Dunántúli Napló, 1957. március (14. évfolyam, 51-76. szám)

1957-03-24 / 71. szám

1957. MÄRCIUS 24. NAPLÓ 5 maradtak a rakéta­fegyverek (kutatásá­ban is a Szovjetunió A breie Welt című német újság a közelmúltban kivona­tosan közölte ameri­kai katonai szakér­tőknek amerikai la­pokban megjelent cikkeit és képeit, amelyek azt bizonyít­ják, hogy a szovjet légierők jelentős mértékben megelőz­ték az amerikaiakat új repülőgép-konstruk ciók és távolból irá­nyított lövedékek el­készítésében. Az amerikai kato­nai szakértők beisme­rik, hogy az USA- nak tíz évre volt szüle sége, amíg elkészítet­te az első hosszútá­vú bombázórepülőgé­pet, a B—17-et és az első lökhajtásos har­ci repülőgépet, a B—47-et. Arra számí­tottak, hogy a szovjet mérnököknek is leg­alább ennyi időre lesz szükségük. Azt hitték, hogy a szovjet szak­emberek nem lesznek képesek 1959. előtt stratégiai lökhajtásos bombavető egysége­ket felállítani, Itt látható a Snark amerikai rakétalövedék.^Utoljára — mint cikkünkben megírtuk — a brazíliai őserdők felett látták. A szovjet lökhajtásos gép hajtóművel kétszer olyan erősek mint az amerikai hajtóművek. A fenti képen látható TU—31 (másnéven ZAGI—228) szovjet kéthajtóműves, lökhajtásos bombázó hasonló tejcsítmcnyre képes, mint a négyhajtóműves amerikai B—47-es. mögött,' amint ezt Schepley és Blair katonai szakértők a nemrégiben megje­lent „Hidrogénbom­ba“ című könyvük­ben megállapítják Kénytelenek elismer­ni, hogy a szovjet szakemberek sokkal nagyobb érdeklődés­sel fordultak az in- terkon tinentális (egyik földrészről a másikra kilőhető) ra­kétafegyverek felé, mint az USA szakem­berei. Az amerikaiak­nak sikerült ugyan a Honest John, a Car- para és a Matador rakétafegyverek ki­kísérletezése, a News­week című hetilap azonban megállapítja, hogy egészen 1956-ig nem sikerült a raké­tafegyvereknél annak a súrlódási hőnek a leküzdése, amely ak­kor lép fel, amikor a rakétalövedék kilép a sztratoszférából. A Spiegel című nyugat­német hetilap megál­lapította, hogy az amerikaiak rakéta­meghajtású távirá­nyítású lövedékei nem váltak be. Ho6z- szú távon nem voltak pontosain irányítha­tók, és a Szovjetunió ballisztikai (kilőtt és nem kormányozható) rakétáival szemben az volt a hátrányuk, hogy elektromos za­varóeszközökkel kömy nyen le lehetett őket téríteni pályájukról. A nyugati sajtóból kiderült, hogy a nyu­gati hatalmak azt hi­szik: -már a szovjet Mialatt a nyugati országokban 3—4. sőt 5 évbe is beletelik egy-egy lökhajtásos személyszállító, vagy hadirepülőgép szé­riagyártásának előkészítése, addig a TU—104 az első ceruza­vonástól az első startig 12 hónap alatt elkészült! hidrogénbomba is, amelyet 1955. novem­ber 22-én igen maga­san a föld fölött, a sarkvidéken robban­tottak fel, voltakép­pen egy távolból ki­lőtt rakéta töltete volt. Az amerikaiak szerint Omszk köze­lében lőtték ki. Ez a fegyver negyvenöt kilométer magasság­ban robbant fel a Bennet-szigetek fö­lött, s így 3800 kilo­méteres légi útat tett meg. Montgomery marsall 1956. áprilisában meg állapította, legkoráb­ban 1961-re tud ha­sonló fegyvereket előállítani... Az amerikaiak két­ségtelenül pótolni akarják elmaradásu­kat. A Snark-rakéta- lövedék azonban, amelyhez oly nagy reményeket fűztek, nem vált be. E löve­dékekkel az volt a tervük, hogy megha­tározott légiút befu­tása után visszatér­jen kiindulópontjára, vagy pedig ha letérne útvonaláról, saját ma­gát robbantsa fel. Egyik sem követke­zett be. A Snark a gyakorlatban ellen­őrizhetetlenné vált: a lövedék kivonta ma­gát az amerikai repü­lőgéptechnikusok irá­nyítása alól. Uto'jára a brazíliai őserdők fölött látták, s azon túl eltűnt. Ilymódon az ame­rikai katonai folyó­iratok is kénytelenek belátni, hogy az atom csapás, amelyet egy esetleges háborúban a Szovjetunióra mérné­nek — sokszoros erő­vel saját magukra csapna vissza. ■ Íz eltűnt töVEdék Hz amerikci szakemberek tévedlek Az Aviation Week, amerikai repülési szaklap már 1954 má­jusában 700 Észak- kelet-Szibériában ál­lomásozó hosszútávú bombázóról számolt De, amelyek a B—29 típusnak felelnek meg és olyan óriási repü­lőgépekről, amelyek a B—36 amerikai tí­pushoz hasonlítanak. Már az 1954—1955- ös május elsejei légi­parádé rendkívüli meglepetéssel szolgált az amerikai katonai szakértőknek. Ekkor vált először nyilván­valóvá, hogy a szov­jet szakértők behoz­ták elmaradásukat és megelőzték a Nyuga­tot. Ekkor mutattak be három új távolsá­gi bombázótípust. Az IL—38-at négy lök­hajtásos hajtóművel, a ZAGI—428-at és a ZAGI—228-at. Utób­bi tizenöt kilométeres magasság elérésére képes és csaknem a hang sebességével ha­lad. Az amerikaiak el­Ezeket a tényeket értékelve Jackson sze nátor, az USA szená­tus atomfegyverekkel foglalkozó bizottságá­nak elnöke kijelentet­te, hogy a Szovjet­unió kétségtelenül rendelkezik balliszti­kai interkontinentá­lis rakétákkal és je­lenleg is azon dolgo­zik, hogy azok ható­sugarát nyolcezer ki­lométerre terjessze ki. A NATO ezzel szemben, amint azt Henry Barbusse:-fii életen tél Fordította: SÁRKÖZI GYÖRGY Carla .-.-.A lány ott van anyjával, az első sorban. Hozzámsiet. Beszélgetünk egy keveset, távol a többiek­től. Nincs senki más, csak ő, ebben a hangár szélén elfolyt percben. Mindenki más körülöttünk csak egy szalon-kcpeslap halvány rézmetszete. Carla finom, elleplezett, félénk, félénk. Pillantása alattomos hév­vel emelődik felém. Kezemet gyenge vállára teszem, mint egy ágat. Egy csók, amelj egyszerre indul ki tőle és tőlem, egy lassudó csók, mozdulattánc. Nem beszél, de torkában turbékolás rejlik. A dolgok tánca. Körü­löttünk minden mozgás hirtelen, egycsapásra meglas- súdik, belénk száll, egyedül belénk, gyengéden, titkos és szép ritmusokkal: egy sirály csapdosó szárnyai, nagyvitorlás, mályvaszínű és fehér kis szörny, egy fá­tyolkendő fölrebbenése, emberi sziluetthez kötött felhő; egy minden levelében reszkető fa nagy koronája az azúr ezüstjén. Kétségkívül, ezen a napon a rendesnél izgatottabb voltam; a fölszállás végső pillanatai úgy röppentek el, mint egy álom, nem is emlékszem rájuk — és ime már a levegőben vagyok. Mint harsány csörgők zúg­nak fejemben utolsó földi szavaim: „Viszontlátásra, kis Renaudom”, „köszönöm, parancsnok” és Carla fölemelt arca, mely hull, hull a mélybe, a rámömlő, kemény szélben űzve, s a motor szörnyű lármája. Egy szemvillanással összekapom a repülőtér han- gyabólyát, a megnőtt tér kicsinyítésében színüket vesz­HENRY BARBUSSE: AZ ÉLETEN TÜL n tett különböző zászlók cifraságát, aztán a fehér és rózsaszín várost, amely egyetlen darabban látszik — de eközben is csak a gépemre gondolok. A gép foglal el minden helyet. Bennem van. S én körülötte vagyok. Belülről nézem, mint tüdőmet és szívemet, — a szél­vihar ferde alagútjában. Két teljes óra alatt a maximális magasságot keh elérném. Zúgó sebességgel húzódom a magasba, szé­dülő vággyal, hogy betöltsem az űrt, vak zuhanással az ég tányérja felé, mintha a világ fölfordult volna. Burkolatom legkisebb hézagán át is éles szél tolul be és csontig fagyaszt. A tömör légcsavar oly keményen forog, hogy fölhabosítja a teret, s az űr oszló anyaga megcsapdos, mintha mezítelen fürdőző lennék. Hatszáz méternél, a lég zuhatagában, a föld tér­képpé zsugorodik. Három négyszögletes kártyalap a repülőtér fölött. A város egyetlen ház, jelzéses körvo­nalakkal olvad a földabroszba. A tenger: a tenger. Pontok: percnyi időközökben induló versenyzők. Nagy ívben felém vetett repülő atomok, mintha üres kilométereken át vonzanám őket, E piciny szúnyo­goknak is ugyanolyan szervei és ugyanolyan remé­nyei vannak, akárcsak nekem. 6. Sokáig emelkedek. Az egyhangúság és kétségbeesés perce ez, amely rácsavarodik az egész szervezetre. Sohasem lesz vége. Végül elröppen, fulladásba merítve az emelkedőt. Emelkedek. De a föld is emelkedik velem együtt! Mi történt? Hohó! Mi ez? ... Valami, ami lehetetlen. Minden elsötétült odalenn. Egy pillanat alatt fantasztikus felhődobogó ácsolódik, amelyben fényes pontok villámlanak. Egyszeriben egy éjbe és viharba borult planéta fölé kerültem. Uram, Isten. A viharos, lángoló ködben világosan láttam Jean 12 HENRY BARBUSSE: AZ ÉLETEN TOL Minor, Ralph Tuck és Cartesimo gépeit megsem­misülni! Az én gépem is fölemelkedik, himbálódzik, noha kívül van az egyetemes hintahullámon, amely egy vállrántással szökik föl a mélyből. Léghuzam-áradatok fölött hajózom, villám-záporban, szélvonulások köze­pette. Aztán csönd és nyugalom, amely isimét síma egyensúlyba vet A vastag köd visszahull s a földi mélységekben tűnik szem elől, mint valami sárpo­csolya. Gépem, mint egy hulla, süllyed alá. Valami nincs rendben. Segítség! Nem, már tart... két aggodalmas pillanat közt időm van ezt gondolni: „Kár, jól indul­tam”. Többkilométeres fejesugrás után észreveszem a föl­det. Magas füstoszlopokkal van behintve.;: Kimeresztem a szemem. A nagy hangár tisztára roncs, a tribün ég! A tömeg. Még nem látom. Nem látom. Egyre mé­lyebbre szállók, szédületesen, szemem előtt kinőnek a fák. Sehol senki. Jól-rosszul tökéletes csendben, földet érek és kiugrók a gépből; Földrengés volt? Nem első eset; S micsoda pánik: mindenki eltűnt Kétszáz méterre szálltam le a fából készült tribün mögött, melynek egy sarka láng és fekete üszők. Meg­kerülöm az emeletes tarkára festett nagy ácsolmányt. Szemben állok vele. Tele van emberekkel, fejekkel! Férfiak, nők, cso­portokban állva, vagy ülve, beszélgetés közben egy­más felé hajolva. A megdöbbenés, mint valami nagy súly, gyom­romnak dől. Közeledem. Senki se mozdul; Valaki előttem áll, a pályán, sétapálcával kezé­ben .;. Odamegyek és felvilágosítást kérek — han­gom elszorult, durva: (Folytatás a keddi számban)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom