Dunántúli Napló, 1957. szeptember (14. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-15 / 217. szám

■w NAPLÓ JmdaÉom iMűirés&et NojpmMß&s JBH Irodalmi életünk kérdéseiről \ Bemutat'uk költőinket (L)j Két hónapfa, hogy meg* alakult a Hazafias Népfront Pécsi Irócsoportja. örvendetes esemény volt ez, hiszen kife­jezte íróínfe munkavágyát, azt, '.hogy hatékonyan akarnak részt venni az ország, a szo­cializmus építésében? Az írócsoport létrejötte ön­magában azonban még csak az első lépés és nem jelent előrehaladást akkor, ha a cso­port tagjai nem léphetnek írásaikkal rendszeresen a nyilvánosság elé, ha munká­jukkal nem alakíthatják a közvéleményt, ha az olvasók nem szerelhetnek tudomást alkotásaikról: Márpedig, ami íróink nyilvánosság elé lépé­sét illeti, a helyzet egyáltalán nem mondható rózsásnak: A korábbi pécsi írócsoport- nak volt folyóirata, a Dunán­túl. Az új csoportnak nincs, ■ illetve még nincs. A megyé­ben úgyszólván egyetlen lehe­tőségük van írásaik közzététe­lére, a Dunántúli Napló ha­sábjai, illetve ennek kétheten­ként megjelenő Irodalmi Nap­lója. Ez a lehetőség azonban korlátozott, a lap terjedelme nem engedi meg hosszabb lé­legzetű írások rendszeres köz­lését. Sokkal, de sokkal több novella, elbeszélés, riport is , megjelenhetne, mint amennyi , napvilágot lát, mert’ közlésre , alkalmas kéziratokban nem >’ szűkölködünk? A Dunántúli Napió hasáb­ig jain igyekszünk a található alkalmasakat át- De érkeztek jobb írások és ezért nem tar­tottunk akkor igényt művei­re: Ebből Kende Sándor azt a következtetést vonja le, hogy most már végképpen ki- rekesztjük írásait lapunkból, s azzal vádol bennünket, hogy szerintünk csak az a szívesen látott írás, amely a máról szól, üzemi téma, stib. Az igaz, hogy ha akad mai témát, napjaink­ban játszódó történetet meg­örökítő írás, akkor igyekszünk elsősorban ezeket közölni. De ez nem jelenti azt, hogy olyan témát feldolgozó művet, amely a múltban játszódik le s bemutatja a múlt hibáit, s így tanít, nem tartunk közöl­hetőnek! Kende Sándor így okosko­dik: „Igen ám, de ;: először is ki milyen irodalmi alkotást tart építőnek? Mert mit je­lent építeni? Csak annyit-e, hogy jó erős alapot rakunk s rá vasbeton falakat húzunk, — vagy azt is, hogy köréje vírágoskertet és gyümölcsöst 'telepítünk, gondoskodunk len­gő hintáról és homokozóról, s odaszoktatjuk a rigókat is.“ Mi egyetértünk Kende Sán­dorral abban, hogy a virágos- kert és a gyümölcsös telepí­tése is hozzátartozik az épí­téshez. De ki látott már olyan építést, ahol először a virágos- kertet meg a homokozót ké­szítik el, .s csak aztán magát az épületet? Mert tagadhatja-e bárki, hogy az októberi ellen- forradalom után irodalmi éle­tünkben is zűrzavar uralko­dott, egy új .épület” felépí­téséhez kellett látnunk. S ezt pedig az alapoknál kellett el­kezdeni s mi jó alapokra, erős vasbeton falakat aka­runk építeni. S amennyiben a „virágoskert“ és a „gyümöl­csös“ segíti az erős alapok le­rakását, szívesen látjuk, hasz­nosnak tartjuk; Nem akarom részletezni Kende Sándornak még számos ferdítését, mint például azt; kétségei vannak, kik lesznek az új folyóirat szerkesztői, s úgy állítja be a dolgot, hogy ugyanazok, akik a lapot szerkesztik. De miért ez az aggály? Hiszen Kende Sándor éppen olyan jól tudja, kiket választottak be az írócsoport vezetőségébe, mint mi, hiszen a vezetőségválasz­tásnál ő is jelen volt. Az író- csoport vezetőségében mind­össze egy újságíró van! Semmi alapja tehát kétségeinek! De hát akkor miért akar ködösí­teni? S még egy; Lapunk szeptem­ber 3-i számában véleményem szerint Kende Sándorral kap­csolatos írásban több pontat­lanság található, s túlzottan elmarasztalja Kende Sándort. Nem mondottam azt, — mi-’ ként a cikk állítja, — hogy „jobb ha semmiről sem ír.‘ Igaz, kapott bírálatot számos írására, de ez korántsem je­lenetheti azt, hogy le akarjuk beszélni a további toliforga­tásról. Mint ahogy eddig is kö­zöltünk tőle írásokat, a jövő­ben is lehetőséget kívánunk adni — csak úgy mint a többi írónak — írásai megjelenteté­séhez. E kurtára szabott cikk keretében szólni kívánok még a vidéken élő írókról, költők­ről. Nem egyszer olvashattunk már országos lapokban bírá- latot, amelyben helytelenítik } egy-egy verseskötet (legutóbb verseskötetről volt szó) meg­jelenését, mert művészi szem pontból is, téves politikai ál­lásfoglalásuk miatt is — hi­bás, rossz alkotások. Ugyan­akkor nem egy vidéken élő tehetséges költő nem jut ki­adóhoz, talán csak azért, mer* nincs ideje naponként a pesti kiadónál kilincselni. A buda­pesti kiadóknak jobban kelle­ne tájékozódniuk, elkerülhet­nék akkor az ilyen hibákat.? Itt Baranyában is nem egy költő ól, akiknek versei jog­gal igénylik a nyomdafesté­ket. Ne hagyják elkallódni értékeinket! Garay Ferenc ctrödalnu itták IV; legjobb írásokat közreadni, sf Azt mondják, a költők kép- ha közülük számos mégsem zelete végtelen. De az olvasók éri el a kívánt színvonalat, képzeletének sincs határa, ha csak azt mondhatjuk: pillanat-1 költészetről, irodalomról van nyilag jobb nincs. Termesze- szó. Ezért talán megbocsátha- tesen, elsősorban azok az írá-1 (tó, ha most nem a szigorú tár­sok kerülnek közlésre, ame- gyi adatok alapján, hanem az lyek konkréten igyekeznek se- alig ellenőrizhető fantázia se­gítem napjaink problémáinak gítségével varázsoljuk papírra megoldásában. Az ilyen írások mai irodalmi sétánkat. aztán nem egyszer kiszorítják J A Kórház ^ északi sarkán azokat a müveket, amelyek \ egy zömök, símafalú, emeletes bár értékesek, de egy pohti- \ barokk épület áll. A volt Ma­kai napilap profiljába hely- ^ gyár Korona szálló. Amikor az e~ 1 épületet nemrégiben renovál­1221 őszén poros útikocsi állt meg a Korona kőkeretes kapu­ja előtt. A kocsi Siklós felől jött, s Szigetvárra tartott. Amíg a fáradt lovakat meg­itatták, öten ugrottak le az ülésről: a három Perczel-fiú, Mór, Sándor és Miklós, édes­apjuk, és a gyermekek neve­szüke miatt rendszeresen még­sem fémek bele.­Itt érezni legjobban az író- csoport folyóiratának hiányát. Lehetővé kell tenni, hogy a csoport megindíthassa orgánu­mát. A Dunántúl mihamarab­bi megjelenése nemcsak az írások közlése szempontjából lenne hasznos, hanem a tűk, az utcára nyíló egyik aj­taja fölé odaírták: Százéves borozó. —■ Tévedés! A ház ép­pen kétszáz éves, 1750 körül épült városszéli vendégfogagó- nak és postaháznak. Keleti sar­kánál húzódott a régi várfal, s azon itt nyílt a város legfor- Szigeti. nem kiér a városból, amikor a1 Szigeti országút elején meglát-' ja a fogadót. Egy kis pecse-' nyét, kenyeret és bort rendel.' Aztán földöng a lába a falép- j csőkön az emeletre. Az egyik.] bolthajtásos szobába nyit s le- J fekszik. Amikor másnap lenéz az ab-' lakból a városra, napfény csil-‘ log a kőpárkányon. A reggeli * ragyogásban lassan elindul; Szigetvár felé . -. Petőfinek egy levelében csak j ez áll erről az útról: „Három' hónapig színészkedtem. Társa-} Ságunk tönkre jutott, s én... J Mohácsról Pécsen, Szigetvá- J ron... keresztül Sopronba ér- j kertem.” Arató Károly: lires tájban Riogva szállnak a kései darvak. nem látható irányzók húzza délnek a csapatot: lángnyilak, sárga fények rácsozzálc az eget, míg belehalnak. És semmi nesz. se zaj, nem csendül a lég. a távoli hegyorom s a könnyű kék; sárgul a levél, pereg az avarba, ráncosodik a föld ezernyi árka, sötétlik, amerre fut, a barázda, a pipaccsal álmodó ugarba. Akár a gyémánt, villog a szemembe ez a rész-haza, e szunnyadó határ, melyen átvonul az ősz, mint rossz batár, s csavarog utána a szél, a kerge. 0, szomorú az cmbcmélküH táj! Nemet intek, és érzem: valami fáj, s míg mellemben már indulat kavarog, megdőlök, akár a fűz: sikoltanék, hogy halljátok szavam, ti hontalan, rég délkörökön futkározó magyarok! Sínek kozott Sínek csillognak előttem: a gőzölgő távol fénylő mércéi. Egyedül vagyok: a bukó nap. kinyújtja fekete árnyékomat. V Elmélkedem — ó, villogó gondolataim jegenyesora! Elindulok: a sínek mentén imbolygó bérházak tűnnek tova. A rámhullt csendben felujjonghatnék — hallgatok — halk gépkocsi jön: nyurga porfelhő, szürke pendelyben mögötte csavarog. Babrálok képleteim közt: vizsgálgatom magam, felizzik s az esthajnalt hordja agyam: szent révület! Sugárzik homlokom — meg kell már vallani, mindazt, mi lüktet bennem, derengő sejtjeimben? hogy tudja más; szép, egyszerűen mondani el, beszélni az emberekkel, mert amit mondok, — mégse hasztalan. — Ritkán tépem föl a hallgatás pecsétjét, elűzöm a derű nyugalmas kékjét; mint foszforos halak? gyűlnek körém sunyi ellenein», velük kell holnap küzdenem, de nem leszek tán árva s a penge megtör csengő vértemen. Szívem erős, a füvek megérzik, hogy dobog — nyugtalan lépek s lépteim zúgó tam-tam dobok. Paraszt nyílt galmasabb kapuja, a plvi viták kibontakozását és. m váltották lovat a postako- az irodalom számos, sürgető g a városban megszállni proWemajának gyorsabb meg- i kivánó ^Qent * sokáig ide oldását is elősegítene; i utasították. Talán nem álom, . , j . * r * i ha azt hisszük, hogy e házhoz Az iroda Imi folyóiratba, magyar irodalom három pi rosbetűs neve fürdik, három nagy magyar író pécsi tartóz­kodásának emléke, akik — húsz-húsz évi időközökkel — találko­híánya abban is érezteti ha­tását, hogy vannak írók, akik úgy vélik: mellőző ttok. Félre állítva látják magukat, mert írásaik nem rendszeresen je-i itt adtak egymásnak lennek meg a helyi lapban. Ez zót. volt az egyik oka és szerintem a fő oka annak, hogy legutóbb például Kende Sándor az Elet és Irodalom-ban támadta la­punkat. Kende Sándornak már több írását megjelentet­tük, többek között két novel­láját, színház- és filmkritiká­ját, számos könyvbírálatát. Te­hát egyáltalán nincs oka arra. hogy mellőzöttnek érezze ma­gát. Igaz, nyújtott be több elbeszélést, köztük közlésre Könyvtárt kap a III. kerület A megyei tanács művelő­dési osztályától szerzett ér­tesülésünk szerint ez év őszén a III. fcer.-ben, a volt Dózsa gyalogos tiszti iskola épületében megnyílik a Vá­rosi Könyvtár fiókkönyvtára. Ezzel a nyugati városrész la­kóinak nem kell béjönniök a belvárosba, ha jó könyvet akarnak olvasni, hanem lá­basuk közelében is beszerez­tetik azt. 1800 áprpisában, egy Csur­gón átköhögött hideg tél után, Csokonai érkezett Szigetvár felől Pécsre. Zsebében két fo­rint volt, s szíve tele szomorú­sággal. Megelégelte a csurgói professzorságot, s gyalog in­dult útnak, haza, özvegy édes­anyjához. Mégis szívesen ej­tette útba ezt a várost. Kél év­vel előbb, pécsi nyomdának betűivel jelent meg „A haza templomának örömnapja” cí­mű ünnepi verse, gondos kiál­lításban. Sötét este volt, amikor a vá­roskapuhoz ért. Csukva talál­ta. Csak a kocsmaház ablakai \ világítottak. Betért egy pohár lője, a 21 éves Vörösmarty. Eredetileg a Tolna megyei Börzsönyből jöttek, s csak a szomszédos Mikére indultak Somssich Miklós kastélyának ünnepélyes felavatására; de közben egy kis vargabetűt tet­tek, hogy Baranya és Somogy történelmi nevezetességű he­lyeit, Mohácsot, Siklóst, Szi­getvárt megnézzék. Az ifjú Vö­rösmarty fejében történelmi nevek és évszámok kavarog­tak, verssorok hullámoztak, hogy ennek az útnak az élmé­nyeiből majd első drámái szü­lessenek meg. Amíg az útitársak néhány órát a fogadóban pihentek, Vörösmarty talán meglátbgat- ta hajdani osztálytársát, a Pé­csett élő Klivényi Jakabot, akivel ebben az időben is sű­rűn váltott levelet. — A kirán­dulásról, sajnos, csak Perczel Mór visszaemlékezése maradt \ Mi lehet az oka, hogy sem Csokonai, sem Vörösmarty, sem Petőfi nem szól részlete­sen írásaiban a pécsi tartózko­dásról? A város azidőben aligha le- . hetett költők ihletője. Pécs el- \ vesztette középkori rangját, területe összezsugorodott, la­kosságát járványok pusztítót- f ták, utcáin német szó járta. Az ? 1800-as évek elején Pécs nem f ért meg egy verset. Költőnek t nem sok látnivaló akadt itt. ? Csokonai, Vörösmarty és Pe- J tőfi csak szállóvendég lehetett f ebben a városban..-. TÜSKÉS TIBOR Indulok haza, vállamon dülöng gólyanyakú kapám, nem vagyok bús, de sóhajom csillan a rét ezüst taván. Cincog a búza kalásza, a fűz meghajtja üstökét, jön az est: az út porára hullong az alvadt-vér sötét. Zöld mezők széles nyugalma árad zubogva szívemben, 'ányom melle a domb halma, fenyők s tölgyek zúgnak bennem. Indulok haza; hallgatag s hűvös vagyok, mint a határ; fejem felett, az ég alatt, rikoltva húz el egy madár. :: «1 \ ról nem mond többet: „Siklós ról Pécsen át Szigetvárra men­tünk,* • 1841 szeptemberét mutatja a naptár. Esik az eső. Három nap óta esik. Bokáig érő sár­ban cuppog az utas lába. Hiá­ba burkolózik az orráig ócska felleghajtó köpenyébe, még bő­re alatt is érzi a nedvességet. t , - _ ... , Görcsös bot végén kis bugy­borra. Szobát nem foglalt, csak vándorszínésznek hZ « elég. Igazi kincse: a Amikor felébredt, meg tudománya a fejében van. Er­l' emlékezett az esti bor Í2crf- zej bármelyik kocsmaudvaron 2SSÄÄ ess““«* jóféle aranyhegyivel. Aztán sietve indult tovább, mert már hívták, várták a „kedves füs­tű" Debrecen felől fúvó sze­ltek ... Emlékül talán csak eny­ingi maradt meg neki a város­it bál: eg ital pécsi bor íze? fenn, aki a pécsi tartózkodás- J tettem az Ady költeményei wál Am mzvnrl 4/IKLaó. Ca'LTÁn Dpüf Ú1 nek ajánlásaiból már jól is­mert ltokénak, Böiöni György- nének könyvét a Török Sán­\doré mellé. Valami keserűség az „utazásokért” s ezekér,t a A Mohácson föloszlott trupp­ból való a nyurga ifjú. A szín­lapon ez áll a neve helyett: Orömfy Vidor. Valójában Pe­tőfi Sándornak hívják. Most Sopronba indul — diáknak. Valahol tüzet keres, ahol SZENVEDÉSEK KÖNYVE Fájdalommal, fájó szívvel sok“-röl 1947-ben írtam ismer­tetést egy pécsi folyóiratban, s most, tíz év múltán, ugyan­azt a keserűséget érzem szí­vemben, mint akkor: azokért szorongatja a torkomat, amint így egymás mellett látom a két üldözöttnek könyvét. Mi­csoda súlyos emlékeket hor­doztak ezek az emberek! S ahogy tűnődtem sorsukon, a könyvek jelképes színeikkel kezdtek beszélni hozzám. A „Szenvedések ■ könyve”, mely 1920 júniusától 6 hét börtönemlékeit mondja el, fe­kete gerincű: a fehér terror, a kereszténység álarcát viselő rendszer sötét; gonosz lelkiile- tét mutatja be. A Török Sán­doré zöld gerincű: az 1939-ben kezdődő 6 évnek üldöztetéseit mondja el: a rendszer ekkor már álarcát is leveti, s a kí­gyó nyíltan megmutatkozik embertelen, erkölcstelen fertő­V UULllUl rve i co, ----—» * —------­me gszárítkozhat. Már majd- jében. E „Titokzatos utaza­szenvedésekért fel kell rázni mindenkinek a lelkiismeretét. Bolond Györgyné leírja a prönayak ostoba és kegyetlen hatalmaskodását, s nemcsak a saját, hanem a fogolytársak kihallgatásait ás, ahogy az elő­re parancsolt ;,beismeréseket“ korbáccsal, bottal, karddal és késsel csikarják ki; Bölöniné igen finom, túlérzékeny lélek, aki fogolytársadnak nyomorú­ságait is saját magán éli át, s heteken át sorvad ártatla­nul, mosdatlanul — „hogy merjek mosdani, mikor itt a mosdással olyan undorító fer­tőzés jár!” — betegen, tetve­sen, fekete kenőccsel kenege- tett rühvel, lepedő nélkül, egy vörös pokróctakaróval, amely kiütéses bőrét is vörösre festi mérges festékével — „micsoda bőrbajnak lehet ez majd oko­zója?“ — kérdi a íéle'emtől iszonyodva, melyet még csak fokoz az ánnyékszéktől való irtózat „Felundorodom és rosszul leszek bele — írja — ahányszor csak lehetetlen ki­kerülni ezt a betegséget ter­jesztő, borzalmas helyet;” — „Hallod, páva-fejű Horthyné, mit szenvednek asszonyok, — kiált fel a könyv vége felé, — amíg te fenn mered hordani ostoba fejedet, addig anyaszí­veken, afszonylelkeken és tes­teken tipornak a tí hóhérai­tok, a ti fehér terrorotok po­roszlód!“ A mű végén olvashatjuk Romain Rolland levelét, me­lyet 1930-ban intézett a könyv írójához. Többek között ezt ír­ja: „Szerfölött sajnálom, Asz- szonyom, az ön hősi és szeren­csétlen népét: mindenki meg» csalta, mindenki cserbenhagy­ta.” ho,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom