Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)

1956-12-12 / 296. szám

195« DECEMBER 13 NAPLÓ A holnap kérdései Gépállomási szakemberek tanácskozása Lélek mérgezők Gépállomási igazgatók, mun­kástanácstagok, főkönyvelők, a megyei igazgatóság vezetői ülnek a kis teremben, amit rendes körülmények között a könyvelőség ural. Innen jól kilátni a mozdulatlan városra. Nem mennek a villamosok, nem túráztatják a kapaszko­dón az autóbuszokat, az Álla­mi Aruház ajtaját is becsuk­ják. Egyszóval áll a munka. ' A Széchenyi téren tétlenkedő emberek lézengenek, a galam­boknak vetnek néhány fala­tot, eltűnődve nézik, hogy azok mint verekednek az ele- ségen. Ez van lent — tétlen ség, sztrájk, no meg rémhírter­jesztés, hogy itt, meg ott, ez meg az történt..., míg itt a megyei tanács emeleti szobá­jában az életről, a holnapról, a jövőről beszélnek, össze­csapnak a vélemények és az izzó, zakatoló szívek kikény­szerítik mindazt, amit eddig el kellett fojtani. Egyben biz­tosak már az itt ülők: a gépállomások önállóak lesznek, önálló' gazdálkodást folytatnak, de hogyan azt még csak most vizsgálgatják. Odáig eljutottak már, hogy a kereslet és a kí­nálat elve alapján dolgoznak, ez törvényszerű, mert ezentúl sokkal jobban érvényesül ez a gazdasági törvény, mint a múltban. A múltban a külön­böző tervgazdálkodással sike­rült ezt a törvényt — helyte­lenül — megfékezni, de ezen­túl nem vetnek neki gátat. Veszélyes dolog ez egy kicsit, mert jobban és olcsóbban kell dolgozni. Ezentúl a gazda, a termelőszövetkezet is jobban megnézi, hogy miért fizeti ki a bért, és ha az illető gépállo­más rosszabbul, vagy drágáb­ban dolgozik, mint a másik, akkor bolond lesz vele meg- műveltetni a földjét. Elhívja a másikat, amelyik olcsóbban és jobban dolgozik. Megtehe­ti, hisz megszűnnek a hatá­rok, nem állapítják meg ezen­túl, hogy ennek a gépállomás­nak eddig van a határa, ezen túl nem mehet. Mehet amed­dig a szeme lát, vagy amed­dig az ereje bírja. Hogy lesz­nek olyan gépállomások, ame­lyek nem bírják majd ezt a versenyt? Előfordulhat, sőt biztos 1st Természetesen ez a vezetőtől, a munkástanácstól és a dolgozóktól függ. De azért ennek ellenére megtörténhet, hogy egy-egy gépállomás rá- fizctésáel* dolgozik. Sokan azt mondanák, hogy a veszteséget, mint eddig is az állam megté­ríti. Tévednek! Az állam nem térít meg semmit, hanem ilyen esetben mint ráfizetéses vállalatot megszünteti. Ezért van tehát-szükség arra, amit itt feszegetnek: az elő- és utó- ka'kulációra. Mert enélkül semmi sem megy. Minden gépállomásnak tisztában kell lenni azzal, hogy mit csinál majd. mennyi lesz a bevétele, mit vásárolhat, s ezek után r-' -myit fizethet a dolgozók­nak. Nehéz kérdés ez, nagyon, ncbóz... .— Es mi lesz a tervvel? Ka­punk-e valamilyen tervet? — kérdi az egyik igazgató. — Nem! Az állam nem ad ki semmilyen tervszámot a gépállomásoknak sem. Maguk­nak kell minden tervet, a pén ügyit is elkészíteni. Eevnébányan a fejeket va­karják. de azért az arcuk azt sugározza: „Megoldjuk ' ezt a feladatot Is.” — És ml lesz a létszámmal? — Ügy állapítsák meg, hogy a gépá’lomás jövedelmező le­gyen. Ez is maguktól függ. Ha jaj! Nehéz dió ez, de szem­be kél! nézni a következmé­nyekkel, azzal, hogy bizony néhány ember, amíg nem talál magának helyet, munkanélkül marad. Munkanélkül, mert az eddigi sztrájk több mint 18 milliárd veszteséget jelentett az államnak és ezek- után várható, hogy egynéhány üzemet is be kell csukni. így van ex, Ez a tény, ezt elhall­gatni bűn lenne. Lehet, hogy a Széchenyi téren sétálók mindezt nem tudják, vagy ha tudják is, azt mondják: „Be akarnak ugratni bennünket“. De ezen most nem érdemes gondolkodni, az idő majd el­dönti, hogy kinek Volt igaza. — Egy negyven erőgépes gépállomás egy évi költsége a következő — zökkent ki gon­dolatomból egy hang és szin­te gépiesen rovom jegyzetfüze­tembe a számokat. — Gázolaj, 640, kenőolaj 179, 200, zsír 32, villany 20, anyagellátás 384, fogyóeszköz 50, igazgatási költ­ség 80, SZTK 160, forgalmi adó 176 ezer;:: — az összes költségek téhát 3,455 000 fo­rintot tesznek ki — hallom a végösszeget és hallom a röp­penő sóhajokat, amint az em­berek beírják füzetükbe a szá­mokat De ezzel még nem fejeződött be a kalkuláció, amit csupán tájékoztatásul a megyei igaz­gatóság készített el. A kalku­láció 1 6t\, forint átlagkeresetet bizt|>®ít a dolgozóknak — eb­ben az átlagban benne van az igazgató is — természetesen csak abban az esetben, ha a negyven erőgéphez mindössze 50 traktoros van és ha az ad­minisztrációi; is egyszerűsítik, ha a műhelyben is kevesebben lesznek, no meg, ha minden erőgép elvégzi a ráeső 800 nor- málholdnyi munkát. Ebben az esetben még 72 000 forint tisz­ta nyeresége is marad a gép­állomásnak. — Nekünk meglesz a más­félmillió forint jövedelmünk, — mondja a p sváradi gépál­lomás főkönyvelője. Bárcsak igaza lenne. Én megmondom őszintén, félek egy kicsit, mert. t. — Nekünk nincs szerszám­gépünk, még egy esztergapa­dunk sem — szólal meg a szentlászlói gépállomás igazga­tója. — Egy teherautó is kelle­ne. Nem helyes az, hogy nem egyforma eséllyel indulunk. — Ezen nem lehet segíteni. Janiuár elsejétől minden gép­állomás önálló, azzal az esély- lyel indul, ami-lyeft van. És most előjön az is, hogy a jövőben mennyiért szánthat­nak, mennyiért szállíthatnak...? — Valószínűleg öt-hat táj­egységre bontják az országot. Megállapítják hozzávetőlegesen az alsó és felső árhatárt. A minisztérium legalábbis így tá­jékoztatott bennünket. Ami a szállítást illeti, véleményem szerint úgy kell megoldaná a szállítási költségeket,- hogy a TEFU-val versenyezni tud­junk. Mert ők is így gondol­kodnak. így gondolkodik, most minden vállalat. Egyik sem akarja, hogy esetleg felszámol­ják. A munkásitanács szerepe is szóbakeriil. — Az igazgató fizetését is a munkástanács állapítja meg? — kérdi egyik küldött. — Erre nem kaptunk vá­laszt a minisztériumban — kezdi Józsa elvtárs, a gépállo­mások megyei igazgatóságá­nak vezetője — de vélemé­nyem szerint helyes ha ezt is a munkástanács végzi. És az lenne jó, ha a gépállomása igazgató sem kapna fix fize­tést, hanem a nyereségből ré­szesedne ő is. A munkástaná­csokról még annyit: a kor­mány eltökélt szándéka, hogy minden gazdasági kérdésben a munkástanácsokra támaszko­dik. Tudom egyesek igyekez­nek a kormány intézkedését félre magyarázna. A kormány nem a munkás- tanácsok elten hozta a határozatot, hanem az olyan helytelen irányzat ellen, mint a budapesti Központi Munkástanács és más területi munkástanács ténykedése el­len, amelyek végeredményben még egy kormányzati szervet akartak létrehozná, És nem fogynak ki a kérdé­sekből az emberek. Az egyik azt kérdezi lesznek-e főag- ronómusok, mi lesz a klhelye­zeit agronómyfiokkal, a mérnö­kökkel, hogyan zárják az évet, mi lesz az áthúzódó hitelek­kel? — A gépállomás tiszta lap- * pal indui. Az ezévl és az át­húzódó hiteleket még az ál­lam fedezi. Ennyi a felelet. A többi kér­désre? — Sajnos ezt md sem tud­juk. Január elseje után már mindent maguknak kell meg­oldani úgy, hogy ne ráfizetés­sel dolgozzanak. ■Rövid az Idő, cselekedni kell. — Készítsünk javaslatokat a helyi viszonyoknak megfelelő­en és ezt a javaslatot juttas­suk el a kormánynak — áll fel Józsa elvtárs. A javaslatot helyeslés fo­gadja És már jelölik is ki a bizottságot, amelyik a javas­latokat elkészíti. Tizenheten vannak a bizottságban: igaz­gatók, munkástanácstagok, fő­könyvelők, mezőgazdászok, mérnökök. És már hallom is az újabb javaslatot: — Sürget az idő. A bizottság már holnap kezdje meg a mun kát, mert a javaslatnak legké­sőbb hétfőn, vagy kedden a kormánynál kell lenni. A nagy többség a holnap mellett dönt, a kisebbség is csak azért kéri a holnapután! kezdést, mert van egy-két do­log amit el kell még intézniök; otthon a gépállomáson. Egyben mindenki megegyezik: a ja­vaslatnak el kel) készülnie, hogy kedden, amikor ezt a kérdést tárgyalja a kormány, akkor a baranyaiak vélemé­nyét is megismerhesse. Igazuk van. Ezzel kell most törődni, i Ezt kell most csinálni, < tervezni, kalkulálni, < hogy ezen keresztül a kor- < mány helyes, megfontolt, a< munkások érdekeinek meg-i felelő döntéseket' hozhasson, i Elnézem ezeket az embere-* két, mint fűti őket a tettvágy, j az hogy végre önállóak lettek, hogy végre maguk határoz­hatják meg: mit hogyan csi­nálhatnak. — i — J ( jak a friss szántásra, hélek* mérgezők! Szülő vagyok, ne csodálkozz zék senki, ha a végsőkig fel* háborodom, amikor azt látom, hogy most már 6—S éves gyért mekek alig nyiladozó értelmét akarják megzavarni, csöppnyi szívükbe akarják belopni a bit zonytalanság és félelem mért gét. Azt hiszem, nem is szülő, nem is szereti igazán a gyért mekét, aki nem háborog ugyan így vagy még jobban az aljas szándékú lélekmérgezők rom­boló tevékenysége láttán. De ha, túl az első felhábarot dóson, józanul próbálunk gont dolkodni azon, hogy miért te­szik ezt és mit tehetünk mi élt lenük, arra kell rájönnünk, hogy nem lehet más ez az újabb támadás, most már gyer­mekeink ellen, mint a nép mindenre elszánt ellenségeinek utolsó rugdalózása. Fegyverrel kezdték — beletört a bicská­juk. Becsületes munkások fél­revezetésével, megfélemlítésé­vel folytatták — de a munká­soknak is kinyílt már a sze­mük. Asszonyokat próbáltuk megnyerni céljaiknak, de azok is mind többen jöttek rá, hogy ■ezek a célok és saját céljaik nem azonosak. Most gyerme­kekre, a gyermekek lelkére tá­madnak. Aprócska iskolásokat és álig tipegő óvódásokat hasz­nálnak fel eszközül a pánik­keltésre, a munka megzavará­sára, a rend felborítására. Mit tehetünk ellenük? Arra nem méltók az ilyen sötétben károgó télekmérgezők, hogy fegyveres karhatalom lépjen fel ellenük. De arra igen, hogy nhol csak megjelennek, kisöp- rüzzük őket, elkergessük vagy fillönfogjuk és a szemükbe kiáltsuk: „Senki más nem tör ebben az országban gyerme­keink ellen, senki más nem akarja gyermekeink jövőjét veszélybe dönteni, csak éppen ti, lélekmérgezők!" *—s —c Kislányom tegnap léleksza­kadva rohant haza, a tanítási idő vége élőit. — Mi történt? — Jött egy néni, azt mond­ta, mindenki szaladjon haza, mert jönnek a katonák és min­den gyereket elvisznek. És liheg a rohanástól, remeg a félelemtől. S nemcsak ő, így rohant haza sokszáz gyerek. Így rohant haza a szomszéd- asszony munkahelyéről a hír­re: „viszik a gyerekeket az óvodákból!“ Pánik. S a bányákból jön­nek a hírek: a bányászok le akartak szállni, de holmi su- hancok jöttek, fenyegetőztek, ha valaki le mer szállni, vagy aki leszállt, fel nem jipn, ösz- szetörik, felrobbantják a fel­vonóberendezést. Pánik! Csa­ládos bányászok háborodtak fel: „Mi lesz a családunkkal, dolgozni kell!" A suhancok húszfilléreseket szórtak közé­jük gúnyos röhejjel: „Itt van, vigyétek a családnak!“ Munkában őszült becsületes emberek önérzetét, becsületét tapossák sárba, alig bimbózó gyermeki értelembe lopnak be hazúg jelszavakat és páni fé­lelmet. Rettegni tanítanak ap­ró emberpalántákat, akiket szüleik becsületes, józan életre, szeretetve, szófogadásra és a felnőttek tiszteletére nevelnek. Kik ezek? Minek nevezzük őket? Ponyvaregényeken és a nyugati rádiók uszító hazugsá­gain nevelődött aljanépség, undorító álszenteskedésbe bele hibbant meddő vénlányok, olyasfélék, amilyeneket néhány száz eve jogos felháborodással égettek meg, csak abban té­vedtek őseink, hogy boszorká­nyoknak nevezték őket. Nem boszorkányok, de ma sem tévé­iünk, ha .kimondjuk: a társa­dalomra káros, veszélyes ele­mek, 'amelyek ilyenkor, zava­ros időben károgva csapnak le az emberi telkekre, mint a var­PIACOM egyszerre toooen ts toumgtuK körülötte. Legalább addig várt volna, míg vásárol előbb. Most már csak annak örül, hogy ő van a legközelebb a kosárhoz, bogozza is szaporán a nylon- szatyorját. — Mérjen 3 kilót, disznó­öléshez készülünk és éppen a hagyma hiányzik. — Mit akar maga, három kilót? — talán másnak nem is kell hagyma? — Szól közbe gyorsan a mel­lette álló asszony. A menyecske először mo­solyog, majd csitítani próbálja a két vitatkozót. ~ -Ne veszekedjenek. Az egész sincs három kiló . — Éppen azért nem adhatja egynek, — mondják egyszerre többen is. __ Nem is adom egyiküknek se m, legalább is pénzért nem. _ pénzért nem? — morajlik vé gig a vevőkön. — Hát miért adja gyönyörűm? — kérdezik, de már gúnyosan. — Sóért, — hangzik kurtán a válasz. Először csend fogadja a be­jelentést, hogy utána annál nagyobb legyen a zűrzavar. — Mindenki egyszerre kiabál. ■ —Na tessék, már kezdik a feketézést. — Hívjanak rendőrt. — Csak kedvezzenek a pa­rasztnak. Ki kell borítani a kosarát. — Nyúzni kell ezeket, nem eltörölni a begyűjtést. A mun­kások kikaparják nekik a gesztenyét a fűzből, ezek meg a bőrükre spekulálnak. A ''-enyecskét elöször meg­lep hogy az a .aoidke szó milyen vihart váltott ki körü­Az öregasszony lefölözte a tejesköcsögöket. A háromlite­res kék fazékban jól összeke­verte a tejfelt, mert hát savó is lottyant közéje. Jobb ugyan nem lesz tőle, csak több, az meg nem baj — gondolta. — Még a kanalat is megnyalta, mielőtt letette az sem menjen veszendőbe, arhi ráragadt. A fazekat szépen beleillesztette a kosárba, néhány kiló almát öntött melléje, na még egy kis vöröshagyma, 15 darab tojás, zöldség, sárgarépa került a ko­sárba s már elég is. Ez alatt a másik szobában lánya készülődött a tükör előtt. Pécsre, még piacra sem lehet valamire való menyecs­kének csak úgy akárhogyan bemenni. Már az utcakapunál járt, amikor az anyja utána szólt: — Aztán a sót el ne felejtsd ám lányom, mert különben nem lesz disznótor. — Jó, jó csak fjizza rám. Megigazította karján a ko­sarat és elsietett. Eredetileg a nagypiacra Indult, de megfáj­dult a karja a térő alatt és lepakolt a ktepiacon. Először, csak a tejfelesfazekat hámoz­ta ki a takaró alól és várta a vevőket. Azok ténferegtek is a sorok között, de hát tejfölt a telboltban is lehet venni, így nem kapós. A piacra járó vevők és el­adók egyaránt ismerik egy­más fogásait. Az eladó a na­gyon keresett holmit nem igen mutogatja, azt csak úgy jóaka­rata jeléül adja annak, aki egyéb holmiját is megveszi. A vevők meg tudják, hogy a ko­sárban más is van. nemcsak a tejfelesfazék. Egyik kíván­csi asszony megbillentette a takarót mi van alatta? — Ji, hagymáia is van? — röppent ki a száján »... han­gosan, de meg is bánta, mert lőtte. Hanem amint felfogja c gyalázkodó szófoszlányok ér­telmét, haragos pír hullámt önti el. ' y > T — Szóval nyúzni kell a pa­rasztot? Nyúztak minket ed­dig is eleget. Kiakarják borítani a kosa rámát? Hát azt adja meg a; a jóságos atya úristen. Azt hi­szik maguk, jókedvemből ci peltem 8 kilométert a kosa rat? Megyek a boltba odahazt és kérek 5 kiló sót. — Majd ha lesz. Nem jöt a FŰSZERT, sztrájkolnak c TEFU-sok — nevet rám t boltos. Ma reggel kiálltam az utca sarokra, de hiába vártam t buszt. Azok is sztrájkolnak Bejöttem hát gyalog. Adok ér mindent áráért, ha én is tu dók valamit venni a pén zemért. De már itt is voltait három boltban, és nem kap­tam sót. Azt mondta a boltos sztrájkolnak a vasutasok és nem kapnak árut. A vevők közül az egyik asz- szony unja már a szót és köz­bekiált: • — Ezt ne nekünk magyaráz­za, mondja azoknak. A menyecskének jól felvág­ták a nyelvét, amolyan tőröl pattant asszony. Nem hagyja magát. — De igenis maguknak mondom. Maguk a feleségeik azoknak a sztrájkolóknak. Ma­gának mi az ura? — kérdezi hirtelen az első vevőtől: Az csak áll és lesüti a sze­mét, soffőr, a férje a MA- VAUT-nál, lehet, hogy éppen az 6 férje miatt, kellet* ennek az asszo-n-’iva’" gyalogolni te­tővel. Mondana valami más pénzért, az isten sem állíthat­ja meg a csereüzletet. Utána meg az inflációt. Akkor pedig én már be sem jövök a város­ba, hanem majd maguk cípe- kednek faluról ruháért, ezért, azért. Mert hát enni csak eszik az ember, ha sztrájkol is. Nem igaz? Másnap reggel Bódis Péter megnézte ugyan az éjjeli szek­rényen ketyegő vekkert, sifcf- remenés idején, de azért to­vább nyújtózkodott. Az éjjel sem sokat aludt, gondolatai a fejtésnél tanyáztak, biztosan sok lenne ott a tennivaló. Fe­lesége sürgölődött a konyhá­ban, s mikor felöltözve asztal­hoz ült, megkérdezte tőle. — Péter ma sem szálltok le? — Nem. Akkor segitel nekem ugye? Otthon csak nem kötelező a sztrájk. — Ne bolondozz már, mit segítsek? — mondta élénken, örül, hogy lesz valami elfog­laltsága, ami elvonja figyel­mét a. gyötrő tépelődéstől. — Nesze. Itt a pénz meg a kosár, menj be a piacra meg a boltba is. Sorjába elmagya­rázta mi minden kell a ház­hoz és végül hozzátette. — ügy gazdálkodj, hogy ez az utolsó fillér a háznál. Mikor az ura hazajött a vá­rosból, szó nélkül letette az üres kosarat, átöltözött és fe* jérecsapfa sültös bőrsisakját. — Hova mész* — nézett rá csodálkozva felesége. — A bányába. — De hál sztrájkolnak a többiek. — Éppen azért — csak emy* nyit mondott. foglalkozást, de még ezt sem teheti, mert kissé oldalt ott áll vele szemben a szomszédasz- szonya és hát felnőtteknek mégsem illik hazudni, így hát hallgat. Hogy az asszony zavarán segítsen, megszólal a mögötte álló: — Az én uram mozdonyve­zető, menne az a masinájára!, de nincs szén. A bányászokon múlik. Ha azok nem adnak szenet, meg­áll minden. Még utóbb a mal­mok is, és liszt sem lesz. Senkinek nincs a külsejére írva kifele-mijéle, miért ne le­hetne ennyi asszony között bá­nyászfeleség is. Hogy van, az nyomban kiderül, mert védi az urát, de úgy védi, hogy a moz- donyvezetőné jobbnak látja hátrábblépni. — Csak könnyének mindent a bányászokra, hadd szidják Őket. — Mérjen egy liter tejfelt, — nyújtja bögréjét egy koro­sabb néni. Koránál fogva ta­pasztaltabb is a többinél és fé'kiló hagyma, meg három darab tojás is átvándorol ko­sarába, nemsokára. A menyecske « disznóölés­hez hogyan szerzi be a sót, senki sem tudja, csak azt lát- jik, hogy kicsit ennek is, ki­csit annak is alapon mindent kiárusít,■ de szája csak addig marad néma, míg a. papírpénz: foga közé harapja, amíg a visz szajdró aprót megolvassa. — En mondom maguknak, na nagyon ugráljanak. Mihelyt a paraszt nem tud vásárolni a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom