Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)

1956-12-01 / 287. szám

nercMBim i

NAPL«

z

Villányi István párttag lesz

Az MSZMP a parasztok igazi érdekeit képviseli

AI íllányi látván, tsz tag, ” Lovászhetény, 36. szám, Ennyit hallottam róla a pécs- várad! járási imtózö bizottságon. A kát és fél órás beszélgetés után többet tudtam róla: őszinte, becsületes, szókimondó parasztember.

— Nézze, — mondta, miután barátságosan hellyel kínált a tágas, tiszta konyhában i— én meggyőződésből, önként léptem az új pártba. 1945-ben az itteni parasztpárt vezetője voltam. Szerettem és most is szeretem a földet Akkoriban is együttműködtünk a helyi kommunista párttal, mindent közösen csináltunk,,,

Nem tart sorrendet, ahogy esőébe jutnak a gondolatok, úgy mondja, mondja.s« A parasztpártot saját érdekképvi- aeletá szervüknek tartották. Villányi bécsi a Juttatott föld művelése mellett járta a falvakat, a földművesszövetkezeti mozgalom nagyszerű agitátora volt. Palotabozsokon egyszer azzal búcsúztak tőle: „Minden héten legalább kétszer látogasson el hozzánk.“ A pártok harcában persze mind jobban elsorvadt a parasztpért, mint mondja: „megszűntünk“;;;

—- Sokszor mondták. Villányi bácsi, máért nem tagja a kommunista pártnak? Azt válaszoltam: várok. ji

Egy alkalommal Kátolyban járt, szövetkezeti ügyben. A beszélgetés a késő éjszakai órákba nyúlott. König Jancsi, — így mondja, mint jó ismerőséről az ember — a járása párttükár odafordult hozzá:

— Villányi bácsi, szeretnénk, be belépne a pártba;ss

— A helyiek nem szívesen látnának — válaszolta, — azt hinnék, pozíciójukra török ..;

Pár nap múlva meggondolta magát. Belépési nyilatkozatot kért, kitöltötte, megírta a szokásos önéletrajzot és a párttitkárnak adta. Befogadnak-e?

— ez járt az eszében.

— Villányi elvtárs püspöki uradalomban dolgozott ugye?

— kérdezték tőle a helyi párt- szervezet vezetői,

— Igen.

A mázok hűmmögtek, ta nakodtak. „Majd máskor beszélünk a felvételről

— mondták ki bizonytalanul a végső szót.

— Akkor adjátok vissza a papírjaimat! Én írtam, az enyém!

Villányi István ezzel végérvényesen eídöntötte magában és mindenki előtt: nem ’esz a párt tagja!

Emlékek kavarognak a konyhában. Az ember azt hinné, mélységes fájdalommal emlékszik a múltra. Indulat nélkül, de megbánrtotton ejti ki a szavakat:

— Érti, fiam? Azt mondták, hogy papi párti vagyok. Én?!.. Azért, mert püspöki uradalomban szolgáltam, ettem a cselédkenyeret. Hát tehettem én erről, ott dolgoztam, ahol munkát kaptam. Én vagyok papi párti, akinek a Horthy- rendszwrben nem volt

szavazati joga, áld nem lehetett katona, mert 1919 miatt megbízhatatlan voltam?

Azóta Is sokszor megbántották, hol a községbeliek, hol a járásiak emberi mivoltában, szövetkezetvezetői tisztségében alázták meg. Negyven hold gyapotot akartak a szövetkezetre tukmálná s amikor határozottan ki Jelentét te, hogy nem fogadja el, letartóztatással fenyegeti éle. „Vigyenek — mondta — de nem cselekszem a tagság ellen.“ Minden nap messzebb került attól a párttól, amelyet hosszú gondolkodás, vívódás után vállalni akart.

Nem szerette a „hangos embereket“ sem, Így mondja:

(

„hangos emberek“. Azokat nevezi ilyen finom megfogalmazással, akik sosem képviselték Igazán a párt érdekeit, csak előnyökért léptek a kommunisták közé. A nehéz napokban mind megfutamodtak. Az egyik siránkozott: „Én nem akartam, kényszerítettek ..." A másik összetépte, eldobta tagsági könyvét és nagy szorgalommal hozzákezdett a kisgazda párt szervezéséhez. Megveti az ilyen — tenyerével mutatja — szélkakas embereket.

— Biztos tudja, a fiam a ázáson pártember. Nem sokat beszélgettünk, 6 is, én is mentem a magam dolga után. De azt többször mondtam neki: „Örülök, hogy nem vettek fel.:.“

— És most, most sem szólt a fia? — kérdem.

— Nem. Magam határoztam el. Olvasom az újságot, hallgatom a rádiót, ez a párt más mint az előbbi. Tiszta párt, a parasztok igazi érdekeit képviseli. Azt mondtam: „Fiam, minden becsület« embernek ebben a pártban á helye.“ Nehéz idők járnak, szükség ven ránk, öreg harcosokra is. Nem dicsekszem, de hallgatnak szavamra az emberek. Amikor most a falugyűlés volt, sok izgága ember beszélt. Nem tudtam hallgatni, szót kértem. Most mi vagyunk a hatalmon, emberek — mondtam — fogjunk össze, segítsünk építeni az országot! Tapsoltak. Szóval csak beszélni kell az emberekkel i..

Tf úcsúzágkor a kapuig kí- sért.

— Ha máskor errefelé jár, átogasson el hozzánk. Akkorra többet tudok mondani. Azt hiszem, most felvesz a

taggyűlés. s i

Biztos vagyok benne, Villányi bácsi!

Boes József

Játékkiállítás! rendez az Állami Árnház

A Pécsi Állami Aruház tervbevette, hogy december első hetében nagyszabású gyermekjáték kiállítást rendez Pécsett a Szabad Szakszervezetek székházának színháztermében. A kiállítás előkészítését máris megkezdték. A kiállításon szereplő gyermekjátékok a helyszínen megvásárolhatók.

Csökkent Pécsett a kenyérfelvásár ási láz

Két héttel ezelőtt a Sütőipari Vállalat szakfizletei és a kiskereskedelmi vállalatok boltjai előtt még hosszú sorokban álltak az emberek, hogy kenyérszükségletüket ne csak egy, hanem több napra előre is biztosíthassák. A kenyér és süteményíelvásárlási láz ezen a héten már lényegesen csökkent. Két héttel ezelőtt a Pécsi Sütőipari Vállalat még naponta 6 vagon kenyeret sütött, két nap óta pedig már csak 2—3 vagon kenyér kerül ki az üzletekbe a vállalat sütőkemencéiből. Ez azt jelenti, hogy a kenyérvásárlás a város területén 50 százalékkal csökkent. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a fogyasztók rájöttek arra: felesleges a több napra szóló kenyérfelvásárlás, mert a sütőipari dolgozók naponta friss kenyeret biztosítanak a város lakossága részére.

Péesbányán 311 hányása sztrájkol a bányában

Csütörtökön reggel több, mint 300 pécsbányai bányász jelentkezett munkára és le íe szállt a bányába. A munkát azonban nem kezdték meg. A délelőtt folyamán közölték a külszínen lévőkkel, hogy mind addig a bányában maradnak, amíg követeléseiket nem teljesítik. Fő követelésük, hogy Dcbrovics Emilt a munkástanács tagját engedjék szabadon.

Pénteken délután még 311« en tartózkodtak Széchenyi- akna VI. szintjén .Eddig 23-an szálltak ki a bányából, főként i,iós és beteg bányászok. A föld alatt sztrájkolók — tudomásunk szerint — nincsenek élelemmel ellátva. Telefon összeköttetés van a lentlévők- kel. Tárgyalni senkivel nem hajlandók s a bányába sem engednek senkit.

Mi lesi a libákkal?

Három szebényi paraszt-1 Nemcsak a szebényiek vanasszony hangos szóval állította meg a napokban a pécs- váradi járás földművesszövetkezeti központ egyik dolgozóját.

— Maguk becsaptak bennünket. Elhíznak a szerződött libáink. Mondják átveszik-e vagy sem.

Aztán elpanaszolták, hogy szerződéskötéskor vállalták; öt hétig tömik a libákat, aztán átveszik tőlük. Nem öt, hanem némelyik asszony már nyolc-kilenc hete bajlódik a libatöméssel. Alig pihegnek szegény állatok s mégsem akarják átvenni.

őri lámodSa1! meg az ügyészségre kerültek

Hatósági közeg elleni erőszak, rablás, illetőleg tiltott fegyvertartás miatt őrizetbe vette a rendőrség Kátai András segédmunkást (született 1926, potonyi lalkos), Kátai Pált (született 1927, lakócsai lakos) és Jelics Józsefet (született 1924, lakócsai lakost.)

