Dunántúli napló, 1957. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-30 / 125. szám

4 NAPLÓ 1957 MÁJUS 9» f €AeUc&C>ét0é0 Drága Ttbor barátom! 1Vfem is tudom, hol kezdjem * levelemet, de minden­esetre őszintén írok meg min­dent, úgy ahogy van. Itt úgy az én, mint a többi menekült helyzete szomorú és nehéz ... Nyelvtudás nélkül hiába vágódtam be bárhová munkámmal. Hatalmas, 9 négyzetméteres plakátokat csináltam, ki is fizették, abból élek, de állandó munkát nem tudok kapni, ha jó is a mun­kám, akkor sem, mert nem ismerem a nyelvet. Két-három év kell, hogy befusson az em­ber, ha addig el nem züllik és bírja az itteni életet. Lakás­körülmények óh...! Magyar menekültek lakás nélkül, se­gélyezési helyen élnek, ahol tegnap is volt rablás.. stb. (Magyarokkal a főszerepben!) Eléggé le vagyunk járatva, nem egy „márka“ a magyar! Nekem ugyan van fedél a fe­jem felett, de nem biztos. Ren­geteget tanultam már és min­den kapott pénzemet szer­számba ölöm, mert az van. Fáj a szívem a gyerekekért, asszonyért, és Tiértetek, na- gyon-nagyon egyedül vagyok! Megbántam nagyon, hogy el­jöttem, tanácstalan vagyok. Üzletemberek, gazemberek martaléka lesz az, aki marad. Tovább vándorolni pedig nem érdemes, mert elszakad vég­leg az ember. Itt három plakátom van az utcán, Párizsban, a Metrón is (nyomdai) — alatta az alá­írás: „Gabriel Battancs“. Itt erős a szakmai színvonal, de 60—70 százalékos színvonalat megütöm én is. Jónak tarta­nak és élvonalba számolnak — ez hatalmas eredmény! Mégis hidd el, a „bár‘’-beli élet, züllés, pénz és forgatag helyett minden gondolkodás nélkül az otthont választom és ezt pedig egy komoly hathóna­pos tanulmányútnak számíta­nám. Persze otthon sem kellek már, mert renomém elment, mert eljöttem. Családnak sem, nektek sem! Isten tudja mi lesz vélem, de nagyon, el va- [ gyök keseredve. Most írom e sorokat egy \ bárban, mindenütt nők, — ru-\ ha nélkül jóformán — ebből is torkig vagyok! Erkölcstelen­ség, bűn a végtelenségig! Ez a Nyugat öregem és nekem ez nem kell. Szeretem a rendes munkát és irigyellek bennete­ket nagyon. A követséggel beszéltem, és ha bármilyen sorsba is kerü­lök, és nem is tudok elhelyez­kedni, akkor is hazamegyek, mert most már bánt a lelki­ismeret ... Nagyon csúnya do­log volt, amit tettem, de ki kellett fizetnem az iskola­pénzt. Nem tudom mi lesz a sor­som otthon, de elhatározásom végleges, mert nyomorban el- zülleni nem akarok, és a Met­rót választani alvóhelyül, mint a többi szerencsétlen! A követségen rendesek vol­tak és úgy néz ki, hogy há­rom—négy héten belül, tehát június 20—30-ig személyesen mindenről beszámolhatok. ír­jál a munkalehetőségekről, ha egyáltalán lehet erről írni. Mindenkit csókolok és ne haragudjatok rám, de itt ide­genben minden fájó! írjál feltétlen, azonnal, rész­letesen. Várom soraidat. GABI. Címem: Gábriel Battancs, Páris 9. Rue Fontaine 39. • A fenti levelet Battancs Gá­bor dekoratőr — a Pécsi Kis­kereskedelmi Vállalat volt de­korációs dolgozója írta Pá­rizsból, Negele Tibornak, ba­rátjának. E sorokhoz talán nem is kel­lene kommentár, de még sem lehet szó nélkül hagyni a két-*| ségbeesett embernek papírra- vetett keserű reményét. Bat­tancs Gábor még ez év január­jában hagyta el az országot.. Semmi bűne nem volt. mégis*1 elment, itthagyta feleségét és*' gyermekeit.;. Hogy mi űzte *1 idegenbe, — nem tudni. De*1 vissza akar jönni. Kéri Negele Tibort, hogy írja meg, van-e itthon munkalehetőség..: Mi megírjuk: van.;.! Itt most, már minden ember számára —, aki becsületesein akar dol­gozni, — van és lesz is munka. Battancs Gábor, — a tehetsé­ges fiatal rajzoló is kap mun-, kát, ha hazajön. Bántódásban nem lesz része. Dolgozhat, amennyit akar, csak ..; ha valóban megfizette az „iskola­pénzt“ — amint írja, — soha ne feledje: magyarnak lenni, a hazában dicsőség ...! Csak ennyit, — kommentár­ként .: .! RAB Emeljük lel szavunkat! r A selíyei járás dolgozó asz- szonyad is magukévá tették a Nemzetközi Demokratikus Nő­szövetség irodájának felhívá­sát és határozatukban követe­lik, hogy tiltsák be a nukleárist fegyverek használatát. „Ké-|* rünk minden édesanyát, akikf életet adtatok: ne hagyjátok, hogy gyermekeitek és ember­társaitok a gyilkos atomfegy­verektől pusztuljanak el“ — hangzik a felhívás befejező része. Cím helyetti Árvizek Jugoszláviában A hosszabb ideje tartó szá­ll kadatlan esőzések következté­ben Jugoszláviában az elmúlt napokban tizenöt folyó áradt ki s öntött el jelentős termő- területeket. Különösen komoly anyagi károkat okozott a Mo-(i rava, a Toplica és a Jeszenica áradása. A legújabb jelentések sze­rint a Száva Is áradással fe­nyeget. Kedves kis város Mohács t­tt** a»1 Kedves kis város ez a ----------....... Mo­hács, s nemcsak az teszi szép­pé, hogy a Dunaparton épült. Ez is. Deha a városi és(község- gazdálkodási hivatal embered .nem csinosítanék, ez is olyan lenne, mini a többi járási szék­helyünk, — poros, unalmas, rendezetlen. Moh ácson örömmel megy végig az ember. Az utak két oldalán kora tavasztól késő őszig nyílnak a különböző vi­rágok, kedvesék, vonzóak a parkok, a díszes terek, az ár­nyas fák, a messzeségbe futó sövények. Minden évben 50—60 ezer virágot ültetnek ki az utak két oldalán. Korán virágodnak az árvácskák, s Ilyenkor már csak a magjuk marad meg. őst gyűjtik össze ezeket a magokat, hogy a következő évben is ékesíthessék a város^. Egyúttal azonban újfajta virá­gokat ültetnek helyükbe, ame­lyek késő őszig nyílnák, dísze­legnek. Legtöbb köztük az úgy­nevezett kanna-virág, mert ez a legmutatósabb. Több, mint két holdas ker­tészet ál a községgazdálkodási hivatal rendelkezésére. Itt nem zöldségféléiket termelnek, hanem virágokat, díszes cse­metéket, bokrokat, sövény cser­jéket nevelnek s valamennyit a város csinosítására használ­ják fel. Most Iskoláznak pél­dául 2000 fenyőt, mert a há­ború folyamán sok fenyőfa elpusztult a városban, s eze­ket pótolni kell. Szepesi Lász­ló, a főkertész boldogan újsá­golja, hogy az ostorfa talán még hazájában, az AMőldön sem növekszik akkorára, mint Mohácson. Ezért ilyen cseme­téket is nevelnek, összesen több, miint húszfajta virág, fa, fenyő és növénycserje találha­tó a kertben. A községgazdálkodási hivatal terve, hogy a duna- pairti rózsák helyébe is újakat ültet, s díszes virágokkal csi­nosítja a sétányt. Ez annál is fontosabb, mert sok külföldi hajó köt ki Mohácson. Hadd lássák a külföldiek is, hogy nem akármilyen városba ér­keztek, hanem Baranya egyik legszebb vidéki városába. Par­kosítják a Somogyi utcánál lévő csónakiház környékét és a Bartók Béla művelődési ott­hont is. Június elején rendezik a já­rási ifjuteiágd fesztivált, s erre az időire teljes díszbe keli öl­töznie a városinak. Hamarosan nyitnak egy vi­rágüzletet is, amely a felsza­badulás óta nincs Mohá­cson. Ennek érdekéiben már hatezer különböző virágpalán- tát szereztek be a pécsi ker­tészeti vállalattól. Igaz, hogy a f virágok nem nőnek olyan f gyorsan, mint amilyen gyor-(I san megnyílik az üzlet de a/ kertészeti vállalat megígérte, i hogy kezdetben segíti áruval é az új üzletet, s a mohácsiak­nak is van árujuk, amelyből pótolhatják a hiányzó mennyi­séget. A két üveghá z melléj .-is. • - még( kettőt építenek hamarosan, át- J szerelik az üvegházak fűtési! rendszerét, amelyek ugyancsak] hozzájárulnak majd, hogy ele­gendő virágot vásárolhassanak J a mohácsiak és még csinosabb] legyen városuk. Más járási székhelyen sem] ártana a csinosítás. L. J. „Köztudomású .,hog y ma már nemcsak atom- éa hidrogénbombák vannak, hanem van kolosszális romboló- erejű rakétafegyver Is, amelynek háborús alkalmazása né­hány óra alatt halált és pusztításokat okozhat egész álla­mok területén.” (Bulganvin) V Valami készül, Valami, szörnyű nagy dolog: (Ijedten pislognak ránk Az esti csillagok.) Halál kaszája peng És mag hasad, Torzszülött mered bambán, Gennyes seb fakad... Emberek! valami készül itt, Valami, szörnyű nagy dolog: Nekem van egy gyenge kis trombitám, Én beléfújok. Gonosz kezek játszanak örült erőkkel ellenünk; Folyik a háború, Vigyázók legyünk! Golyó szíven még nem üt, Nem facsar könnyet a gáz; A halál alattomos: Tengerben cikáz, Gyepre ül s kalászba búj, Tehén tejével csordogál: Megnyergell az életet — A halál, a halál. ( Valamit tenni kéne. Valamit tenni kell; Szóval, írással, Foggal és körömmel, Könnyel, nyállal. Nagy gyülekezetek Harsogó szavával.., Kürtösök és Kicsinyke trombitások! Szent egyesülésre Riasszatok! Riasszatok! CSORBA TIVADAR Előzzük meg a világkatasztrófát! Nem vehetünk újságot ke­zünkbe anélkül, hogy szinte naponta ne találkozzunk az atomproblémákkal, az atom- robbantási hírekkel. Kará­csony-szigeteken történt rob­bantás után a nevadai ké­szülődésekről írnak az újsá­gok. Nem futhat át szem közömbösen ezeken a cikke­ken. Nem maradhat tétlen a kéz, amikor a nagyhatalmak versengése és ellenségeske­dése világkatasztrófát készít elő. Tiltakozunk az atomrob­bantások ellen és tiltakozás­ra szólítunk fel minden jó­érzésű embert, szerte az or­szágban. Legyen figyelmez­tető és elrettentő példa Hi­rosima tragédiája és a rob­bantási kísérletek több tíz­ezernyi áldozata. Es mi lesz azután? Mi lesz a sugár­zást kapott emberek gyer­mekeivel és unokáival? Emberek! Anyák és Apák! Emeljétek fel tiltakozó sza­vatolt az emberiség jövő­jéért, az atomhisztéria ellen! Követeljétek az atomrob­bantási kísérletek betiltását és a nagyhatalmak gyors megegyezését! Addig tilta­kozzunk, míg nem késő! j A BARANYA MEGYEI MÉSZÖV DOLGOZÖ1 44 aláírás. Oravecz Pista emlékére \ 1945 január eleje volt. Ezekben a napok- -*• ban a szovjet csapatok Budapestet már teljesen körülzárták, sőt az előőrsök már, a Városligetnél jártak. En — nem messze a keleti pályaudvartól — a Szövetség utcai Apponyi poliklinikán ápol­tam a sebesülteket. Nem voltam katona, mert az én korosztályom behívására akkor­tájt már nem futotta az idő, igyhát csak ki- plakatírozták, hogy vonuljunk be ide és ide. Katonaruhát nem adtak, kiképzésünk nem nőit (nem is nagyon vágytunk rá). Tankcsap­dát ásottak velünk. Innen harmadmagammal megszöktem s úgy gondoltuk, hogy azt a pár napot, míg a szovjet csapatok bejönnek Pest­re, nyugalmasabb helyen töltjük el. Jelent­keztünk a poliklinikán, s azt mondtuk, hogy elszakadtunk a csapattesttől, itt akarunk to­vább szolgálni. A poliklinikán ekkor a 22. kecskeméti csapatkórház tartózkodott. Ez a kórház Kecskemétről menekült fel Pestre, s ebbe az épületbe költözött. Parancsnoka egy idős orvosezredes volt, aki nem sokat firtat­ta dolgunkat, hanem beosztott bennünket be­tegápolónak. A kórházban számomra az a feladat jutott, hogy az újonnan érkezett sebesültek nevét fel­írjam, kimutatást készítsek róluk, beszélges­sek velük, üzeneteiket „Jelvegyem” és napon­ta eljuttassam a rádióhoz, ahol a „Vöröske­reszt-félóra" műsor keretében felolvasták azokat. Emlékszlem az egyik üzenetre. Kora reggel volt, amikor egy sebesültszállító autó megállt a kórház előtt, öt katonát hoztak, közülük négy a saját lábán ment be a kór­házba, sebesülésük nem volt túlságosan sú­lyos. Az ötödiket, egy feketehajú fiatalem­bert, hordágyra/ fektettük s úgy vittük be. Haslövése volt, de a fején Is megsebesült, mert a homlokáról is csurgóit a vér. Lefek­tettük, én felírtam az adatait s pár szót be­széltem vele. Megkérdeztem mit és kinek akar üzenni. Csurgóra üzent szüleinek és meny­asszonyának, hogy jól van, kisebb sebesülés­sel kórházban fekszik, de hamarosan meggyó­gyul, ne aggódjanak érte. Ezt az üzenetet'a többivel együtt elvittem a rádióhoz. Másnak reggel hallottam a rádióban, az üzenetet, de ' a csurgói fiú már nem, mert az éjjel — meg­hűlt... . Mi hárman, akik együtt szöktünk ide a kór­'Wzba, az épület második emeletén lakiunk, egy padlásszobában. Szobánk nem volt vala­mi biztonságos, hiszen az állandó bombázás, aknazápor minden pillanatban fenyegetett bennünket. Mondtam is a barátaimnak, Ora­vecz Pistának és Varga Karcsinak, hogy köl­tözzünk el innen, mert egyszercsak betalál ide valami lövedék. Pista azt mondta, hogy­ha meg kell döglenünk, akkor mindegy, hogy hol, úgysem tudunk elbújni. így aztán hiába beszéltem, este Oravecz Pista felment lefe­küdni, Varga Karcsi meg én a földszinten az orvosezredes szobájában telepedtünk le. ösz- szetoltunk két fotelt és abba feküdtünk. Éjjel, hatalmas dörrenésre ébredtünk. Az első pil­lanatban senki sem tudta mi történt, csak össze-vissza szaladgáltak ápolók, orvosok. — Belövést kapott az emelet — kiabált va­laki. Az emelet? Rohanok fel, mert eszembe jut, hogy Oravecz Pista fönt alszik. Megpil­lantom szobájának ajtaját. Az ajtó kifordult a tokjából. A folyosón faltörmelék. Az ajtó előtt már többen állnak, amikór odaérek. Ér­zem, hogy szivem a torkomban lüktet. Bepil­lantok a szobába, s látom, hogy Pista ágya fölött egy hatalmas rés tátong. Az ágyon tég­ladarabok. Most szedik le. Odalépek az ágy­hoz, aztán megtántorodok. Csak nyakat látok, fejet nem. A fejét szétvitte a lövedék... Hányingerem van. Kltámolygok a szobából. Akkor érkezik oda Varga Karcsi is. — Mi van? — kérdi ijedten. — A Pista... — nem tudom tovább mon­dani, mert érzem, összeszorul a torkom s nem jön ki hang a számból Szótlanul visszamegyünk az orvosezredes szobájába. Elaludni már úgysem tudnánk, így csak a fotelben üldögélünk. Hosszú ideig nem szólunk egymáshoz. A csendet Karcsi halk hangja töri meg: — Pedig azt mondják, hogy az oroszok már a Városligetnél vannak... Nem tudok uralkodni magamon. Felugrok a székből és ordítok. — A Városligetnél?... Miért csak a Város­ligetnél?... Miért nincsenek már itten, hogy vége lenne ennek a rohadt életnek, hogy ne kelljen már bújkálnunk, mint a vakondok­nak .. t Karcsi ijedten néz rám, de én tovább üvöl­tök. — Már egy hete a Városligetnél vannak. Innen alig egy kilométerre. Mire várnak? Sztálingrádtól idáig el tudtak jönni, csak a Városligettől a poliklinikáig nem érnek már soha?..: Valaki ránknyitja az ajtót, de mindjárt visz- sza is csukja. Abbahagyom a kiabálást, léro­gyok a székre. Az éjszakít most már szótla­nul virrasztjuk végig. Reggel parancsot hirdetnek. Egy tehergép­kocsival végig kell járni a környező utcákat és a sebesülteket behozni. A kocsira segít­ségül Karcsit és engem rendelnek ki. Már ott is az autó, beülünk és indulunk. Kikanyaro­dunk a Rákóczi útra. Az úton 100 méteren­ként barrikádok, csak a középen a villamos- vágányok szélességében szabad az út. A vil­lamosvezetékek a földön fekszenek, kitört ki­rakatok, romos házak, az úttest tele téglával, öreg, rozoga teherautónk majd kirázza belő­lünk a lelket. Ilyen autót küldtek sebesülte­ket szállítani... Még vöröskereszt jel sincsen rajta... Amikor a Nemzeti Színházhoz érünk, kocsink defektet kap. A gépkocsivezető is, mi is kiszállunk s tanakodunk, hogy mit csinál­junk? I — Itt hagyom az egész francot, csak nem kezdek hozzá most szerelni? — mondja a gép­kocsivezető. Tompa dörrenéseket hallunk jobbról is, balról is. Egy akna nem messze tőlünk, az egyik ház tetejébe csapódik, Fröcs- csennek szét a cserepek, a piros kis cserép­darabkák egészen a lábainkig gurulnak.. ■. Még föl sem ocsúdunk, amikor repülőgépzú­gást hallunk. — Álljunk be a kapu alá — mondja Kar­csi és már szalad is. Ml is utána. A repülőgépzúgás egyre közeledik, már a gépet és megpillantjuk. A Duna felől jön, egész alacsonyan, a Rákóczi út fölött. Már a felségjelzést is látjuk: német. Mindhárman figyelő szemekkel nézzük s úgy tűnik, mintha egyenesen felénk repülne. Aztán hirtelen apró kis fények villannak meg a gép elején. — Viláaitólövcdékkel lő — mondja a gép­kocsivezető. Érzem, hogy remegnek a lábaim. Félek? Igen. Beljebb bellene húzódni a kapu alá, de nem tudok. Nem bírom a lábaimat emelni..» Tatatata tat a.. ■ most ér ide a gépfegyver hangja. Hallom, hogy a lövedékek végígsöp- rik a ház homlokzatát... mint egy megszál­lott, nem tudok mozdulni, csak a gépet fi­gyelem. El zúg a ház fölött és visszakanyaro­dik a Duna felé. — Meghalt! — ráz meg valaki. Karcsi szo­rítja meg a tállam és mutat a földre. Ott fekszik a gépkocsivezető. Letépjük róla a zub­bonyt és ... három helyen vérzik a melle. Ha­lott ... Még a nevét sem tudom. Gépkocsija ott áll a Nemzeti előtt... — Menjünk vissza a kórházba — szólal meg Pista. — Mit csináljunk vele? — kérdem és mu­tatok le. — Semmit. Nézz körül. Kapkodom a fejem: egy.-.» kettő... há­rom ... négy ... számolok. Négy halott fek­szik körülöttünk a járdán. Újságpapírral, ron­gyokkal most takargatják le... — Rohadt... szemét... — mondja össze­szorított fogakkal Karcsi és belenéz a távol­ba, amerre a gép elrepült. Mind akiket fejbe­vágtak, szédelgünk végig a Rákóczi úton, vissza a klinikára..; Másnap reggel arra ébredünk, hogy orosz katonák járnak a klinikán. Január 16-a volt. Számunkra véget ért a háborúm • A Népszabadság május 29-t számában ol­vasom, hogy felrobbantották az első idei ame- ; , rikai atombombát, a május 15-1 számban, hogy Kisi japán miniszterelnök nukleáris fegyvereket követel Japán részére. Ugyaneb­ben a számban jelent meg. Hruscsov elvtárs nyilatkozata a New York Times főszerkesz­tőjének, amelyben többek között ezeket mond­ja: „A fő dolog azonban az, hogy elmozdít­suk a holtpontról azt a kérdést, amelynek megoldását az egész emberiség várja: a béke, vagy a háború kérdését”. Majd pár sorral \ lejebb: „Ami a Szovjetuniót illeti, minden tőle & telhetőt megtett és megtesz ezután is, nem­csak a háború elodázásáért, hanem azért is, hogy egyáltalán ne legyen háború.” Úgy érzem, határozottan kell állást foglal­ni, nemcsak szavakkal, tettekkel is. A béke egy katonája vagyok. GARAY FERENC '

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom