Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)

1956-12-11 / 295. szám

1956 DECEMBER 11 NAPLÓ 5 FOBlIItt MU tehetünk ma a jólétért? Hozzászólás egy hozzászóláshoz Lapunk hasábjain napok óta vita folyik, ki és hogyan kép­zeli el országunk gazdasági fel­építését, keresik azokat a mód­szereket, amelyek az eléggé kaotikus gazdaságunkból meg­felelő kivezető utat tudnának mutatni. A vita indítása találkozik mindazoknak a helyeslésével, akik az elmúlt évek sokszor téves gazdaságpolitikájának megszüntetését és egy jobb, reálisabb gazdaságpolitika megteremtését akarják. A vi­tához gazdasági téren dolgozó sok ember szólt már hozzá a lap hasábjain. Ez örvendetes, örvendetes a most folyó vita azért, mert mind a politikai, mind a gazdasági életünkben sok éven át nem érvényesül­hetett kellően a termékenyítő vita, sokszor nem véve figye­lembe a reális körülményeket, hatalmi szóval döntöttek el politikai és gazdasági kérdése­ket is. Helyes ez a vita azért is, mert hozzájárul a gazdasági kérdések tisztánlátásához, hoz­zájárul a jó szándékkal Íródott, de esetleg téves nézetek át- revidiálásához és az egész gaz­dasági felépítésünk helyes me­derbe tereléséhez. Olvastam a Dunántúli Nap­ló december 9-i számában a pécsi nyomda munkástanácsa aláírásával ellátott hozzászó­lást. Az aláírásból azt követ­keztetem, hogy az írással a nyomda munkástanácsának minden tagja egyetért. Tudo­másom szerint a nyomdászok képzett, értelmes emberek s mint ilyenekkel különösen ér­demes közös dolgainkat meg­beszélni, hiszen célunk azo­nos: a lehetőségeket figyelem­be véve mind jobb életet bizto­sítani ebben az országban a dolgozó embernek. Az említett hozzászólást ol­vasva számos olyan kérdés adódik, amely véleményem sze­rint tisztázásra vár s amelye­ken érdemes vitatkozni. A vitát mindjárt a cikk első bekezdésében foglaltakkal kez­dem. Ezt írják: „...Szeret­nénk azt hinni, hogy nem bi­zonyos „NÉP” irányzat legfel­sőbb központból történt sugal­latára kaphatott helyet ez a bátorhangú, legaktuálisabb és leglényegesebb lényegbe vágó problémákat tárgyaló írás, ha­nem mert a dolgozó nép túl­nyomó többségének hangula­tát, véleményét és kívánságát híven tükrözi.” Nem értem, hogy a nyomda mynkástanácsa miért szeret­né hinni, hogy nem felsőbb helyről kapott sugallatra író­dott ez a cikk. Ezzel kapcso­latban mindjárt válaszolha­tok: nem felső sugallatra író­dott. De ha úgy lenne, hogy szavaikkal éljek „felsőbb su­gallatra fogott tollat a vita­indító, miért elleneznék ezt ők? Szerintem inkább örülni kellene, hogy a felsőbb helyen is — megint szavaikkal élek — a dolgozó nép túlnyomó többségének hangulatát, véle­ményét és kívánságát tükröző cikket Írattak. Én ezt pozití­vumnak és nem negatívumnak értékelem. A továbbiakban kifejezik azt az álláspontjukat — s ez sze­rintem is helyes — hogy a ki­bontakozás útja a vállalatok önállóságán keresztül vezet a célhoz. Ez így van. Nem egy esetben tapasztaltuk, hogy az üzemeket, vállalatokat átfogó és gúzsbakötő bürokrácia szin­te megbénította és gátját áll­ta az önálló kezdeményezés­nek. hogy az üzemek és igaz­gatók munkáját nagymérték­ben nehezítették a legapróbb részletkérdéseket is meghatá­rozó paragrafusok. Ez a merev gazdaságpolitika sokszor egy­általán nem vált előnyére a népgazdaságnak és ezen ke­resztül természetesen az üze­mek munkásainak sem. A ki­út ebből a régi gátak ledön­tése a válla’atok mir él na-‘ gynbV) önállóságának és kezde­ményezésének buzdítása s he­lyes eieondnlásaik megvalósí­tásának minél nagyobb elő­segítése. De nem tudom helyeselni a vállalatok önállóságáról mon­dottakat követő véleményü­ket, amelyben ezt írják: „Je­lentse ki az állam, hogy meny­nyit igényel a termelőeszközök használatáért és mennyit adó címén tőlünk ezen termelő- eszközök jelenlegi használói­tól. És ha úgy látjuk, hogy igénye reális, teljesíthető, úgy elfogadjuk, s ha elfogadtuk, gondunk lesz rá, hogy teljesít­sük is kötelezettségünket.” A problémának ilyen felvetése zavaros. Ügy beszélnek az ál­lammal, mint egy kapitalista gazdával, akitől bérbeveszik a termelőeszközöket s aztán al­kusznak. Alkusznak a termelő- eszközök használatának ellen­értékéről, amit ők megfizetné­nek az Államnak, alkusznak az adó összegéről. Értsünk egy­mással szót: nem azt kifogáso­lom, hogy közös erővel állapít­suk meg mindenkinek a teher­bíróképességét, nem azt hely­telenítem, hogy olyan irányú törekvések jussanak kifejezés­re, amelyek az adópolitika rea­litását és ezen a téren a bajok orvoslását kívánják. Ez he­lyes, ebben egyezünk. Csak abban különbözik az állásfog­lalásunk, hogy én abból indu­lok ki: a dolgozók államával bizalommal és nem bizalmat­lansággal kell viseltetnünk. A tárgyalás módja és jellege nem lehet olyan, mint a munkások és kapitalista üzemtulajdono­sok közt folyó tárgyalás, nem lehet olyan, mint a gróf és zsellér kötötte kényszerű meg­állapodás. Az ilyen tárgyalások eleve a bizalmatlanság légkö­rében születnek, hiszen nincs a tárgyaló feleknek közös cél­juk. A tőkés célja, hogy mi­nél kisebb összegért kapjon munkaerőt. Ez így van a kapi­talista rendszerben. De vajon így lehet ez a szocialista rend­szerben is? Azt hiszem, hogy ezt nem kell különösképpen magyarázni. Áttérve egy másik probléma­körre,. amelyet a cikk felvet. „Most a gazdasági szakembe­rekről. Kimondjuk: ebben az országban az elmúlt tíz év so­rán nem kaphatott vezető ál­lást meg nem alkuvó, becsü­letes, természetes gondolkozású magyar ember”, — írják. Volt hiba ezen a téren s ez tény. Bizonyosan sokat tudnánk so­rolni olyanokat, akik vezető állást nyertek az elmúlt évek­ben, s sokszor nem rátermett­ségük, tudásuk döntötte el, milyen pozícióba kerülnék. Ez Állok ágya mellett, nézem ősz, ritkuló haját, megtört, fá­radt arcát, amelyen eddig is ezer nyoma volt a kínoknak, \megpróbáMatálsoknák, de amelyre mély, kitörölhetetlen sebeket véstek a most lezajló hetek. Halottakra gondolok és barátokra. Azokra, akik eles­tek a karcban, azokra akiket véletlenül ért a golyó s azokra, akiket a vértől, a gyűlölettől megszédült banditák gyilkoltak meg. ö megmaradt. De hányán haltak meg! A Duna-Tisza közi falu T., nagykátai járás egyik nagy­községe. Senki, senki sem hit­te volna, hogy egyszer ebben a faluban felviharzik a gyű­lölet, a bosszú szennyes ten­gere. Október 23-a után szállingóz­tak Budapestről a falukba a hírek. Hősi, nagy harcról, ha­lottakról, akik a szabadságért, az igazi munkásállamért, a gondtalanabb, szebb napokért adták életüket, örült a falu, örült ő is, az apám. Hiszen ezért harcolt. Tanácselnöke volt a falunak, de amikor már végképp megsokallta az ön­kényt, amikor már végképp el- ''szonvodott az embertelen uta­sításoktól, lemondott. Most is a régi maradt. Ott volt az em­berek között, ott volt, amikor valóságos diadalmámor köszön­tötte a hírt: .a Rákosi klikk utolsó gyászosemlékű tagja is eltűnt a porondról olyan hiba, amely mellett szó nélkül nem lehet elmenni, olyan, amelyet a legsürgőseb­ben ki kell javítani. Megfelelő embert a megfelelő helyre! Ennek az elvnek kell érvénye­sülni, s azoknak a méltányta­lanul mellőzött szakemberek­nek, akik tudásukkal hozzá kívánnak járulni országépítő munkánkhoz, lehetőséget kell adni tevékenységük kifejtésé­hez. Ebben az álláspontban azt gondolom egyezünk. De úgy kategorikusan kije­lenteni, ahogy a cikkből ki­tűnik, hogy ebben az ország­ban az elmúlt tíz év alatt ve­zető beosztásban csak meg­alkuvó, becstelen, nem termé­szetes gondolkodású és nem magyar ember volt, ez enyhén szólva túlzás, erősebben szólva rágalom! Ilyen alapon ebben az országban csak a gazem­berek kerültek vezető állásba? Azt hiszem, nincs az országban egyetlen becsületes ember sem, aki a múlt hibáinak kija­vítását ne akarná. De az is tény, hogy a hibák ellenére értünk el eredményeket, még­pedig nem is keveset. Ered­ményeink elérésében pedig minden valószínűség szerint sok becsületes, józangondolko­dású vezető állásban levő em­ber segítette a népet. Sajnos — minden jószándék mellett a vitatott hozzászólás ezen része beleesett abba a hibába, amelytől meg akar óvni ben­nünket s amelynek ugyan­ebben a hozzászólásukban így adnak kifejezést: „Ugyancsak szeretnénk hinni és remélni, hogy ezután minden nap ta­lálkozunk hasonló, a tiszta igazság szellemében írott, fer­dítésektől és egyoldalú beállí­tástól mentes cikkekkel.. Nos ebben az említett esetbe az egyoldalúság hibájába es tek. Végezetül: vitatkozzunk és még egyszer vitatkozzunk egy­mással. Nyomdászok, bányá­szok, építők, vasmunkások, parasztok, újságírók, az élet valamennyi területén dolgozó emberek vessük össze vélemé­nyünket s vitázzunk. Biztos vagyok benne, hogy a mind­annyiunk által óhajtott rendet, békét, jólétet ebben az ország­ban meg tudjuk teremteni, mert ebben az akaratban egyek vagyunk. Garay Ferenc. De a nyugtalanság nőttön- nőtt. Idegenek lepték el a fa­lut, géppisztolyosok jöttek te­hergépkocsikon, lövöldöztek össze-vissza. Még volt annyi erejük a falubelieknek, hogy megakadályozzák a posta ki­rablását. Pedig akkor már a terroristák kerekedtek felül. S gyorsan előkerültek a falu .,demokratái” is, a volt csend­őrök, Horthy-tisztek és hason­szőrű barátaik. S egy este elhurcolták apá­mat. A tanácsháza előtti vil­lanyoszlopnál kifeszítették, s módszeres szakértelemmel ver­ték, verték. Apám homlokát kiverte a veríték. Rokkant, bé­na balkeze kicsavarva feszült. S zuhogtak, záporoztak az üt- legek. Szája sarkán kibuggyant a vér. Elgyötört agyában ret­tenetes emlék ködlött: így, ép­pen igy estek neki 1920-ban Héjjas pribékjei s akkor csak azért kerülte el a kínhalált, mert csupán tizenhatesztendős volt. De úgy látszik, most be­fejezi ... Beteg szive majd ki­szakadt melléből. Egy pillanatra abbamarad­tak az ütlegek. Szegény apám nem látott semmit, csak a han­got hallotta: — No ide hallgass, te pisz­kos komcsi! Ezek a zöldfülűek nem értenek a kikészítéshez! Idáig esni- "’--'-Ugattak. De most tudd meg. ki intéz el! Szentgáti SS főhadnagy úri Egy munkaegység: \ 46 forint \ A felsőszentmártoni Dráva ^ Őre termelőszövetkezetben i most folynak a zárszámadási ^ munkák. Kiszámolják kinek r mennyi jut az egész évi műn-* kája után és mennyi marad f a közösnek, mert a közös is t marad. Nem oszlik fel a tsz. { r Egy munkaegységre 46 fo­rint értékű terményt és kész­pénzt osztanak a termelőszö­vetkezetben. Ez így nem sokat mond, de ha megnézzük az egyes tsz tagok részesedését, <1 bizony másként vélekedünk a? felsőszentmártoni közös gaz­daságról. Nem ritka az a tag, aki 1300 —1400 forintos átlag havi ke­resetért dolgozott a határban vagy az állatok mellett. Ronta Benedek például 337.37 munka­egységet szerzett idén és több mint 16 ezer forint a keresete. Azt is kiszámították,, hogy Ronta havonta csaknem 1400 forint fizetésnek megfelelő ter­ményt és pénzt kapott. Azt is meg keli mondani, hogy lesz kilépő zárszámadás után a felsőszentmártoni Drá- J va őre termelőszövetkezetből, # Eddig 13-en jelentkeztek, de f a tagság többsége úgy határo-j zott, hogy továbbra is közösen J gazdálkodnak. i * Megyünk! Repedjenek a torkok, dörömböljenek az üvegek, csat» fogjon a kövezet! Kapualjakból köszöntenek bennünket, ablakok nyílnak a Rákóczi úton és tapsolnak odafönt. Csak nyíljatok és tap­soljatok! Több mint egy hónapig kellett bezárva lennetek, negyven napon át hallgattatok — elég volt belőle! Tripla cipőtalpas, bodoritott hajú huligán ballag mel­lettünk a járdán és behúzza a nyakát. Mintha félne! Teg­napelőtt pedig, amikor láttam, még döngette a mellé’, égre- földre esküdözött, hogy neki most már a szocializmus és a munkáshatalom se jó, marxista újságokat égetett, szidott és gyalázott bennünket, világgá kürtölte, hogy — kevesen vagyunk! Kevesen? Ezer ember lépte dong a kövezeten, ezer torok harsogja: „Vesszenek a fasiszták!" „Rendet, békét, nyugal­mat, munkás-paraszt hatalmat!" „Földet vissza nem adunk!” „Munkát, szenet, kenyeret, fasisztáknak kötelet.1” Es hol vannak a többiek! Ha tudtak volna a tüntetésről 1 Már a Széchenyi téren állunk. Felzúg a Himnus j és az Internacionálé. Utána Marosán elvtárs beszél. Nem hallom mit mond, de — munkásvezér beszél! Hétköznapiasan öltözött, töpörödött nénike jön hozzánk és köszönt bennünket, hogy — jónapot elvtársak! Utána pedig csizmás, mikádókabátos nagybajusza bácsi közeledik. Mintha láttam volna már valahol... Ej, nincs most erre idő, mert újra a Rákóczi úton dü­börög a föld. Mégis, itt van már mögöttünk. Ki küldené el? Senki, hiszen hozzánk tartozik, apánk lehetne ez a Béke-aknai bányász, az ősz munkásmozgalmi harcos. A megyei pártház előtt Marosán elvtárs feláll a lép­csőre. Milyen ősz már! És mit mond!: — Elvtársak! Ez a tüntetés megmutatta, hogy sokan állnak mellettünk! És azt is, hogy a mai kommunista gárda már nem az ami volt! Ez már nem október, de nem is november, hanem — december!.. Igen, új decembernek a hangja ez! M—r. Lesz-e bél a disznóöléshez? Azoknak, akik disznóölésre készülnek, nagy gondot okoz,- hogy a szükséges bélmennyisé­get sehogysem tudják besze­rezni. Ki segíthetne ezen? A Budapestről érkező bél hamar elkel s nem is várható, hogy 'apokon, heteken belül kielé- ítik a szükségletet. Valami nelyi megoldást kell találni. Ezzel a gondolattal kerestük fel a Húsipari Vállalat igazga­tóját, munkástanács elnökét, — hátha segíteni tudnak. Nem is csalatkoztunk. A Húsipari Vállalatnak — a rendelkezések szerint — a sa­ját vágásból származó összes bélféleségeket Budapestre, a Bélipari Vállalathoz kellett felszállítania. Ebből a bél­mennyiségből a vállalat csak annyit kapott vissza, amennyi éppen a gyártáshoz szükséges volt. Az üzem vezetői fontoló­ra vették, helyes-e ez így? Nyilván nem, hiszen Budapes­ten nagymennyiségű bél vár feldolgozásra. A bélhiány eny­hítése érdekében hetek óta nem szállítják fel a belet, ha­nem a gyártáshoz szükséges mennyiséget felhasználják — ami pedig ezen felül marad, azt a- lakosság részére kiad­ják. Igen sokan, nagy öröm­mel veszik ezt tudomásul. Csü­törtöktől kezdve a Hús- és Tej­kiskereskedelmi Vállalat bolt­jaiba megkezdődik a bél ki­szállítása. Hetenként 500 sertés gyomrot (disznósajt készítésé­hez), 500 darab sertés vastag­belet (culáré), ezenkívül 60 darab marhatorokbelet (stifol- derhez és májashurkához) tud­nak biztosítani. Ezenkívül a raktárból 2 600 darab sertés­vastagbelet, 30 000 méter ser- ésvékonybelet (ürített, de nem tisztított) és 2 000 darab marha iorokbelet adnak ki A sertés-vékonybelet felhasz­nálása előtt 12 óra hosszat langyos vízben kell áztatni. Utána ugyanúgy tisztítandó akár a friss sertésbél a vágás alkalmával. A fentiekből kitűnik, hogy még a legjobb szándék sem pótolhatja a szükségletet. Szá­molni kell azonban azzal is, hogy a kereskedelem, ha bél­hez jut, forgalomba hozza. Ha a teljes szükséglet nincs is biztosítva, mégis sokat segít a Húsipari Vállalat, amelynek dolgozói, vezetői példásan lát­ják el feladatukat. Nemcsak Pécset, hanem az egész me­gyét zavartalanul ellátják hús és töltelékáruval. Meg kell még említeni, hogy megkezd­ték a gyulai kalbász gyártását is, amely hamarosan forgalom­ba kerül. Mi mást mondhat­nánk ezért: köszönjük a jó munkájukat! En nem felejtettem el, hogyan kell benneteket hidegre tenni! S valóban. Apám szívére zu­hogtak az ütések. Agyában si- koltott a gondolat: mi lesz, mi lesz? De öntudata csakha­mar megszűnt, összecsuklott. Kifeszített karjai megfeszültek a kötélen. Ekkor a kötél sze­rencsére elszakadt: apám arc- rabukott. S a gazok rugdalták: arcába, mellébe reccsentek a csizmák és bakancsok. Csak három nap múlva tért eszméletre a ceglédi kórház­ban. Nagy titokban oda csem­pészték ki a falu egyszerű emberei. A faluban a terror tovább dühöngött. Kész volt a lista: 75 ember neve sorakozott raj­ta. S az SS főhadnagy úr szép, kaligrafikus betűkkel odaka- nyaritotta a nevek fölé: fel- akasztandók. Volt köztük kom­munista, és pártonkívüli, szö­vetkezeti tag és egyéni paraszt, még ha sose szólt is bele a politikába. Vajon ezek miért kerültek rá a listára? Mert Szentgáliék sokallták „paraszti okosságát". Mind vadabbul tobzódtak. A tsz tagok lábáról lehúzták a csizmát, s azzal verték, ütle­gelték őket faluhosszat. Resz­kettek az egyszerű emberek, mert Szentgáliék megígérték: felgyújtják a házakat, termé­szetesen először a kommunis­tákét, de a szép, szabad hóhér- kodás ellenzőjét is Állok apám ágya mellett. Mintha rossz álom volna mind­ez. Hiszen milyen szép volt! Október 23-án ott álltam a Bem szobornál. Micsoda mo­csárba rángatták bele tiszta igaz ügyünket. Mit is akar­tunk mi? Hogy rendszerünk igazán népi és igazán demokra. tikus legyen, hogy nemzeti ér­tékeink szabadon fejlődhesse­nek, hogy ne népellenes ön­kény, hanem saját akaratunk formálja a szocializmust, hogy emberi életet élhessünk, s ne keltjen tengődnünk többé. — Ezért küzdött a párttagság leg­java már korábban, ezt kí­vánta a nép, ezért fogtak fegy­vert október 23-án hős fiata­lok, köztük kommunisták is. S mit tettek velük! Ellenfor­radalmár bitangok nyergelték meg vágyainkat, a hősök holt­testére hordószőnokok mász­tak. alvilági rémek bújtak elő sötét odúkból. Legyenek átko­zottak! Felsír bennem Ady verssora: „Véreim, magyar proletárok.'’ Ezt vijjogom, ezt kiáltom: Ma­gyar proletárok! Ne engedjünk ilyet többé! Süvöltsön fülükbe, üsse ki kezükből a szót a ki­áltás: Magyar proletárok! S aki becsületes, aki tisztát nyu­godjék meg ettől a szótól. „Véreim, magyar proletárok” — fájdul a költő, s fájdulok apám ágya mellett én is. Elég volt a ktnboi, «térből, a kóny­nyékből, a munkátlanságből. Élni, élni akarunk! S est az élniakarást szegezzük szembe mi, magyar proletárok a fehér- terrorista bitangokkal és a rá­kosista önkény átokverte kép­viselőivel, az itt maradiakkal és a külföldre menekültekkel egyaránt. Élni akarunk, élni, mi magyarok, mi magyar pro­letárok. Magunk építette, ma­gunknak épített hazaban. S itt nincs helye se gyilkos, véreng- zős fehérterromak, sem Rákosi és Gerő néptől elszakadt, nem­zettagadó, szocializmust mocs­koló rendszerének! Apám, mi ezért ragadtunk fegyvert októ­ber 23-án, nem azért, hogy téged és társaidat kinhalálra juttassunk. Nekünk boldog élet kell, nem Rákosi féle talmi, érték­telen illúzió, amelyet a pódi­umról harsogtak felénk. Ne­künk szabadság kelll De ne­künk kell, nem a fehérterror- istáknak! Horthyék meggyötörtek ben­nünket, s maradék erőnk fel­őrlődött Rákcsiék alatt. Uj vér sugarak szökkentek elő a fe­hérterror napjaiban, de ez a szív, ez összetörhetetlen. az elpusztíthatatlan munkásszív ma dobog, új indulót zeng: a magunk építette, magunknak épített boldog élet indulóját. Ugy-e apám? M, O, . APÁM

Next

/
Oldalképek
Tartalom