Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)
1956-12-02 / 288. szám
IRODALMI NAPLÓ-----------------------------------------—! Me gjelenik minden hónap : első vasárnapján s 5 195« DECEMBER 2 • **•**«(« *•**»»•«««* 4 * } 4 4 4 * 4 * 4 4 B&titonin jtá&zlá: faxe# Attila (etfáia Egy kis szobában, albérletbe tetető»?. ott ért engem az újság híradása: József Attila a tehervonattaI elindult az utolsó utazásra. Kuporogván egyedül, kisírt szemmel, így fogadkoztam, névtelen kis ember: „Búcsút imádkozni, égetni gyertyát nem fogok érted, halott mesterem; de állítok sírodra olyan fejfát, hogy lombja nő, virágzik és terem; s nem jog a kor rothasztó bűne rajta, se hűtlenség — mert én leszek a fejfa!” „Mi kimondatlan maradt, én kimondom. Mit őrizetlen hagytál, őrzöm én azt. Megállók a mocskos-véres porondon, végzem, mire élő hited kiválaszt. A ripők-lét ha vág arcomba kesztyűt, fölveszem azt is, balsorsoddal együtt.” He hagyja szájam el, ami valótlan! Ügy énekeljek, ahogy lelkem érez! Lesz majd munkás, diák, ki szólva rólam, úgymond: „Nem volt méltatlan mesteréhez.' S mint érted én — óh, szégyellős világ! — lesz, ki értem is szégyeUi magát, (Megjelenít a „Dunántúl” 16. száméban ) Csata^mis Isímh: ílíyia A Túl 09 d&MZH... IV ét akác éti összebújva messze mögöttük lusta, zöldelő halom. Gerle száll a szikkadó keresztre, s a jegenyék mögötti oldalon hentereg a nyári csönd. Az árnyék a géme síkúi oldalára áll még. A fák mögött remegő kis tanyára felhő hasal, a nagy diófa már füstöt csavar kivillogó nyakára. Eltűnődve hallgat a határ, s mint szarkaláb a mesgyefára tűzve gém repül a nagy magányos fűzre. Béke! Mint a lassúreptű őlyvek szállsz a széles, lomha táj feletti. Bámulunk csak, hisz csodálni könnyebb mint repülni ég felé veled. Lusták vagyunk. A fű között heverve hangyát terelget erős két kezünk, pedig szárnyad reptét nem vigyázva mi ostobák magunknak vétkezünk. Ha téged köd takar, szelek dobálnak csak dünnyögünk és tespedünk tovább, de hogyha billen s földreránt a szárnyad viharba fúlunk mind. Mi ostobák. A vén tölgybe néha csikorogva kín hasít míg mozdul a szilánk, és ha szél vág, mint a vad borotva vagy ha néha felragyog a láng, gondol döglött halra a kanális, nieredt szemekről álmodik a nád: mintha újra gyermek lenne, máris harcnak hallja rekedt dallamát. Az álmodó torony önmagában baglyot talál galambjai helyén, lábánál a földreszórva lágyan füst oszlik el, s a romok tetején a láthatár szélére fennakadva szürlcén lebeg pár elszökött szito panaszkodva markolja a holdat, és a tájat átölelve, holnap az álmos eső újra esni fog. Ablak füstölt, tántorgott a járda a falon lassan feketült a vér, apád éjjel kúszott a háláiba, egy félszelet kiszáradt lóhúséi*. ■Az árnyékod feltartott kezekkel mászott feléd a ferde kőfalon. s..egy év múlva mentél haza reggel küszöbre ültél, mit felvert a gyom. Szobáddal rőten vicsorgott a tégla, fiadat hívtad, de nem jött elő, irigykedve néztél át a szomszédikra, s mentél... mentél amíg tartót az erő, Bomba robbant, bérház frbcc*?nt széjjel a fal bedőlt, már nincsen ami véd, s a háború véres lehelletével fújta gyilkos gyermekláncfüvét, -.. Gondolj arra: Neked kell felélned azok helyett, kik nem lehetnek itt: Meghaltak, mert látták ellobbaiuU a sortűz apró, hegyes lángjait Falra ird, vagy szürke sírkövekre függöny előtt, vagy Koreában fekve t súgd, vagy kiáltsd, de erezd is belüli: £ „Béke! Légy velünk, maradj te nekünk. f aranyozd be zöldelő vetésünk, f s mi küzdünk érted mindig emberül. J A fiú bakancsából hiány- zik a fűző. s • Tizennégy esztendős a fiú, magas, tiszta homloka, fényes szeme értelmet sugárzó. Sötétkék, ünnepi ruhája hajtókáján a bányászjelvény csillog, ha beszél, gesztikulál, ilyenkor ruhaujján meglibben nek a rojtok. Nem illik ehhez a vájártanulói egyenruhához az ormótlan bakancs — a bakancs, amiből hiányzik a fűző. Mintha kérdés-felelet játékot játszanának ketten, a fiú és a svejcisapkás férfi, akiről senki sem mondaná, hogy rendőrtiszt. Pedig az. És a halk, barátságos kérdés-felelet játék: kihallgatás. A svejcisapkás kérdez, a fiú felel, felelget. — Hát hogyan, is történt? — Már otthon, Dunaszek- csőn elhatároztuk: huszonegyedikén átlógunk. Csak így mondja: átfogunk. És ebben az egy szóban benne van: elhagyjuk szüleinket, testvéreinket, családi otthonunkat, szülőfalunkat, hazánkat, mindent — talán mindörökre. — De hiszen, csak a héten vágtatok neki az útnak, nem? — Igen, mert lemondtunk róla. Úgyis elkapnak bennünket, mondtuk a Palival, nem érdemes nekivágni. — És mégis nekivágtatok? — Igen, mert mikor bejöttünk Pécsre, az otthonba, a Jóska félrehúzott bennünket, hogy most vagy soha.55 így hát elindultunk. Elindultak. Négyen mentek, négy vájártanuló, 14—16 esztendős gyerekek. Hol gyalogosan, hol traktoron, hol autón, hol vonaton utaztak — potyautasként természetesen, mert négyük vagyona összesen kilenc forint volt és egy vászonzacskóba ~ burkolt fényképezőgép. Kilenc forint, amit két kiló kenyérre és egy csomag Kossuth-cigarettára váltottak át, hogy ennyivel majd kitartanak Amerikáig, vagy ha tovább nem, legalább Ausztriáig. A szobában hideg van, rosz- szul fűtenek itt a rendőrségen. A cigaretták füstje marja a szemet, rátelepszik a tüdőre, mint lélekre a gond. Mi lett volna ezzel a négy gyerekkel, ha nyelvtudás, szakma, pénz nélkül sikerül kijutniük idegenbe? ' Mi lett volna velük, távol mindazoktól, akiket szeretnek és akik szeretik őket — túl az Öpe- rencián? A rendőrtiszt beletúr a svej- cisapka alatt a hajába. — Gyerekem, hát mi lett volna veletek? A fiú csak vállatvon, mintha nem is az ő sorsáról, életéről lenne itt szó. — Előre nem tudhattuk, mi lesz Amerikában ... Talán ... Talán kitanultuk volna a szakmát ... Ott is kell bányász... — De ahhoz angolul is kell 1 udni! A fiú halig?11 — Itt menir : kerestetek? — Ruhát kaptunk és 160 forint zsebpénz! .. De fél év múlva már 500-at -kaptunk volna ... — És odafenn? — Hát tucijuk mi azt, hogy odakdnn a legtöbbnek nincs havi ötszáz zsebpénze, de ... — kitör —. De azt mondták, hogy deportálnak bennünket! — Négyötöket? — Nem éppen minket, hanem a fiatalokat. Mindenkit... — Pont rátok, taknyosokra van az oroszoknak szükségük !... kotorász, keresgél az íróasztalfiókban, aztán legyint. Tudod, mivel jöttek be a szüléitek? ... Hogy eltüntetek, hogy valószínűleg deportáltak benneteket:;. A fiú hallgat. Csak nagysokára böki ki: — Nem mertük odahaza megmondani,, hogy hová megyünk ... Gyereklogika. Ök a földi paradicsomba, a boldogság honába, a tejjel-rmézzel folyó Kanaánba, Amerikába készülnek, ahol tárva-nyitva minden lehetőség, ahol tárt karokkal várják a tizennégy-tizenötesz- tendős magyarokat, — de az édesanyának erről a nagy- nagy boldogságról nem mernek szólni. Hátha mégsincs úgy, ahogyan hiszik, ahogyan Szabad Európa szajkózza? Megérzi ezt a szülői szív! És akkor nem engedik őket».. Hát akkor inkább hallgatnak és kilenc forinttal a zsebükben vágnak neki a földkörüli utazásnak ... De törődik ezzel a Szabad Európa rádió szpíkere?! Megsűrűsödik a cigaretta- füst, mire ketten maradunk á szobában. A rendőrtiszt keserűen nevet. — Majd holnap, otthon, alaposan kiporolják a feneküket... És talán holnapután, vagy később — de az lenne jó, ha minél előbb — az iskolában az életben, a forradalom teremtette megváltozott világban megtanulja a négy gyerek, hogy ml is a Haza ... Akikkel ezután beszélgetünk, már tudják, érzik. Mindketten a Flórián utcában laknak, egyugyanazon házban. Az egyik — sovány, szemüveges fiú — a Kesztyűgyárban dolgozik, a másik — háromnapos szakáll feketéllik az állán — végzett jogász. öle már kiértek az ígéret országába, de visszafordultak, hazajöttek. Haza.: j Pedig mennyi gond, mennyi viaskodás előzte meg az utat Budapestig, Sopronig, Bécsig... Mégsem gondolták meg jól a .dolgot. A szemüveges, huszonötéves fiú is a deportálást emlegeti, meg azt, hogy tárva-nyitva volt a határ, szinte hívogatta ' őket, hisz világot óhajtottak látni. És meglátták Becs külvárosát. A kesztyűs nem sokat mond Ausztriáról. Nem tud sokat mondani. — Egy kiürített külvárosi panzióban helyeztek el bennünket. A i i szobánkban talán 15—20-an voltunk. Emeletes ágyakban aludtunk, délben innivalót is kaptunk. Levest ,.. Valamilyen levest és két fánkot. Mást nem. Csalódott. Talán ő is hallotta a rádióban a menekültek fogadásáról készült riportokat: ünnepség, fogadóbizottság, feli'.rruhás szüzek, útlevél Amerikába, nagyszerű gondoskodás. korlátlan lehetőségek. És mire odaért, — talán nyolcvanezred'' .k — mindebből egy húszágyas tömegszái’ás maradt meg, „valar. ilyen leves és két fánk.“ És a perspektíva, a távlat? — Nem beszélek idegen nyelveket... Lehetett ott jelentkezni idegen államokba, Franciaországba, máshová, Ausztriába fo. 1 unkára. de még kenyeret se tudtam volna kérni... Jobb mégis itthon, idehaza.;. — De mégis, miért gondolták meg magukat, ha egyszer már túl voltak a nehezén? — Nehéz azt így megmondani .;. — gondolkodik, gondolkodik és inkább önmagának, mint a „ rendőrtisztnek mondja. — Az ember akkor látja csak, hogy mit hagyott itt, ha vadidegen emberek között van, akik a szavát sem értik, akiknek csak csupán egy számot jelentünk a sok közül... Tudják, én szeretek olvasni, és ott még egy könyvhöz se juthatnék hozzá ... Magyar könyvhöz.:, A jogász az édesanyjáról beszél: — Talán soha többé nem ■láthattam volna.-.: 57 éves es támasz nélkül áll egyedül..; Igaz, az utóbbi időben én se támogathattam; s s Munkaköröm Komlón megszűnt — jogügyi előadó voltam —, racionalizálást élünk, új állásra nem számíthattam... Hát ezért.:. De visszajöttem. Mert csak akad egy munkahely az én részemre is ebben az országban? Akad! Kell hogy akadjon! Lekísérjük a fogdába, ahol csomóbagyűrve fekszik a köpenye, vedlett aktatáskája, cipőfűzője. Kiveszi az aktatáskából óráját, lassan felcsatolja, azután a cipőjét kezdi fűzni, ő is, a szemüveges fiú is. Különös, de ezek a vékony cipőpertlik most, itt a fogdában, a szabadság jelképeivé lettek. Hatan öltöznek egyszerre. Aztán elindulnak. Feltűrik kabátgallérjukat, és széllel szemben, kissé előredőlve megindulnak a szitáló hóban, hazafelé. Garami László wm 09 7i o kapta 1QCC decembere óta imimár tizenkettedszer -jelenik meg, minden hónap első vasárnapján, a Dunántúli Napló irodalmi melléklete, az Irodalmi Napló — a baranyai írók és olvasók örömére. A lapból kivágott két* oldalas melléklet összefűzött számai előttem hevernek, s most, amikor a kritikus mérlegre teszi, az első hang a megelégedésé, az elismerésé. Mert az Irodalmi Naplóval a szerkesztőség igen értékes, a többi vidéki lap irodalmi rovatának színvonala fölött álló, megőrzésre is érdemes mellékletet adott az olvasó kezébe. S az Irodalmi Napló hasábjain megjelenő igényes írások maradandó értékkel gazdagították az új magyar irodalmat. Az első számok útkereső próbálkozása után egyre karakterisztikusabb lett a melléklet arculata, s ahogy tovább lapozzuk az egybekötött számokat, már egy színvonalas újságmellékletet forgatunk. A kialakult tipográ- fiájú, rovatolt mellékletnek különösen szépirodalmi anyaga értékes. A lírát Bárdosi Németh János, Csorba Győző, Kalász Márton, Pákolitz István, a prózát Gyenis Jó- asef, Szántó Tibor neve fémjelzi. Kár, hogy tőlük több művet az Irodalmi Napló csak másodkézből közölhetett, a Dunántúl-ban már megjelent s onnét átvett írásokat olvashatott csak újra az Irodalmi Napló közönsége. Viszont szívesebben hallottunk hírt arról, hogy az Irodalmi Naplóból vette át pl. Garami László: A befejezés c. elbeszélését a budapesti rádió, vagy Szántó Tibor egyik írását az Irodalmi Újság. — Itt jegyezzük meg, hogy kívánatos lenne, ha az Irodalmi Napló teret adna az említett és ismert nevek mellett a tehetséges fiataloknak és az elmúlt évek hibás irodalompolitikája miatt hallgatásra kényszerült jeles helyi íróknak. Csorba Győző tiszta és érett költeményei, Kalász Márton szépen szálló és meleg fényű sorai mellett szívesen olvasnánk — hogy csak egy nevet említsünk — az igen tehetséges Harcos Ottó verseit, akinek már a 40-es években országos fórumokon jelentek meg írásai. A mellékletben a szépirodalom mellett helyet kapott az irodalmi igényű riport és a kritika is. Az újonnan megjelenő könyvek bírálatán kívül alkalmankint színházi, képzőművészeti és filmkritikát is olvashattunk az Irodalmi Napló hasábjain. A Notesz rovat rövid és érdekes hírekben számolt be a város és a megye művelődési életéről. A szűk terjedelem és a ritka, havonta egyszeri megjelenés lehet az oka, hogy az egymással vitázó publicisztikai írások, az elmúlt év országos irodalmi életére annyira jellemző műfajú írások k'vül ■•'kedtek a lap keretein. De a korlátozott terjedelem nem adhat mindenről föl- mentést. íme, néhány elgondolás az Irodalmi Napló anyagának a felrissítésére, olyan, amely a jelen körülmények között is talán megvalósítható: 1. Az alkalmi, száraz és szokványos könyvkritikák helyett az átlag-olvasóhoz közelebb álló könyvismertetéseket kellene közölni. Helyes lenne egy olyan rovatot nyitni, ahol az állandó rovatvezető — mondjuk Egy olvasó naplója, Könyvespolc vagy Böngésző cím alatt — élményszerű beszámolót ima a legújabban megjelent könyvekről, könyvsorozatokról. Hisz egy ilyen lap hasábjain a kritikusnak elsősorban nem az íróhoz- kell szólnia, hanem az igényes olvasóközönség nevelését kell szolgálnia. 2. Az írók egyéniségét, arcképét, költői alkatát a művek elé írt pársoros, lexikális és felszínes ismertetés helyett helyesebb lenne az íróval folytatott beszélgetés, interjú formájában bemutatni. Egy-egy ilyen terjedelmesebb, de életszerű méltatás az olvasó számára az élmény közelségébe hozná azt az írót, akivel ugyan egy városban lakik, de akit személyesen nem ismer. 3. A helyszűke miatt panaszkodó íróknak pedig álljon itt a figyelmeztetés: Kosztolányi példája. Kosztolá’-vié, aki félhatóhon is tudott remekművet alkotni. (I. Ember és világ, Felebarátaim cím alatt kiadott írásait.) A korlátozott terjedelem nem lehet a tehetség gúzsbakötő- je. Kosztolányi apró írásai, ezek a miniatűr remekművek azt bizonyítják, hogy a hír- lapírós robotjában — két „flekk”-en is — születhetnek igazán nagy alkotások. Ezért azt tanácsolnám az Irodalmi Napló szerkesztőjének, hogy a nagyobb lélegzetű, fél-új- ságoldalas elbeszélések és bírálatok helyett kisterjedelmű írásokat, apró karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket, innen- onnan-t kérjen az íróktól. Persze az is igaz, hogy a pécsi írók megérdemelnének egy kissé több teret a Dunántúli Napló hasábjain. S az olvasók is azt szeretnék, ha minden vasárnap megjelenhetne az Irodalmi Napló. Ismerve az ország papírgondjait, egyelőre nem is kellene több, minthogy a vasárna- pomkint egyébként Is megjelenő kulturális oldalt kellene két oldalra bővíteni és — ez a fontosabb — kellő színvonalra emelni. Legyen ez a szerkesztőség és az írók közös gondja. Az olvasók sürgető türelmetlenséggel várják. Reméljük és hisszük, hogy egy jó termésű év után egy még jobb és gazdagabb termésű év következik az Iro- dalmí Napló számára. Tüskés Ti'íor
