Dunántúli napló, 1957. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-12 / 110. szám

IRODALMI NAPLÓ JxjoAúljcm. iMuvésnet ,Népinui;eíjés Még egyszer a műsorpolitikáról fiSfH hcytlCfoCL? Nemrégiben a Dunántúli ========== Napló ha­sábjain elmondtam véleménye­met a Pécsi Nemzeti Színház ez évi műsoráról, majd néhány nappal később a Napló szer­kesztősége is foglalkozott a cikkemben felvetett kérdések­kel. E cikk téziseivel teljes mértékben egyetértek és hogy e tárgyban ismét tollat vettem a kezembe, azt nem a vitatko­zás ördögének sugallatára tet­tem, hanem azért, hogy műso­runk alakulásának okait ku­tatva még egy lépéssel tovább próbáljak lépni. A Napló cikke a mai témák szinte teljes hiányának okát abban látja, hogy a színház minden áron be akarta csalo­gatni a közönséget és ennek érdekében lemondott a műsor­tervezésben nélkülözhetetlen bátor kísérletezésről. Ez való­ban így van. Ezt magyarázni sem nagyon lehet, hiszen a kö­zönséget nem az érdekli, hogy miért tűztük műsorra ezt vagy azt a darabot, számára csupán az a fontos, hogy mit játszunk, vagy éppen — mint a mi ese­tünkben — mit nem játszunk. Mégis úgy érzem, magyarázat­tal tartozom, hogy az egész műsor miért alakult így és hogy a közönség minden áron való behozása miért került a kultúrpolitikai és művészi szempontokkal szemben elő­térbe. Ez év januárjában-február- jában aggasztó hírek terjedtek el — hivatalos szervek nyilatko­zataiban éppúgy, mint minisz­tériumi értekezleteken — a színházak gazdasági rendsze­rének gyökeres megváltoztatá­sáról. E változások lényege az lett volna, hogy a színházak­nak az eddigi magas állami szubvencióval szemben a jövő­ben bevételeikből kell elsősor­ban gazdálkodniok. A bevételi tervek idáig is igen magasak voltak — nem is igen tudtuk a múltban sem teljesíteni azo­kat. Az említett átszervezés e terveket tovább feszítette vol­na, s ez már csak a kultúrpoli­tikai célkitűzések rovására lett volna .megoldható. E tervek — szerencsére — eddig nem való­sultak meg és remélhetőleg a jövőben sem kerül már rájuk sor, mégis az elmúlt hónapok­ban állandó bizonytalanságban tartottak bennünket, — ami­nek eredménye csakis egy min­den áron anyagi sikerre épülő műsor lehetett; Így állt elő a jelenlegi helyzet és mivel a színház műsora nem egyik napról a másikra alakul, ha­nem hónapok munkájának egybefonódó láncolata, — az elmúlt hónapok hibájának ha­tása még ma is érződik. Jelen­legi munkánk azonban már ar­ra irányul, hogy a következő év műsorát — az idei hibák ta­nulságait levonva — olyanná formáljuk, hogy az mind mű­vészi, mind pedig kultúrpoliti­kai szempontból újra megfelel­jen a szocialista magyar szín­játszás célkitűzéseinek. Ugyanakkor azonban az ille­tékes pénzügyi szerveknek is nagyon kell ügyelniök arra, hogy a színházak gazdasági és kultúrpolitikai célkitűzései ne kerüljenek egymással megold­hatatlan ellentmondásba, mert akkor óhatatlanul oda jutunk, hogy „egy tál lencséért" eladjuk mindazt, amit színházkultú­ránkban az elmúlt tizenkét esztendő alatt elértünk. M.’ndezehen túlmenőben —- .j ...... van azonban a műsorpolitikai kérdéseknek egy másik oldala is. Ez pedig az, hogy a különböző műsor- szolgáltató szervek, — szín­ház, mozi, stb. — műsorai a legcsekélyebb mértékben sin­csenek egybehangolva. A mo­zik műsorán például egymást érik a különböző jó, vagy ke­vésbé jó nyugati filmek, ame­lyeket a közönség a legdrá­gább helyen is 4 forintért néz­het meg. (Nálunk 4 forint a legolcsóbb hely.) E filmeknek már legtöbbször a plakátja is olyan csábító élvezeteket ígér. amilyeneket a színház nem is tud és nem is nagyon akar nyújtani. Ezek a filmek nem minden esetben jobbak, de minden esetben vonzóbbak a közönség egy tekintélyes ré­sze számára, mint a színház egy-egy komolyabb igényű produkciója. Ez a fajta „kon­kurencia” nem használ kul­túrpolitikánknak, nem Is be­szélve a fővárosból egyre sű­rűbben érkező és egyre igény­telenebb importműsorokról, amelyek ugyan szinte minden hétfőn megbuknak a pécsi kö­zönség előtt, de amelyek a kö­vetkező hétfőn mégis újabb telt házakat vonzanak. Szomo­rú statisztika, de tény, hogy egy hétfői esztrádműsor bevé­tele megközelítően annyi, mint például a „Veszélyes forduló” valamennyi előadásáé volt. Ezek a tények nem segítik abeli őszinte törekvésünket, hogy a színház műsorában erő­teljes változást hozzunk létre. Itt véleményem szerint sürgős rendteremtésre van szükség Mi meg fogjuk tenni a magun­két a mi területünkön, de az illetékes szervek is segítsenek. És ha megpróbálunk egységes kultúrpolitikát teremteni vá­rosunk valamennyi műsorszol­gáltató intézményében és mű­sorában, akkor a színház mű­vészeti vezetése és valamennyi művésze vállalni tudja, hogy élen fog járni a magasabb esz­mei és művészi színvonalú mű­sorért vívott harcban. S hogy ez nem csak jámbor óhaj ré­szünkről, hanem művészi hit és politikai meggyőződés, arra azt hiszem, elég biztosíték a szín­ház előző ■ évadjának műsora, amikor nyugodt körülmények között, zökkenőmentes a 1 koto munkával bizonyítottuk be, hogy mind a mai témák, mind pedig a bátor kísérletezés te­rén a többi színházak között is élen tudtunk haladni. Ezt sze­retnénk mi jövőre is. Katona Ferenc a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója ••■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a Változatos, gazdag orogram A SZABADTÉRI SZÍNPADON Május 20-án az Országos Cirkusz Vállalat műsora nyit­ja meg a szabadtéri színpadon az előadások sorozatát. Június 16-án a városi népi-együttes lép fel, a Pécsi Ünnepi Hetek alkalmával pedig Kodály „Há­ry János” című operáját mu­tatják be az Állami Operaház művészei. Július elején az Országos Filharmónia rendezésében az Állami Népi együttest láthat­juk. Június 17-én nagyszabású Beethoven-e.st lesz, A filhar­mónia a tervek szerint július 15-én rendezi az Állami Ope­raház balett-estjét, július 22- én Honthy Hannát üdvözöl­hetjük Pécsett. Végül néhány külföldi cse­mege: lehetséges, hogy a nyá­CSEHOVt cA lúnű (iifxikoidcLthél Az N-i kerületi törvényszéken tör- tént, a legutóbbi tárgyalások egyikén... A vádlottak padján Szidor Selmecov nevű, helybeli kispolgár ült, harminc év körüli, cigányforma, fintorgóképű, aprószemü, ravasztekíntetü fickó. Be­töréses lopással, csalással, hamis papí­rokkal való bujkálással vádolták. A legutóbbi bűncselekményt még idegen cím és rang bitorlása súlyosbította. A vádat a helyettes ügyész képviselte, egy tucatember, akinek sem neve, sem semmiféle különös tulajdonsága nem szerzett népszerűséget, vagy magasabb fizetést. Orrhangon beszélt, a „ku han­got elnyelte és minduntalan az orrát fújta. Annál nevezetesebb és népszerűbb egyéniség volt a védőügyvéd. Az egész világ ismerte, idézte csodálatos mondá­sait, nevét hódolattal ejtették lei min­denfelé. Rossz bűnügyi regényekben* ame­lyek a hős teljes felmentésével és taps­viharral végződnek, fontos szerepet játszik a hires ügyvéd. Nevét az ilyen könyvek a villámtól-, mennydörgéstől vagy más hasonló félelmes jelenségek­től származtatják. Mikor az ügyész már bebizonyította, hogy Selmecov bűnös és nem érdemel elnézést, s miután eleget érvelt, ma­gyarázott és végre kijelentette, hogy „befejeztem“ — felemelkedett helyéről a védőügyvéd és mindenki fülét he­gyezte. Néma csend — az ügyvéd meg­szólal, az N-i közönség idegei megre­megnek. Az ügyvéd kihúzza kerek, ■napbarnított nyakát, fejét kicsit félre­billenti, szeme csillog, kezét felemeli, s hangja csodálatos édességgel árad a fi­gyelő fülekbe. Beszéde úgy játszik az idegeken, mint művész keze a balalai­ka húrjain, Alig hangzott ál hét-három mondat, valaki feljajdul a közönség so­raiban és egy sápadt hölgyet kivezet­nek a teremből. Három perc után az elnök kénytelen-kelletlen a csengőjéhez nyúl és hármat csenget. A vörösorrú törvényszéki altiszt forgolódik a székén és fenyegetően nézi az elragadtatott kö­zönséget. Forró vágyakozással lesik az ügyvéd minden mondatát, a pupillák kitágulnak, az arcok elhalványulnak és megnyúlnak..; Hát még a szívekben mi történik?! — Emberek vagyunk, esküdt uraim, így hát Ítélkezzünk emberségesen! — mondja többek között a védő. — Mi­előtt önök elé állt ez az ember, hathó­napi vizsgálati fogságot szenvedett vé­gig, hat hónapja nélkülözi az asszony forrón szeretett férjét és a gyermekek szemében nem szárad fel a könny, mert folyvást arra kell gondolniuk, hogy drá­ga apjuk nincs velük. Ó, bár láthatnák ezeket a gyermekeket! Éheznek, hiszen nincs, aki táplálja őket, simdk-rínak mélységes boldogtalanságukban. Nézze­nek oda: önök felé nyújtják kezecské­jüket, könyörögve, hogy adják vissza nekik az édesapát! Nincsenek itt, de elképzelhetik őket, esküdt uraim! (Szü­net.) Ám hadd fejezzem be... hmm... latrok és gyilkosok közé ültették.., őt! (Szünet.) Gondolják el lelki szenve­déseit abban a zárkában, távol fele­ségétől és gyermekeitől! Azért csukták oda, hogy... de minek is folytassam?! Zokogás hallik a padsorokból. Egy leány, akinek mellét hatalmas brosstű ékesíti, felsír és nyomban utána szom­szédja is, egy kis öregasszony. A védő még mindig beszél. A tényeket elkerüli, inkább pszichológiai hatásra épít. '— Aki ennek \az embernek lelkét megismeri, egy sajátos, külön világba-, egy mozgással teli világba tekint. En tanulmányoztam ezt a világot! £s mi­közben tanulmányoztam, először életem­ben ismertem és értettem meg az em­bert. Mert kliensem lelkének minden rezdülése arról tanúskodik, hogy eszmé­nyi emberre találtam benne. Ilyen tisztesség jutott részemül. A törvényszéki altiszt már nem pil­lant fenyegetően, hanem kiveszi zseb­kendőjét. Még két hölgyet kivezetnek. Az elnök sem bántja a csengőt, sőt fel­teszi pápaszemét, hogy ne lássák a jobb szemébe tolakodó könnyet. Mindenki zsebkendőjét keresi. A közvádló maga — ez a kőszikla, ez a jégtömb, a legér- zéstelenebb lény, minden élők között — nyugtalanul forgolódik karosszékében, elvörösödve az asztal alá bámul, és egy könnycsepp csillan meg szemüvege mö­gött. „El kellene ejteni a vádat — gondol­ja. — Szörnyű kudarc fog érni...“ — Nézzenek a szemébe—folytatja a védő (álla remeg, hangja remeg, szemé­ből szenvedő lelke néz a hallgatóság­ra) — hát tudna ez a szelíd, gyengéd szempár közömbösen tekinteni a bűn­re: Nem, nem! Ez a szempár könnyes. E kalmük arccsontok mögött érzé­keny idegek rejtőznek. E durvának tet­sző, formátlan mellben nem bűnöző szív dobog. Es önök uraim, ki mernék mondani, hogy ez az ember bűnös?! Ez már a vádlottnak is sok volt. Ö sem állhatta tovább könny nélkül. Hu­nyorogni kezdett, majd elsírta magát, izgett-mozgott és egyszerre csak a vé­dő szavába vágott: — Bűnös vagyok! Bevallom bűnömet! Loptam és csaltam. Átkozott gazember vagyok. Kivettem a pénzt a ládából és az ellopott bundát a sógorasszonyomra bíztam, hogy dugja el... Töredelmesen bevallom... minden vád igaz. Elmondta, mi hogyan történt és el­itéi téli, MMaaBaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaBaBMaaaaaaaaaaaaaaaBaaaaaaaa ron a szabadtéri színpadon Montand, a Vlach együttes és fellép Lucien Boyer, Yves a belgrádi rádió tánczenekara. . ' ■ fip . A ,.Bakaruhában” c. új magyar film előadása után ezt mondta egy néni: „Nagyon szép volt, igazán kár, hogy igy elrontották a véqét!” Véleményem szerint a filmet akkor rontották vol­na, el ha nem így fejezik be. Gondolom, hogy a fentírt né­ni véleménye nem esetleges, beszélnünk kell erről, mert az ízlés elferdülésének ha­sonló tünetéről nap mint nap meggyőződhet bárki. Hogy is állunk hát a hepienddel? A közönség igen jelentős része (ide számítom a szín­házi közönséget is) egysze­rűen nem tud belenyugodni abba, hogy a darab végén nincs lakodalom. Nem elég­szik meg azzal, amit az író a műben mondani akar, se tér, se idő, nem számít, mondván minden jó, ha a vége jó. Kiele gítetlen, mert az első világ­háborúban játszódó film cse­lédlánya nem lesz a szerkesz­tő felesége. Azzal már keve­set törődik, hogy miért van ez igy. Modanom se kell, hogy milyen óriási giccset csinálhatott volna a fiatal rendező, ha nem éppen igy, hanem valahogyan másképp fejezi be ezt a jó filmet. A közönségnek az a része, mely mindig mindenben hepi- endet vár, figyelmen kívül • hagyja a kor, a társadalom sajátosságát, az adott társa­dalom embereinek egymás­hoz való viszonyát, de még a konvenciót is, amihez egyéb­ként elég sűrűn ragaszkodik. Nem gondol arra, hogy az osztálytársadalomban, ilyen szituációban hallatlan dolog, hogy az író vagy a film ren­dezője más utat jelöljön alakjainak, mint amit jelöl, hiszen a más megoldás ép­pen a társadalmi valóságot hamisítaná meg. A „Bakaruhában" e. film tehát ezért nem végződhet hepienddel. Azt mondhatná erre vala­ki, hogy a népmesében is egymásé lesz a juhászle­gény és a királylány. Hát ez vajon valóságábrázolás? A mese nem a társadalmi való­ságot mutatja (hiszen mese!), hanem a nép szívében élő vágyat, elképzelést, annak a valóságnak a megváltoztatá­sát, melynek szenvedő ala­nya. A megváltoztatás lehe­tőségében remél, ezért végző­dik „hepienddel” minden mese. annak ellenére, hogy a hős szinte megoldhatatlan feladatokra vállalkozik, s mindig győztesen kerül ki a küzdelemből. A polgári társadalomban az osztályellentét kibákitését célozzák azok a művek, me­lyekben éppen azt aka ók elhitetni a nézővel, ami a va­lóságban csak esetleges, ' agy egyáltalán nincs. A grót el­veheti feleségül a vidéki a- nítónőt; vagy pl. a becsüle­tesség, a szorgalom elegendő a tisztességes érvényesül' '-sre. Már pedig ez nem igaz Nép­dalaink, népballadáink azt igazolják, hogy éppen az osz- tályhelyzet emel ledönthet öt- len gátat a gazdag lány <■ a szegény juhászlegény e. Vagy pl. a deklasszáló dl családok is álig-alig egyez­tek bele egy-egy rangonai'ői házasságba. Nem egy csalá­di tragédia igazolta, hogy a feudális, vagy polgári társa­dalmi valóság az a béklyó, melyet csak a társadalom megváltoztatásával lehet széttörni. A „Bakaruhában” befeje­zése éppen azért jó, és igaz. mert hitelesen mutatja meg az adott társadalom valósá­gát. Bármilyen tiszta ez a szerelem, az osztályhelyzei. a konvenció sokkal erősebb a szerelemnél is! A társadal­mi igazságtalanság felisme­rése, az úri világ megvetése teszi hőssé — megalázottsá- góban is — a kis falusi cse­lédlányt; illetve a konven­cióhoz való ragaszkodás *e- szt szánalmassá a köréből ki­tömi nem tudó szerkesztőt. Az egyszerű szájbarágós he­lyett a cselédlány utolsó mondata, az „engedjen, fia­talúr” mélységesen megdöb­benti és elgondolkoztatja a nézőt. A realista ábrázolás önmagának mondana ellen, ha a lényeget, a valóságot másítaná meg! A művészeti ízlés fejlesz­tésével eddig vajmi keveset törődtünk; éppen ideje már, hogy erről is beszéljünk, mert egyrészt bővíti az isme­retet, másrészt o hiteles mű­vészi alkotások megértését, megkönnyíti, és nem fogunk hepiendet keresni ott, ahol ez egyáltalán nem lehetsé­ges, ahogy nem lehet várni azt sem, hogy a fa ízes gyü­mölcsöt teremjen, ha elfo­gyott a virága, ess t,z -n JCét mtLek&tufjo­Könyvkiadásunk két impo­záns gyűjteménnyel lepte meg a napokban ifjúságunkat, — az egyik az ^lr any könyv”, a másik: „Kerek egy esztendő”. Aranykönyv... sokat ígérő cím, hiszen az arany olyan fém, melyet nem fog a rozs­da, s fényét nem homályosít- ja el az idő. Olyan művészeti alkotások gyűjteménye e könyv, melyek az igazi költé­szet aranyából készültek. Har­minchat magyar szerző remek­műve: történetek, mesék, ver­ses elbeszélések. Egyikük a maga gyermekkorába vezet vissza, másikuk történelmi epizódot érint, harmadikuk költői meseformába öltözteti komoly mondanivalóját. Van köztük Kossuth-díjjal kitünte­tett író (Tamási Áron), van akit más írásaiból már ismer és szeret olvasó ifjúságunk (Fekete István, Sásdi Sándor, Ignácz Rózsa, Török Sándor, Füst Milán), van köztük nagy­hírű költő (Áprily Lajos, Kas­sák Lajos), — de amire a leg­büszkébben vagyunk: pécsi íróink sem maradtak ki e gyűjteményből, hanem ebben a legmagasabb mércével összeál­lított antológiában derekasan képviseltetik magukat. Így Pákolitz István: Gyíkocska című verses meséje a költő gyermekversei közül eddig a legszebb, — Géczy József: Sze- pes megvétele című történelmi elbeszélése pedig lírai meleg hangon eleveníti fel Rákóczi korát. * Géczy József a másik kötet­ben is szerepel: A puskapor című diáktörténetével. A Ke­rek egy esztendő-1 évről-évre izgatottan várja ifjúságunk; Az 1957-es album az előzők­höz képest 60k meglepetéssel kedveskedik. Ennek is maga­sabb a színvonala a tavalyinál, bemutatja például néhány nagy festőnk egy-egy világ­híres művét színes reproduk­cióban (Munkácsy, Glatz, Szinnyei-Merse, Derkovits), naptára több könnyen megje­gyezhető irodalomtörténeti uta lást tartalmaz, rejtvények, já­tékok színesítik a könyvet, az „Ezt igazán nem tudtam" cí­mű fejezet oldalain pedig az általános műveltséget szélesítő érdekességekkel találkozunk. A pécsi írók közül a közel­múlt hetekben többen jelent­keztek önálló kötettel (Örsi Ferenc, Székely Júlia, ifj. Ko- dolányi János, Szántó Tibor. Galsai Pongrác), — nem ré­gen hírt adtunk arról, hogy legtöbbje új művén: regényén, vereeskötetének összeállításán, színdarabján dolgozik, — az idei József Attila-díjasok közt pécsi költő is szerepel: Csor­ba Győző, — s most Géczy Jó­zsef és Pákolitz István jelent­kezése az ország elsői között: bizonyítóka annak, hogy a pé­csi irodalom azon az úton ha­lad, mely kivezeti a provin­cializmus szűk köréből. K. S. A szerkesztőség 6s a megyei ta­nács művelődésügyi osztályának öeeieAUiUe*.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom