Dunántúli Napló, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)

1956-10-21 / 249. szám

1956 OKTOBER 21

N Ä P L 6

3

StnléU és tew

pie múljon él ez az év ** anélkül, hogy meg ne emlékeznénk Pécs közelmúlt irodalmi életének egy jelentős eseményéről, a Janus Pannonius Társaság megalakulásának negyedszázados évfordulójáról.

Néhány pécsi író és lelkes irodalombarát alakította meg a Társaságot 1931-ben azzal a céllal, hogy a magyar irodalom terén ápolója lesz azoknak a humanista törekvéseknek, amelyeknek első hirdetője a névadó Janus Pannonius volt. Elnökké az azóta méltatlanul elfelejtett és elhallgatott Surányi Miklóst választották. A Társaság csakhamar túlnőtt a város keretein, s az egész Dunántúl irodalmi életének fókuszává vált, s egy jellegzetes színfoltját képviselte a két háború közti magyar irodalomnak. A provincializá- lódás idején az elzárkózás helyett — a táji jelleg hangsúlyozása mellett — az egységes magyar irodalom eszméjét képviselte. Tagjai között más vidéken élő írók is helyet foglaltak, nyilvános ülésein országos nevek is szerepeltek, s az új és helyi tehetségek felfedezésével is az egyetemes magyar irodalmat gazdagította.

A Társaság felolvasásai, az általa rendezett ünnepélyek a város és a vidék irodalmi életének jelentős eseményei voltak. Az alakuló ülésen Babits Mihály olvasott fel verseiből, más alkalommal Móricz Zsigmond mutatta be egyik elbeszélését, önálló irodalmi estet rendeztek az Erdélyi Szépmíves Céh íród. S nyilvánosságot adott a mai magyar irodalom — akkor még fiatal — tehetségeinek Kodolányi Jánostól Jékely Zoltánig, Németh Lászlótól Jan- kovich Ferencig. A Társaság kiadványai közül nem egynek a megjelenése az új magyar irodalom gazdagodását jelentette. Kiadta Weöres Sándor, Takáts Gyula első verseit, Csorba Győző, Berczeli A. Károly műfordításait;

1941-től folyóiratot is adott ki a Társaság, Sorsunk címen, Várkonyi Nándor szerkesztésében. A lap az első számtól kezdve egyemetes célokat képviselt, világnézeti különbözőségre való tekintet nélkül cikket közölt Veres Pétertől, Darvas Józseftől, sőt helyet adott — az ügyészség figyelmének a kijátszásával

— az erdélyi szocialista író, Nagy István tanulmányainak is. Amint a Társaság, a Sorsunk sem volt forradalmi gondolatok szócsöve, de — s ez akkor nem kis erénynek számított — sosem vált a faji és nemzetiségi uszítás s a fasiszta eszmék propagálójává. Valami jelképest kell látni abban, hogy a Társaság utolsó nyilvános ténykedése egy, a színházban rendezett munkás-matiné volt, 1944. március 19-én, amikor a város fölött keringő német bombázók zúgása zavarta meg az előadást.

A Janus Pannonius Társaság a felszabadulás után Batsányi János Társaság néven alakult újjá, s az új magyar irodalom kialakításán munkálkodott egészen 1949-ig, az irodalmi társaságok országos feloszlatásáig.

Mindezeket a körülöttem levő dekomentumok, lapkivágások, meghívók, Janus-emb- lémás leveleit s a kortársak

— elsősorban Lovász Pál, a Társaság volt főtitkára — visszaemlékezése alapján mondtam el. Nemcsak azért, hogy a múlt egy értékes emlékét fölidézzem. Másért is.;; Bár még itt élnek közöttünk a Társaság jeles tagjai, ha ők nem szólnak, szólok én, kiáltva mondván: Azon már fölösleges vitatkozni, hogy helyes volt-e annak idején adminisztratív úton megszüntetni a vidéki irodalmi társaságokat, a kérdés most az, érdemes-e ezeket a társaságokat életre kelteni, s új célokkal, új tartalommal, a ma igényeinek megfelelően ismét működtetni?

Mert igaz ugyan, hogy azóta jócskán megizmosodott a vidéki irodalom, az országos

nyilvánosság kapui tártabbak, de a pécsi író még mindig nem próféta a saját hazájában. A helyi irodalom és a helyi olvasó kapcsolatának az elmélyítése megkívánná, hogy a pécsi szerzők nyilvános és ünnepi irodalmi esteken mutatnák be műveiket. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen irodalmi társaság rendezésében megtartott fölolvasásokon gyakrabban tűnne fel egy-egy országos név is. A pécsi írók műveinek a kiadása terén is van törleszteni való. Például itt él, szinte névtelenségben Bárdosi Németh János, akinek verseskötete megjelenését csak évről évre halogatják. Aztán a társaság gazdája lehetne a városban megrendezett irodalmi évforduló-ünnepélyeknek, szavaló esteknek is. Pályázatok hirdetésével és jutalmazásával az írók alkotókedvét serkenthetné, nyilvános vitái pedig az ébredő irodalmi közvéleményt alakíthatnák. Es hadd mondjak el még valamit. A minap a rádióban egy Németh Lászlóval folytatott beszélgetést hallgattam. A riporternek arra a kérdésére, hogy milyen személyes kívánsága van, a nagy író így válaszolt: Egyetlen kívánságom, önálló lakást szeretnék Magyarország legszebb vidékén, Pécsett vagy a Balaton mellett. — Emberek, pécsiek! Itt van egy író, a legkiválóbbak közül, szállást szeretne venni közöttünk. Nem ér meg nekünk, pécsieknek Németh László annyit, hogy szerzünk neki egy villát a Mecsek oldalán, hogy fia legyen ennek a városnak? Azt hiszem, ennek az újjáalakuló irodalmi társaságnak első és legnemesebb cselekedete e kérés megvalósítása lenne.

Mert hát a kérdés ez: szükségünk van-e egy irodalmi társaság működésére, vagy nem? Gondolkozzunk ezen! (Úgy hallom, Székesfehérvár megelőzött bennünket. Ott már ismét dolgozik a Vörösmarty Társaság.)

Tüskés Tibor

Ú\ fnuvéstri alkotás

JÓOfnlóft

it ormányzatunk kultúrpo- litikájának keretében a nagyobb közintézményeket művészi alkotásokkal gyarapítja. Ezzel egyrészt a dolgozókhoz közelebb viszi a képzőművészetet, szebbé teszi munkahelyeiket, másrészt a művészeket foglalkoztatja.

Az elmúlt hónapban Csepelen adták át Szőnyi István Kossuth-díjas, érdemes művész hatalmas postatörténeti falfestményét, Székesfehérvárott a pályaudvarnál lévő postahivatal előtt felállításra készen áll Soproni Stochert Károly szobrászművész postalegény szobra, most pedig Komló bányaváros Főterén lévő Tanácsházban működő postahivatalban helyezték el azt a nagyméretű olajfestményt, amelyet Ráhosy Zoltán festőművész, főiskolai tanár készített.

A mű átadásakor alkalmunk volt az alkotó művésszel beszélni, aki a munkáját így ismertette:

— Az állami megbízatás óta nagy szeretettel foglalkoztam a Magyar Posta egyik fontos hivatala részére rendelt kép tervezésével. Komló bányaváros helyi adottságainak és a művészi követelményeknek egybehangolása komoly problémát jelentett a kivitelezés szempontjából, mert a hazai művészeti alkotások között postatörténeti ábrázolást alig találunk. Uj utakat kellett tehát keresni a nemzeti építőművészeti kultúránk hagyományainak figyelembevételével épült postahivatal részére. Komlóra a népek közös munkáját szimbolizáló postai nemzetközi együttműködés megjelenítését választottam. A kép* középpontjában az öt világrész: Európa, Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália delegátusainak közös tanácskozása látható. Baloldalt a földgömb mellett ifjú nők tolmácsolnak és magyaráznak, jobboldalt pedig az ünnepélyes pillanat hangsúlyozásaként a nemzetközi posta kék zászlaját tűzik ki egy nyitott teraszról.

Az impozáns mű mondanivalójában az emberiség legnagyobb kincsét, a béke zálogát biztosító kollektív összefogást sugározza.

Gerhard József

Hás&utazás

mmaraszínházunk az idei évadot Dihovicsnij: Nászutazás című könnyű, zenés vígjátékával nyitotta meg. A darab tartalmának ismertetését kár lenne ezeken a hasábokon megkísérelni, hiszen a történet olyan egyszerűen vékony szálacskán fut, hogy egymagában érdektelennek, semmitmondónak tűnhetne, — pedig kétésfélóráig csak mosolygunk, szórakozunk, közben az is eszünkbe jut, hogy az idő túlságosan gyorsan múlik, mert szívesen elnéznénk ezt a játékot még tovább is, — aztán a végén, visszagondolva, magunk se tudjuk megmondani, miért tetszett, min mulattunk ... ? csak egyszerűen jól éreztük magunkat.

Három tengerésznövendék, három gyerekkori jóbarát együtt készül az első tudományos expedícióra, s ahogy eddig is vigyáztak egymásra: most még fokozottabban ügyelnek arra, hogy egyikükkel se történhessék semmi, ami a nagy út sikerét megzavarhatná. Pedighát a szerelem... — egyik is, másik is megkapja ezt a betegséget, s ők baráti ön- feláldozással elkövetnek mindent, hogy függetlenek maradhassanak az egymásiránti hűség és a nagy ügy érdekében, így kerülnek egyik nevetséges helyzetből a másikba, legjobb szándékuk is balul üt ki, s végül csak a szokásos .mindenkiről minden kiderül” oldja fel az összegabalyított csomót, — s vezeti révbe mindhárom fiatal párt.

Javarészt helyzetkomikumok váltják egymást, de az alapszituáció a fiatalok, a három elválaszthatatlan barát jellemén nyugszik. A vígjátéki konfliktus ebből fakad, s végül a feloldás felé is a legszebb tulajdonságukra fényt derítő megnyilvánulásaik sora vezet (külön-külön ugyanis mindegyik a másik kettő számára igyekszik a professzor jóindulatát és bocsánatát elnyerni).

Megírástehnikai ügyetlenkedések bőven akadnak a darabban, főleg a harmadik felvonás utolsó képében, amikor az „anyahajó”-nak becézett szeretett háziangyal szinte gépiesen sorra hívogatja ki a színpadról, s be a színpadra a párokat, Közben a tréfákon

sem kell harsogva nevetnünk# több közülük bizony eléggé elcsépelt, lejáratott. Mégis: a közvetlen báj, a kedves, naiv jóakarat, a könnyed atmoszféra, s hogy az egész történet fölött őszintén lebeg az a leplezetlen szándék, hogy: „nem is akartunk mi többet” — ez a nyílt fegyverletétel rokonszenves közelségbe hozza a produkciót. Ezt a vékonyka nevettető szándékot is tele lehetett volna gyömöszölni, jól meg lehetett volna púpozni kiagyalt, erőszakos, úgynevezett aktuális mondanivalóval, ahogyan a közelmúltban sok könnyű, kedves kis semmiséget nehezítettek így el haszontalan, puffogó frázishalmazzá. A „Nászutazás” azonban nem akar túlsókat, nem is igényli a kritikai mérce magasabb szintjéről való letekintést, — eleve megelégszik a jóakaratu, elnéző mosollyal.

Az ilyen természetű előadás nem kíván a színészektől különösebb erőfeszítést, — bár ta'án vitatkozni lehetne azon. hogy a könnyedség, a felszínen való egyöntetű lebegés, a „csak” mosolyt fakasztó szándék nem egyenrangú művészi teljesítmény-e a nagyobb alakító készséget kívánó, szélesebb skálájú színészi elmélyüléssel.

Avar István és Fülöp Mihály belülről fakadó közvetlen kedvessége, a kis gondokból is nagy problémát kavaró kamaszok romlatlan bájú típusát lopta szívünkbe, — elsősorban kettőjükön múlott, hogy szerepük és bonyodalmuk emberi hitelességgel töltődött fel. A harmadik barát szerepében Dariday Róbert már sokkal inkább külsőséges eszközökkel, becsületesen csak teljesítette feladatát, örültünk, hogy To- manek Nándort részére új területen láttuk próbálkozni; Érezhetően birkózik, keresi kifejezési eszközeit (az öreg professzort játssza), néhol sikerül is bensőséges, szeretetreméltó hangot megütnie, sokszor azonban kiesik szerepéből, a jellegzetesen öreges pityegő szóejtés pedig helyenkint valamiféle aszfalt-zsargonos, szóvégeket fel-felkapó modorosságba csúszik át. Péter Gizi és Gya- pay Ivette...? róluk csak ennyit mondhatunk: — kedvesek; Kende Sándor

Cseícty- István:

£is<zi T&c&nt, Bafawtyá&an

Részletek a szerző Pécsett a TTIT Baranya megyei szervezete és a Megyei Tanács V. B. Népművelési Osztálya kiadásában megjelenő munkájából.

j mikor Liszt Ferenc 1846- n ban utolsó nagy európai hangversenykörútja kezdetén barátjának, Augusz Antal Tolna megyei alispánnak látogatására Szekszárdira érkezett, hangversenyezett is a megyeháza dísztermében. Erre Pécsről tizennégy tagú küldöttség utazott meghívására. Liszteteket tett a pécsiek óhajának és október 24-én délután Augusz ős Petrichevich Horváth Lázár, « pesti „Honderű" című folyóirat szerkesztőjének, az Akadémia levelező tagjának kíséretében Szekszárdról Nádaséba (később Püspök-, ma Me- bseknádasd) érkezett és a pé- bsi püspök nyaralójában szállott meg.

Pécsről egy férfinégyes utazott elébe, hogy a kor szokása szerint német nyelvű szerenáddal tisztelje meg a nagy rendéget. Panaszkodtak neki, hogy nem kapnak Pestről magyar dalokat. Erre a magyar tone történetében páratlan jelenet következett, amely ■ a -.Honderű” 1846. nov. 17-4 tudósítása szerint így folyt le: .Liszt azonnal még vacsora 'tlatt componalt egy gyönyörű duartettet, mellyhez szövegül P(etrichevich) H(orváth) L(á- *ár) Garaynak A patakhoz czimű költeményét vá- 'asztá. Ez azonnal be lön tabuivá, s még a vacsora’ folytában elénekelve. Ezután mu- '«tságos versenygés támadt a Partitúra’ birtokjoga fölött. Az hrad. tiszttartó az archívum — a dalnokok pedig a

neegylet’ számára vindicálták azt, — míg ez utósóknak sikerült azt ellopniok, s ekkép a mű‘ birtokába jutva, a másik praetendenst az extra domínium appeilálásra utasiithat- niok.”

Sajnos Lisztnek ez az első magyar szövegre írt kompozíciója nincs meg eredeti kéziratban, csak későbbi másolatokban. Legelőször 1874-ben jelent meg az „Apollo” című zeneműfolyóiratban. Garay János költeményének címe ugyan „A pataknál”, de a pécsi da- lárdistáik a vers első sorából „A patakcsa” címet adták neki, úgyhogy így vált ismeretessé a magyar zeneirodalomban. Major Ervin az 1936-d Liszt-emlékévben újból kétszer is kiadta. Sajnos a külföldi Liszt-irodalom nem ismeri, és nem szerepel Liszt műveinek két legutóbbi, Londonban 1954-ben kiadott jegyzékében sem. De gondoskodni fogunk róla, hogy a nagyvilág megismerje. Mi, pécsiek különösen büszkék lehetünk, hogy Liszt Ferenc első magyar szövegre készült szerzeményét pécsiek kívánságára és pécsi hangversenyeivel kapcsolatban Baranyában írta.

LÍS2.1 két pécsi hangversenyének száztíz éves évfordulója alkalmából sikerült azt a Bösendorfer gyártmányú hangversenyzongorát is megtalálnunk, amelyet tőle a püspök megvásárolt és a következő tavaszon építeni kezdett Miasz- szonyunk zárdának ajándékozott. Bár az 1911-i centenáris Liszt-évben megemlékeztek erről a zongoráról, később kiesett a pécsi köztudatból. Most azután nagybecsű muzeális tárgy, lőtt a Leőwey Klára

Leánygimnázium torna termében hosszas kutatás után megtalált zongora;

Bár Pécsre nem tért többé vissza a „hangok nagy tanára”, de 1870. szeptember 21-én isimét felkereste a Mecsek egyik legkiesebb fekvésű faluját, Nádasdot, ahol (huszonnégy évvel azelőtt megpihenve, első magyar szövegű dalát szerezte.

Történt pedig, hogy Kovács Zsigmond, aki az előző évben lett pécsi püspök, nádasdi nyaralója kornyékén vadászatot rendezett, amelyre Augusz alispánokat is meghívta Szekszárdról. A társaság nagy meglepetésére Augusszal Liszt is megérkezett. Ugyancsak hivatalos volt a püspökhöz barátja, Horvát Boldizsár, a népi származású akkori igazságügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, négyfőnyi kíséretével. A püspöki kastélyban ebéd közben az igazságügyminiszter megkérdezte Lisztet, hogy jártas-e még a magyar nyelvben. A mester azt válaszolta, hogy magyarul beszélni csak a zongorán tud, de nagyjából megérti, amit beszélnek. Erre az igazságügyminiszter az ebéd vége felé felköszöntötte a híres vendéget és néhány bevezető mondat után legméltóbb asztalbeszédként elszavalta Vörösmarty „Liszt Ferenchez" c. költeményét:

„Hirhedett zenésze a világ- . Inak,

Bárhova juss. mindig hű [rokonf’

A pompás emlékezőtehetsé- gű Horvát, aki állítólag háromszáznál több verset tudott könyv nélkül, egyetlen hiba

nélkül, akkora hatással szavalta el a tizennégy versszakos ódát, hogy Liszt egészen elér- zékenyült a figyelemtől, amelyet a miniszter a rögtönzéssel tanúsított. Azzal ugyanis, hogy a költeményt kívülről tudta, kétségkívül a nagy művész iránt táplált érdeklődését bizonyította. Liszt szenvedélyesen átölelte a minisztert, és könnyek közt erősítgette, hogy semmi sem okozhatott volna neki nagyobb örömöt. Mintha valami nagy tartozást kívánt volna leróni, zongora iránt érdeklődött, hogy az akkoriban már oly ritkán hallható játékával viszonozza a figyelmet. Mivel azonban az egész Nádasdon nem volt zongora, Liszt nem játszhatott, pedig elég ritkán fordult elő életében, hogy magántársaságban önként játszani akart. — Újabb és újabb köszönetnyilvánítások közt megí gérte azonban a miniszternek, hogy legközelebb Pesten meglátogatja és megrendezi nála hangversenyét, amellyel most „előre nem látott akadályok miatt” adós maradt. „Látogatásának napja — írja a Fünfkirchener Zeitung 1870. okt. 5-én — tudomásunk szerint nincs még megállapítva, de feltételezhetjük, hogy a Horvát-szalonban erre az alkalomra már minden helyet lefoglaltak."

Ez a páratlan nádasdi történet belekerült a világirodalomba is. Megjelent ugyanis Lisztnek Wittgenstein hercegnőhöz intézett levelei közt Szekszárdról írt érdekes beszámolója. Azt írta francia levelében, hogy Horvát tószt helyett elszavalta „nekem a szép verset, amelyet Vörösmarty 1840-ben intézett hozzám, s amelyre azt hiszem némiképp

„A patakcsa" születése (Gebauer Ernő freskója)

válaszoltam a Hungariá-val, a Les Funérailles-jal és más kisebb munkákkal.” Ebből is kitűnik, hogy Liszt mennyire számon tartotta Vörösmarty harminc évvel előbb írt hatalmas ódáját, amelynek pontos tartalmával aránylag későn ismertették meg. Érezte, hogy az emelkedett hangú költemény valóságos ünnepélyes szerződés a nemzettel, amely kötelezettségeket ró rá. Ame- cseknádasdi jelenet és Liszt hozzáfűzött megnyilatkozása egyik gyöngyszeme azoknak a vallomásainak, amelyek szerzeményei és zenepolitikai tevékenysége mellett fennen hirdetik azt az érzelmi kapcsolatot, amely nemzetéhez és kultúrájához fűzték.

Ma Mecseknádasdon, az egykori püspöki nyaraló pompásan helyreállítva, általános iskola. Meghatottan jártuk tölgyfalépcsőit, amelyeket még Liszt taposott. Szépművű ajtói is még korabelieknek látszanak. Utcai oldalán a befalazott kapu helyén vörös már- bánytábla örökíti meg a nagy mester két nádasdi látogatásának emlékét és „A patakcsa” születését. Az emléktábla feliratát így szövegeztük meg:

E házban éjszakázott LISZT FERENC,

a világhírű magyar muzsikus Szekszárdról Pécsre utaztában 1846. október 24-én.

Kikkor írta férfikarénekét Garay Jánosnak „A pataknál“ című versére. Ez volt első szerzeménye magyar szövegre. 1870. szeptember 21-én ide újból visszatért.

Az emléktábla fölött a barokk ívmélyedésben Gebauer Ernő festőművész freskója „A patakcsa" komponálásának jelenetét örökíti meg. A megyed, járási és községi tanácsok

anyagi hozzájárulásával és a Hazafias Népfront helyi szervezetének buzgólkod ás ából a száztízéves évfordulón, október 21-én délután avatjuk fel az emlékművetj