Dunántúli Napló, 1956. június (13. évfolyam, 129-153. szám)

1956-06-03 / 130. szám

IRODALMI NAPLÓ

AZ IGAZSÁG,

a könyvek igazsága is, előbb-utóbb győzedelmeskedik Az irodalom, az igazi irodalom, nagy érzelmek, nemes szenvedélyek, emberi célok, hősi harcok hordozója, — mindinkább az lesz, megtisztul a salaktól, kidobja magából a giccs szemetjét, az ilyen-olyan hazugságokat és győzedelmeskedik.

A Könyv Ünnepe nem diadalmámor, heje-huja. A könyv ünnepe figyelmeztetés: olvassunk többet, szeressük jobban az irodalmat.

Unneprontás-e arról beszélni, hogy nem is olyan nagyon szép a „menyasszony”, mint ahogy mondják?

Ismerjük jól az olvasótábor szélesedésének eredményeit, olvastunk, hallottunk róla és magunk is tapasztaljuk, hogy többen, többet olvasnak, mint azelőtt.

De..;

De az elégedettségre a legcsekélyebb okunk sincs. Az irodalom világszerte veszített népszerűségéből és lehetőségeiből. A labdarúgás, a televízió, a rugby elfordította tőle a tömegeket. A század elején, például egy kisvárosban, ismert és megbecsült ember volt egy-egy költő, ma balösszekötők és motorkerékpárosok foglalták el a helyüket, ami nem éppen hiba, de semmiképpen sem nevezhető a szellemiek térhódításának.

Ma nagyobb példányszámban, szebben, olcsóbban — és főként nem a szerző költségére — jelennek meg a könyvek, mint valamikor de ma is könyvsiker az, ha egy kiadvány háromezer példányban elfogy. Ilyenkor a szerzőtől a könyvárusig mindenki rendkívül elégedett, csak éppen arról feledkezünk el, hogy hazánk lakosainak száma közel tíz millió, és ha levonjuk is a csecsemőket, kisgyermekeket ebből a számból, akkor is egy csepp a tengerből az eredmény.

Az irodalmi közvélemény — valójában — rendkívül szűk, hártyaszerű réteg és nem is lesz szélesebb, ha a grammos súlyokat mázsás mérlegen mérjük és nem az igazság mindenre érzékeny műszerén.

Nagy siker az — városunkban is — ha egy irodalmi esten „telt ház” van, három-négyszáz ember. Pécs százezer lakosú.

Természetesen nem kívánhatjuk, hogy húszezren töltsék meg a stadiont a novellák, versek kedvéért. Bár a történelemben már ilyesmire is volt példa, a görög amfiteátrumokban ezrek és ezrek szisszentek fel, ha a költő elvétette a mértéket.

De nem a régmúlt szórványos eredményeire, hanem a jövő biztató lehetőségeire kell gondolnunk, ahhoz, hogy egészségesen elégedetlenek legyünk.

Elégedetlenek legyünk elsősorban az irodalommal, mert csak az irodalom nagyobb hitele, embersége, igazmondása, régi jó hagyományainak harcos folytatása, elvszerű meggyőződése toborozhat új híveket. Sokat, nagyon sokat

A Könyv Ünnepe ma ünnep, de az kellene, hogy minden hétköznapunkon ilyen érdeklődés nyilvánuljon meg a könyv és az irodalom iránt.

SZÁNTÓ TIBOR

,,Uttel eíf* kfayud Uok‘

Beszélgetés Rideg Sándorral

Barátunk a könyv

S

az író méginkább. Az író, aki velünk él, gondolkozik és dolgozik. Az író, aki különleges tehetségével meglátja lelkünk titkait, örömünket és bánatunkat. Meglátja, s művészetével a legkritikusabb percben jön segítségünkre, hogy tanácsot adjon, utat mutasson, vidítson, gondolkoztasson. Barátunk az író, aki megfogja kezünket, megmagyarázza az érthetetlent, szebbé teszi a szépet, kedvesebbé a kedvest. Barátunk az író, barátunk a könyv. És barátainkat üdvözöljük ezen a vasárnapon, a könyv és az író ünnepe alkalmából.

Üdvözöljük a hét folyamán városunkba érkező Benjámin László kétszeres Kossutli-díjas költőt, akinek legújabb verseskötetét, az „Egyetlen élet“-et élvezettel olvastuk az elmúlt hetekben. Üdvözöljük Déry Tibor Kos- suth-díjas írót. A „Felelet“ után örömmel vettük kezünkbe nagyon szép és nagyon kedves novella-csokrát, a „Ló, meg az öregasszony“ című kötetét. Üdvözöljük, a már városunkban tartózkodó Rideg Sándort, a kiváló Kossuth-díjas írót, „Tükrös szívű huszár“ című elbeszéléskötetét különösen megszerettük ízes magyarsága, sziporkázó humora, mély bölcsessége miatt. S üdvözöljük legközelebbi barátainkat, a pécsi írókat, akiket naponta látunk az utcán, vagy a munkahelyen. Üdvözöljük őket, s nagyon sok sikert kívánunk munkájukhoz.

Ma délelőtt elmegyünk a Széchenyi téri könyves sátorhoz, amelyben barátainkat láthatjuk a pult mögött a kultúra legszentebb termékeit, a könyveket nyújtva kezünkbe.

Elmegyünk hétfőn este a Doktor Sándor Kultúrotthon- ba Is, hogy megismerkedjünk az érdekesnek ígérkező irodalmi esten a pesti vendégek és a pécsi írók legújabb, még a nagyközönség elé nem került műveivel, verseivel, novelláival, elbeszéléseivel. Kíváncsiak vagyunk Benjámin László új verseire, amelyeket ő maga mond el. — Meghallgatjuk Déry Tibor legújabb novelláját. S érdeklődéssel várjuk Rideg Sándor élményeit, amelyet — reméljük — a szokásos kedves, szórakoztató humorával ad elő.

Kíváncsiak vagyunk Csorba Győző, Pákolitz István és Kalász Márton új verseire, Gyenis József és Szántó Tibor novelláira.

Sokat várunk ettől az irodalmi esttől, amely az Ünnepi Könyvhét fénypontja lesz. Sokat várunk az irodalmi • esttől, s még többet várunk a jövőben íróinktól is. Várjuk az új verseskötetek, novellák, regények, színdarabok egész sorát, amelyekben a mi mai életünk, a mi mai problémáink, gondolataink tükröződnek.

TENKELY MIKLÓS

Ehczí índu : Gyógyulás

■= őrnagy elvtárs, a légvédelmi tüzérség tartalékos szakaszvezetője jelentkezem. Elsőnek engedje meg, hogy a pécsi írócsoportról alkotott véleménye után tudakozódjak S S I

Nincs a Nádor első emeleti szobájában sem egyenruha, sem bokacsattogás. Rideg Sándor bácsi, a néphadsereg írócsoportjának Kos- suth-díjasa egy sokat megélt ember kedélyével elérti a tréfát és nagyon őszintén, nagyon barátion indul meg tízpercesnek szánt esti beszélgetésünk. S mert úgy érzem — nem becsültük meg eléggé városunk fiatal írótársadalmát. szószerint jegyzem a jogos elismerést.

— Nagyon magasra értékelem ezeket a fiatalokat és nagyra tartom lapjukat, a Dunántúlt. Nem provinciális. nem vidékies, — fővárosi színvonalon írják. "Lelkes, túlfűtött emberek szerkesztik és szerintem az irodalom szent dolgához nem is szabad kisebb hevülettel közeledni. És nem többet, mint amennyire tényleg rászolgáltak, és viszont, semmivel kevesebbet sem, — de az elismerést meg kell adnunk nekik.

Halkul szavunk, mert a széles ágyon paplanját lerúgva álomittasan forgolódik az ötéves unoka.

— Az egész magyar história azt tanúsítja, hogy a magyar írók mindig tanultak a politikusoktól és a politikusok is az íróktól. Az az író, aki rossznak tartja a politikát, maga is rossz politikus és rossz író. A kormányzást magára vállaló pártunknak elég tudása, tekintélye van ahhoz, hogy nyugodtan rábízhassuk magvnt'e* Ez az elmúlt tíz észter de

volt a pártnak is Ha csak

azt nézzük, hogy mennyit változott hazánk ez alatt a tíz esztendő alatt és a nép jogállásában akkora változás következett be, amit csak az ég és a föld távolságával ábrázolhatunk — nem lehet bennünk semmi bizalmatlanság. Én is átolvastam a második ötéves terv irányelveit — ahogy megvitatta az egész nép. Gyönyörű távlatok.;:

— Számos kéziratom van, amit eddig nem adtam közre. Most új könyvet írok! És ez a könyv sokkal derűsebb, vidámabb lesz, mint eddigi írásaim. Elbeszéléseket és kisregényeket tartalmaz majd a kötet és lesznek benne hősi történetek is, amit katonáinknak, a néphadseregnek írok. Balassi azért dalolt, mert jókedvű volt. Én is azért írok ilyen vidám történeteket, mert nincs bennem komorság, bánat, annak ellenére, hogy nem tartozom a legjobban kereső írók közé. Miért is lenne?! Azonosítom magam a nép életével: ahogy jobban megy a népnek, jobban megy nekem is.

Derekas kézfogás után zárul a szállodai szoba. Le a lépcsőn a szerkesztőségig letisztul bennem az a meggyőződés, hogy Rideg Sándor ezt a szívéből szakította kis nem mert a „sajtónak nyilatkozott?1. így érez — így él. Azt az elbeszélést, amit a könyvhét megnyitóján felolvas, egy autóbuszon „rendelték“ tőle a fiatalok: „Ne csak olyan szerelmi történeteket írjon, ami a téeszcsé istállója körül zajlik le, hanem mást is, igazit is”. Megírta, megkomponálta az örök női szépség és férfias erő prózába szedeti dalát. Címe: Éva.

OROSZLÁN IMRE

Enczi Endre regénye egy orvost mutat be, aki a háború idején elveszti feleségét és gyermekét. A megtört ember önmaga és az emberek elől súlyos lelki válságban egy csendes faluba menekül. A beteg ember azonban gyógyításra szorul és senki sem lehet önmagának jó orvosa. Az orvost, akiinek a háború úgy okozott sebet, hogy elragadta szeretteit, a társadalom nem hagyja magára, nem engedi elkallódni.

KALÄSZ MARTON:

TELELŐK

Hő-kendő táncolt három napon át, fagy mutogatta gyöngyszínű fogát, s a nádszéli fák hal-csontvázai alig tudták az eget tartani

Most csupa só meg üveg a világ, ízein arany ködök törnek át; madarak rúgják ágról a havat, huppan a fagyos kerítés alatt,

Bent a szobákban láng virága nő, foltozott térden matat az erő, napestig korcs dohányt aprítanak keléses-nyakú, zömök férfiak.

Cigarettáznak, — a pelyvás falán pókháló lebeg csákányon, kaszán; jeget meg nádat sem vágnak vele — gumi-csizmájuk árpával tele,

Kényszerű nyugalom ideje ez — van, aki disznóvágással keres, egy-kető fuvart vállal a havon, fát hord az erdőből hallgatagon.

De aztán ők is csak megnyugszanak, szájukban hosszan jár-kel a falat, csámcsognak s nézik az ablakon át, hogy tornyosul kint a tündér-világ.

S alkonyattájban, ha szél száll tova, padláson zörren a kukorica; a hizlalásból egy kevés maradt, mennek, s lesöprik róla a havat.

Majd esni kezd újra, vad tánc forog, röpködnek hó-farkú meteorok; elvész a világ — s csillagot terem tűz-rejtő combok közt a szerelem.

Benjámin László:

Kérdezetten vallanak csontjaim is

Ember előtt meg nem alázkodom immár:

Senkitől sem alábbvaló az én emberségem.

Embert, ha bántottam is szóval, cselekedettel,

senki mást oly igen, mint éppen önmagam.

Ifjúságom vala fekete hattyú, fényes tollazatát veszejtő,

hontalan madár, béfagyván körülötte a tó.

Eltöltek napjaim, tizenötezeren alig innen,

hoztak életemnek és vitték életemet.

Színek és Illatok pompájára valék fogékony

s test minden örömére, ünnepi szavaknak páthoszára

s megbecsülésére az egyszerűségnek,

aki jár szürke darócban,

elvetvén mindenkorra ez világ hivságit s furcsaságit.

Mégis: léha tőltekezőnek, nyegle kalandornak,

nem mondhatni engemet kevély emberkerülőnek:

Emberi szívek kincstárnokául rendelteték,

ember, ki látott csak valaha, megadta nékem adóját,

Megadta szeretettel, megadta gyfllölség- gel, megadta közönnyel..,

De hol leszünk, barátaim? hol, ellcn- ségim? száz esztendőnek utána?

VERSEK.

Elszakított anyaméh- s anyamelltől a

törvény,

felragadott majdnem az emberiség merész káprázatáig

s visszatett szépen e földre — kicsiny ország

küzködő, sóvárgó, egyenesedni-feszülő fiának,

Utrecht öreg egyeteme szólt vélem . rég-holt ifjak nyelvén,

kik indultának vissza, haza, ige-hirdető elhivatással;

magyarul szólított meg egy mély-mély éjjelen Kína ege,

mondván: Esthajnali csillag! s mondván: Göncöl szekere!

Többet erről szégyelnék szólanl; magam elmémben őrizem,

kihallgatván minden élőknek s tárgyaknak beszédüket;

mígnem itt az idő — s koponyám megtelik súlyos anyaggal,

s szívem helyébe mozdulatlan csönd települ.

Testeknek hullásukkor nagy-sok csinált koszorú lefonnyad,

halmok sorára üttetik akkor fejfának a

szégyen,

Vagyon- s hatalomért szívemből nem

esengtem —

cicomáimat eldobom imhol jókor előre.

Zörgő babérimat ha ki tépi — nyújtom néki marékkal.

Csúffá tenni lehet — kívánok mindenkinek jó mutatást,

Valaki tán kiforgatna javambul — megtoldom némi garasokkal.

Az ki vadászna reám: bátran — nincs kardom, nincs karabélyom,

De kiktül csupasz emberségemben

aláztatom,

megállóin rajtuk bosszúmat holtom után is:

Kérdezetlen vallanak csontjaim is már, minden, időkben:

Szégyenemet mert túléli, mi lelkemnek legjava volt,

József Attila fej fája

Egy kis szobában, albérletbe laktam, ott ért engem az újság híradása:

József Attila a tehervonattal elindult az utolsó utazásra.

Kuporogván egyedül, kisírt szemmel, így fogadkoztam, névtelen kis ember:

„Búcsút imádkozni, égetni gyertyát nem fogok érted, halott mesterem; de állítok sírodra olyan fejfát, hogy lombja nő, virágzik és terem; s nem fog a kor rothasztó bűne rajta, se hűtlenség — mert én leszek a fejfa!“

„Mi kimondatlan maradt, én kimondom. Mit őrizetlcn hagytál, őrzöm én azt. Megállók a mocskos-véres porondon, végzem, mire élő hited kiválaszt.

A ripők-lét ha vág arcomba kesztyűt, fölveszem azt is, balsorsoddal együtt.“

Ne hagyja szájam el, ami valótlan! Ügy énckeijek, ahogy lelkem érez!

Lesz majd munkás, diák, ki szólva rólam, úgymond: „Nem volt méltatlan mesteréhez“.

S mint érted én — óh, szégyellős világ! — lesz, ki értem is szégyclli magát.

(Benjámin László versel a Dunántúlban jelentek meg)

ft