A Kátai testvérpár és Jelics József kerékpáron találkozott Beregszászi Lajos rend őrszakaszvezetővel, akit kihívó hangon figyelmeztettek hogy térjen ki az útbóL A rendőr tiltakozott a hang ellen, mire a testvérek kerékpárjukról leszállva tettleg bántalmazták a rendőrt, elvették fegyverét, lámpáját és kerékpárját, majd hazatértek. Jelics József a verekedés ideje alatt a kerékpárokat fogta, de a verekedésbe nem avatkozott.

A rendőrség őrizetbe vette

a két támadót és házkutatást tartott Jelics József lakásán is, ahol egy 7.65-ös pisztolyt találtak, a Kátai testvérpárnál pedig meglelték Beregszászi Lajos fegyverét, kerékpárját és lámpáját

nak így. Véménden 23.000 forint előleget fizettek ki a szerződött libákra. Szederkényben 24 ezer forintot vettek fel a gazdák s az eeesz járásban csaknem 100 ezer forint a szerződésre felvett előleg összege.

Sok gazda azt mondja, hogy visszafizeti az előleget, vagy rn..i^.,„k meg mi legyen a libáikkal. Olyanok is akadnak, akik már legszívesebben piacra vinnék, vagy levágnák a? el1 zott jószágokat, de köti őket a szerződés meg a becsület.

y Hol van hát a hiba’

A pécsváradi járási földművesszövetkezeti központban úgy tudják, hogy nem tudja, nem győzi felvásárolni a MÉK és a feldc’orozó ipar. Azt is emlegetik, hogy a szerződött libák nagy része exportra rr nne .,. de csak menne, mivel mostanában nem tudják elszállítani .Akárhocv is van, sem a földművesszövetkezet

— mely kifizette az előleget

— sem a parasztok, akik olyan sokat bajlódtak az állatokkal, nem károsodhatnak. Megoldást kell találni, hogy a nagy értéket képviselő hízott libák végül is eljussanak rendeltetési helyükre, akár belföldön, akár külföldön;

Paiaky Dezső: £ "p yyj Q y

n.

Körülnéztem. Kicsi, de tiszta étterem volt, csempézett falakkal. A pult fölött a názáreti szent anya (Nossa Senhora de Nazareth) életnagyságú képe függött, amint karjaiban tartja kisdedét. Piros girlandok futották körül, a villany- körte is, mely fényt hintett, vörös papírral volt bevonva. A személyzet, úgy látszik, már hazamehetett, csak egy szál fanyar pincér állt álmosan annak az asztalnak a közelében/ melynél az étterem egyetlen, késői vendége vacsorázott. Ez a férfiú hátfal ült nekem, de azért így is láttam, milyen igyekezettel fogyasztja az ételek tömegét. Még a fülei is mozogtak a nagy buzgóságtől.

Am a tulajdonos hozta már az ételeket. Le is ült az asztalomhoz, és szélesen mosolyogva gyönyörködött benne, hogyan kebelezem be egyik fogást a másik után. Ebben a pillanatban egyáltalán nem gondolok arra, ml lesz ennek a nagy lakomának a következménye, nem érzek megbánást. Szám,ban szétfut a zsíros, omlós ételek ize. Mintha vezetéken szaladna széjjel, melynek szálai mindenfelé elágaznak, gyönyör sugárzik ki gyomromból minden pőréikéin felé. Valami földöntúli boldogságot érzek, amiről eddig soha nem is volt fogalmam.

— Vraságod minden bizony- nyal Idegen — mondja a tulajdonos. — Eddig nem volt szerencsém.

— Igen, külföldi vagyok, most jöttem északról.

— Talán bizony Pemam- bucóban i* volt.

** Hogyne — mondtam, és szélesen kitártam kezeimet — úgy ismerem Pernambucót, akár a zsebemet.

Pernambucót Brazília Velencéje! — suttogta a vendéglős átszellemült arccal. Emlékek tüze villant fel szemében. — Én is onnan vagyokI

— Isten tudja, engem nem nagyon emlékeztet Velencére. A M* folyó iaatekkU «**

inkább hasonlít a Szajnához Párizsban.

— Nossa Senhora! Hát ön Velencét és Párizst is látta? — kiáltott fel elragadtatással.

— Láttam, uram — feleltem szerényen, miközben megko- pasztottam egy libacombot. Nem féltem már többé, hogy ne tudnám a szivét meglágyítani ennek a kitűnő embernek. — De azért mondhatom, Pernambucó is szép föld. Terra bonita. S egész sereg jeles férfiút adott a hazának.

— Igen . , Joao Alfredo, Marquez de Olinda, Mathias de Albuquerque Camarao és Henrique Dias mind pernam- bucóiak .is

— Elfelejtette uram azt, akinek a nevét elsősorban kellett volna említenie . s ( Az Isten is pemambucói.

— Vraságod nemcsak hogy sokat utazott ember, hanem rendkívül szellemes is — nevetett elismeréssel. — Kérem, tiszteljen meg engem és Igyák egy pohár bort a pernambucói férfiak egészségére. Ez természetesen az én költségemre megy.

Ittam a pemambucói férfiak egészségére, de lelki nyugalmam egyszerre megrendült. Istenem, hogyan fogok MM- szálúdul ebből a helyzetből! Zavartan hallgattam egy darabig, nem mertem belenézni a Pemambucóból ideszármazott vendéglős nefe'ejts-sze- mébe. S hogy betetőzze bajomat, most a falióra is rezegni, zörögni kezdett, szekrényének kétszárnyú ajtaja nirteien kicsapódott, és egy dühös kakukkmadár rohant ki belőle. Kakukkéit, visszaszalidt — kakukkolt, megint visszasza- ladt — egymás uíán tizenegyszer. Itt volt a zárfia ideje.

— ön uram, a hollandusok késői leszármazottja — indultam végső támadásra. —» Vő« önnek erről dmiomíta?

— Érdekes, a Ezt már mondta nekem egyszer valaki. Állítólag Pemambucóban éltek annak idején hollandusok.

— Eltek. Ez 1630 és 1654 között volt, amikor a hollandusok Móric, nassaui herceg vezérlete alatt megszállva tartották az északi államokat.

— Igen... De miből gondolja ön, hogy én ezeknek az utódja vagyok?

— öw>k barna a bőre, mint minden benszíllött brazíliainak, de szőke a haja, és a szeme világoskék. Barna bőr, melyhez szőke haj és kék szemek társulnak, megdönthetetlen bizonyítéka a hollandus leszármazásnak.

Boldogan mosolygott.

— De a kék szemek még mást is jelentenek — fűztem tovább gyorsan a beszédet, mert a pincér a sarokban már mocorogni kezdett, és tüntetőén mérte össze zsebóráját a falon függő kakukkhdzzal. — Tudja ön, hogy a kék szernek még mit jelentenek? A kék Szemek, uram, érző embert és meleg szívet jelentenek, s általában olyan lelki tulajdonságokat, melyek másszínü szemekből — hogy úgy mondjam — csak a legritkább esetben sugároznak.

— Milyen tulajdonságokra gondol? — nézett rám, zavartan mosolyogva örömében, szemének kékjéből, mint a fiatal lány, akinek arcát elsőízben simogatják, perzselik bókoló szavak.

— Istenem, ezt néhéz megmondani ... De vegyünk egy példát!... Tegyük fel, hogy betéved önhöz egy fiatalember ... és a következőt mondja: Uram. nekem cipő van a lábamon és mégis mezítláb járok, mert nincsen talpa a cipőmnek... Szegény, éhes ördög vagyok, at Vrca-hegy oldalában stoktam töltené tu éjszakákat /a Hetek éta mm

volt meleg étel a hasamban, ma meg éppen nem ettem egy falatot sem. Az Isten étvágyat adott, adjon ön hozzá egy vacsorát a názáretbeü szent anya nevében ..* Meg tudná ön tagadni egy ilyen jámbor ördögnek a kérését?

— Ugyan, kérem — mondta teli szívvel, melegen, — dehogy tudnám megtagadni, semmi esetre sem! Hogy is gondolhat rólam ilyesmit?!

A csata meg van nyerve! — ujjongtam magamban. Most még csak meg kell mondanom neki, hogy én vagyok az Vrca- hegyi fiatalember. Nem, egészen bizonyos, hogy nem fog rám haragudni.

Lassan forgattam a kanalat a feketekávés csészében, és kimondandó szép szavak után kutattam.

A férfiú pedig, aki eddig

háttal ülve nekem, szótlanul fogyasztotta vacsoráját, most hirtelen felállott, és megfordulva, sárga szemöldöke alatt lapos pillantásoklcal kezdte keresni a tulajdonost. Egy tekintet zilált külsejére és hatalmas fejének lángoló sörényére, — s megdöbbenve ismertem fel benne a vörös Kalten- eckert! — Mint aki szépen felépített kastélyát látja romba- dőlni pillanatok alatt, úgy roskadtam oda megscmmisül- ten a tányérok köré. Míg azzal küszködtem, hogy ennek a szívet elállító fordulatnak meglepetését lerázzam magamról és magamhoz térjek első rémületemből: ő máris megelőzött. Lám, már inti is magához a pincért és zavart arccal suttog a fülébe. A pincér rámered, a fejét vakarja, titokzatos jeleket küld a gazda felé.

— Engedelmet kérek — mondja a tulajdonos és elhagyja asztalomat — ott valami történt.

Egyedül maradok, kábult szorongással figyelem őket,

hogyan alkudoznak suttogó szavaikkal. Kaltenecker most önérzetes mozdulatot tesz, mintha tiltakozni akarna valami ellen, de a pincér erélyesen vállon ragadja.

— Engedd el, Renarto? “ kiáltja ekkor a tulajdonos, furcsa, gargarizáló nevetéssel.

— Ennek az embernek ördöge van! Gyere velem, fickó! — s tolja felém a kapálózó, rémült Kalteneckert. — Nem szép dolog ugyan á la carte enni, s amellett a legdrágább fogásokat, ha az embernek egy fülér sincsen a zsebében. De azért most elkerülöd a sorsodat. Elmehetsz békében, csak ennek az úrnak akartalak megmutatni Jegyezd jól meg magadnak ezt az úriembert, mert egyedül csak neki köszönheted, hogy nem adlak ált a rendőrségnek*

Kaltenecker szaporáin pislog, valami köszönetfélét motyog színtelen bajusza alatt, sűrűn emelgetve zúzott szal- makalapjM, miközben az ajtó felé halad.

Kaltenecker kint vén már az utcán, utána a vízözön. De mi lesz énvelem? En kinek köszönjem majd szabadulásomat? Csak ültem tétován, valami csodára várva. Képtelen voltam arra gondolni, hogyan húzhatnám ki magamat ebből a csávából. Gondolataim, mint a lejáró óra ingája, végkép megállották.

Tekintetem most a szent- képre révedt, mely mosolyogva és jóságosán nézett el a történtek felett.

— Názáretbeü szent anyám

— fohászkodtam hozzá — mutasd meg, hogy nemcsak a benszülötteket kedveled, hanem az éhező külföldieket is. Segíts rajtam, s én ígérem, hogy nemcsak a varsorát fogom megfizetni, ha majd pénzhez jutok, hanem még külön öt müreist is teszek a perselyedbe i M

Az álmos pincér kiment az

ajtó elé, köpött egy szabályosat, ezzel fejezve H véleményét a dolgok állásáról. Aztán dörmögve lehúzta a roUót, csak éppen akkora nyílást hagyva alul, hogy azon kibújhassak.

Felálltam

—t Zárnak már.*, Én is megyek haza. Mennyit tesz ki a számlám? — kérdeztem

— Kerek négy milreis, uram.

Nyúlok a belső zsebembe,

képzeletbeli tárcám után, de vissza is kapom meghökkenve mindjárt a kezemet*

*— Megbocsát, uram>; j nagyon kellemetlen. *, otthon felejtettem a tárcámat.

Rámnéz, ’* úgy tetszik: a szeme mintha elsötétült volna egy pillanatra.

— Hát ön fe, uram? « mondja szomorúan, de aztán legyint egyet — Nem baj... Megfizeti majd másik alkalommal

Lehajtottam a fejemet. Talán, ha embert öltem volna, akkor sem éreznék ilyen megbánást, mint ebben a pillanatban.

S még ki is kísér az utcára.

A Cinelandiában, amint visszafelé mentem, ott sétált kar a karban a vörös Kaltenecker és GerS, a térháló.

— Mi az, ember fia, maga fizette ki a Kaltenecker vacsoráját? — kiáltott felém Gerő, a tarháló. — No, ilyet se láttam még, mióta kétágú vagyokI

Nem feleltem, csak végigmértem őket sötéten.

Kiértem a tengerpartra. Friss szél fújdogált; milliónyi csillag rezgett az égbolton s tükörképük lent az öböl vizében

Djhold napja van ma **gondoltam vidáman — nem lesz olyan világos az éjszaka, mint volt tegnapelőtt.

Volt még egij cigarettám Meggyűjtottam. Buzgón fújtam a füstöt az újhold felé s fii- työrészve. zsebredugott kézzel, bandukoltam haza: as Vrca- hegy oldalé«»