyen is előfordul — Elnök elvtárs! Megbeszéltük az asszonnyal... Szóval... Belépnénk a termelő- szövetkezetbe. — Hát... Hogy is mondjam ... Szép dolog ez, Mihály. Fő az elhatározás. — Majd a tagság dönt. — Még arról akarom tájékoztatni a vezetőséget, hogy Palker Mihály jelentkezett a termelőszövetkezetbe. Mondják el véleményüket. — Majd a tagság dönt... — Mihály! Mihály! Fél év alatt nem tudtad elhatározni magad? — Én? Már éppen fél éve szóltam az elnöknek és azl mondta, hogy a tagság dönt. — Szinte hihetetlen... Könnyen rátalálni Az összehasonlítások korát éljük falun is. Az egyé ni gazdák 1956-hoz hason lítják 1957. évi jövedelmüket. Nem ok nélkül. Utána a termelőszövetkezeti tagokéhoz méregetik és szintén nem ok nélkül. A termelőszövetkezeti tagok az elmúlt esztendőkével vetik össze munkájuk eredményét. Nem ők nélkül. Termelőszövetkezetek termésátlagaikat hasonlítják a község egyéni gazdáiéhoz. Ezt sem ok nélkül. Es végül udvarokat, portákat hasonlítanak össze főleg az egyéni gazdák a magúkéval, amelynek - során egy-két kivételtől eltekintve az ő javukra billen a mérleg. Ez sem ok nélkii' van. Sokszor lehet hallani varosban. de falun is: — A termelőszövetkezete: könnyen megtalálja... Tényleg. Amelyik udvara legszemetesebb, amelyik porta a legelhanyagoltabb az elég sűrűn a termelőszövetkezeté. Miért? Mert. senki sem törődik azzal, honv mih/en a szövetkezet környéke. otthona. Ez pedig nem jó. Sok egyénileg dolgozó paraszt bizony erre is ad. A termelőszövetkezeteknek. nem azzal kellene ki* tűnni, könnyen megtalálhat tónak lenni, hogy a leggom dozottabb, legtisztább porta lenne mindenütt ax Sóit
