Dunántúli Napló, 1956. febuár (13. évfolyam, 27-51. szám)

1956-02-05 / 31. szám

4

N A P L <5

1956 FEBRUÁR f 1

(fotnis Jé*&ef:

3 UTALOM

ov E.VTS JÖZSE7 W12-b«n született CsAnyotzrón, az OrmAny- (Agban. Tehát nem fiatal már. Késül jelentkezését — néhány év óta Ír mindössze, — sorsa magyarázza meg. Szülei szegényparasztok, maga bognárlnaa lesz és néhány évi tanonckodás után uradalmi bognár. Ahogy meséli: kenyéradó gazdáit személyesen sohasem Ismerte, annál jobban a zsellérsorsot. Ezek az évek kitörölhetetlen nyomot hagynak benne. Legszívesebben ehhez a múlthoz fordul, s a zsellérélet írója lesz. Rövid kísérletezés után a Dunántúlban jelenik meg első novellája, az Üsd Juliskám, amely szinte ma Is legjobban jellemzi Gyenis Írói hajlamait. Szép dél-baranyai nyelve, erős realitása, szenvedélyes hangja és érzékenysége már ebben az első műben Is meglep és jó folytatást Ígér. Szemlélete mai. írásra késői olvasmányai indították, s a szellemi életre elvesztett éveit a tehetség mohóságával Igyekszik pótolni. Törekvéseivel a magyar parasztírók — elsősorban Móricz — közös művéhez Igyekszik kapcsolódni. — írásait a közönség hamar megszerette, s a „bennfentesek” pedig a Jő müvek sorát várják még tőle. Az alább közölt klslélegzetü mü nem reprezentálni, csupán bemutatni óhajtja az Írót. G. J.

Ketten beszélgettek | szokta mondani az uraság.

Ilyenkor apám mögéje ült, ez iroda előtt A kísérleti gaz- úgy kerülték a határt. A kagával az úristennel la puszipajtások lennének. Éppen csak szólni kellett és máris segített.

Az úton mindenütt állt a víz. Csak lépésben mehettek. Apám vacogott vizes ruhájában, mert a nap nem sütött ki, és a szél is erősen fújt. Mikor a hintó a kastély elé ért, méltóság06 tartással előcsoszogott a nagyságosasszony. Piros papucsában, tarkavirágos pongyolájában viritott, mint a lila tarlóvirág a megkopasz- tott réten. Fejét magasan tartotta és hunyorgott, bár a nap sem sütött. Szégyelte feltenni a szemüveget, nehogy öregnek gondolják, a nélkül meg túlságosan közeire látott

— Csakhogy itt vagy. |

daság igazgatója és egy idegen, aki most érkezett motorkerékpárral; A házak között másik motor közeledett. Nyomában vastagon hömpölygő tt a por.

— Már itt is van a segéd- agronómus elvtárs, — mutatott az igazgató a kapun berobogó motorosra; — Mihály, Mihály, jöjjön csak ide! Körül kellene kísérni Faragó elvtársat a határban. A megyéről jött, — mutatta be az idegent a hozzájuk lépő fiúnak. — Nekem át kell mennem a túlsó tanyára. A Dráva parton majd találkozunk;

Nem telt bele 5 perc, a két motoros nagy zajjal elhagyta

pásoknál az úr leszállt és böködős végű botjával kereste, hogy akad-e kivágatlan gaz. Jaj volt annak, akinek a sorjában talált. Ott bent járhattak a szigeten, mikor rajtuk csapott a nyári vihar — mutatott vissza Faragó az útra, amelyről jöttek, — Mire átértek a fahídon, nekieredt az eső. Itt, ahol most ülünk, már borsónyi jegek estek. A nagyságos úr behúzódott a híd alá, ahol nem érte a jég, mert hídíhosszában fújt a szél és a part megvédte. Apám nem hagyhatta a lovakat. Annyi Ideje sem maradt, hogy átüljön a bakra. Az ülés mögül kapta kézbe a gyeplőt és húzta teljes erőből. Kalapja már valahol a Drávában úszott, a jég meg mind sűrűbben esett. Akadt közötte ga- lambtojásnyi is jócskán. Nyeédes fiam! — tapogatta végig az urát — úgy kétségbe voltam már esve. Menj gyorsan, tedd kényelembe magad. Látom, meg is áztál. Micsoda idő, micsoda idő! — sopánkodott.

— ö, semmi az egész, alig pár csöpp esett rám.

— Na, csak ne hősködj, hanem fogadj szót. Még meghűlsz és akkor ápolhatlak — tuszkolta be urát az ajtón.

Apám éppen indult kifogni, mikor az ajtóból utánaszólt az úrnő:

— Imre, maga hol hagyta a kalapját?!

Különös volt a nagyságos asszony beszédje. Húzta a

a pusztát; Faragó lassított, maga mellé engedte a fiút, aki több gázt adott a motornak és előrenyargalt, pedig még neki is tájékozódnia kellett néha az ötezer holdas birített a két almésderes. Az erőlködéstől kétlábra állva akartak menekülni a jég elől. Egy helyben megtartani őket lehetetlen volt Mindig közelebb, — közelebb kerültek a part széléhez,

mondat végét és komótosan tagolta a szavakat. Volt benne valami a kéregető koldus nyájasságából, amit akkor is megőrzött, mikor a szobalányt, vagy a mindenest szidta. Ez

rodalomban. Alig két hónapja került Ide az iskoláról;

Faragó nézte az ismerős tájat. Itt a fasor hiányzott, máshol a legelőt törték fel szántónak. Sem az igazgató, sem kísérője nem tudta, hogy itt nőtt fel a pusztán;

A fiú motorja a répatáblánál megmakacsolta magát. Sietve megtisztította a gyertyát és Faragó után iramodott, hogy el ne tévedjen. Meglepetésére jó irányban haladt előre.

A füzes mögül előbukkant a Dráva hídja. A két középső pillér között, vízbe lógott a hatalmas vasalkotmány úgy, ahogy a háború alatt felrobbantották; A hídnál Faragó eltért az útról és lassan körbefordult, majd megállt.

— Baj van talán? — kérdezte a fiú, lábát kétoldalt letéve a földre.

— Nem, nem, — válaszolt Faragó szórakozottan. Szinte ügyet sem vetett rá; Kezét összefogta a hátán és a Dráva vizét nézte, mely mélyen a part alatt hömpölygőit.

— Itt meg is várhatnánk az igazgató elvtársat, — javasolta a fiú. — Hanem az elvtárs egész jól ismeri nálunk a járást.

— Itt nőttem fel |a Pt*zÉdesapám parádéskocsi* volt az uraságnál. Azért mondom, hogy uraság, mert ez a birtok grófi uradalom volt, amit kibérelt egy amolyan rang nélküli nagyságos úr. A neve sem fontos. Egyformák voltak azok, akárhogy hívták őket.

— Parádéskocsis. Milyen szépen hangzik — jegyezte meg a fiú;

Mindketten leheveredtek a fűbe. Faragó letépett egy pitypangot és halkan beszélni

— Igén, szépen hangzik. De nem azért adtak rá ezüstgombos, asinóros ruhát, meg darutollas kalpagot, mert megbecsülték. Csak a saját előkelőségüket akarták vele mutogatni.

— Beszéljen valamit arról az időről — kérte Faragót a fiú.

— Lehettem talán tíz éves. Egy nyári délután befogatott a nagyságos úr a homokfutóba. Nagyhangú, lármás ember xol t az úr, akin csak a felesége tudott túltenni, mikor megfeledkezett magáról;

— Imre, ma én hajtok

— Imre, ne engedd, I * 50

ne engedd! — üvöltött az uraság a biztos fedezékből.

Apám arcát nagyobb ütés érte. Odakapott és a gyeplő kicsúszott a kezéből. Üjra kézbe venni már nem volt ideje. Leugrott a kocsiról, és elkapta a lovak fejénél a kantárt. Oldalt fordította őket, egyre csak oldalt, erőlködve. Rótták a köröket egymásután, míg a jégesés tartott. Amilyen hirtelen jött, úgy el Is vonult a vihar. Lapátolni lehetett a jeget. Apám ruháján nem maradt száraz; Letakarította a kocsit és behajtott a híd alá. Az uraságnak még a cipője sem lett sáros, mikor fellépett;

— Csúnya idő lehetett — szólt közbe a fiú — akár csak a minap. Még szerencse, hogy mi az apraját kaptuk. A java odaát vonult — mutatott a Dráván túlra;

Faragó a fiúra tekintett, aki várta a történetet. Folytatta hát.

—* Na, Imre, ez derék dolog volt, dicsérte meg kurtán apámat az úr; Állva maradt a kocsiban, mert csupa víz volt pokróc, üléspárna. Apám valósággal szédelgett a fájdalomtól. Kezefejét, arcát, kékre verte a jég, de azért keményen tartotta magát. Ügy érezte, hogy hőstettet vitt végbe. Lám, meg is dicsérték érte. Titokban arra gondolt, hogy valami jutalmat kap.

A jég pásztásan vonult át a határon. A vasút mentén az

50 holdas repcetáblát egészen elverte, a mellette lévő kukoricát már csak az eső pacs- kolta meg. Az uraság elégedetten dörzsölte a kezét;

— Ez igazán jókor jött, —* motyogta örömében. — Látod, Imre, így segít az isten az emberen, ha bajban van. Ein csak jég ellen biztosítottam, a májusi fagy meg már elvitte az egész repcét. Csakhogy azért nem jár kártérítés. Most? Hát a jég verte el. Több haszon van ebből, mintha beérett volna, én mondom.

Az „én mondom“-at olyan büszkéin mondta, mintha maa nyájaskodó szidalom undorított mindenkit. Baráti beszélgetést sohasem engedélyezett magának a személyzettel.

A kérdés elől nem lehetett kitérni.

— Besodorta a vihar a Drávába — húzta meg apám a gyeplőt

. — Ügyetlen!

Ebbe az egyetlen szóba belesürítette mélységes megvetését, az ostoba alkalmazottak iránt, akik sohasem tudnak eléggé vigyázni. Észre sem vette, hogy a kocsis bőrig ázott és úgy tapad rá a ruha, mintha forró szurokba mártották volna.

— Ne bántsd a kocsist — várt rá az úr az ajtóban. — Ha a kalapja után kapkod, a lovak nekimennek a Drávának. Óriási szerencse, hogy sikerült megtartani őket.

Apám hazajött átöltözni. Felvette egyetlen félig ünneplés ruháját. A jégütést már nem is érezte ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet a nagyságosasszony egyetlen szava okozott. Hát még jó szót sem érdemel az ember? — gondolta keserűen. Ennyi a köszönet azért, hogy a viharban kiállt a lovakért? Mit szólnának, ha Drávának eresztette volna őket? Tett-vett az Istálló körül, kiteregette a vizes pokrócokat, szárazra törölte a szerszámot, mikor hivatta a nagyságosasszony.

Imre, vigye ki a cselédeknek a korai körtét meg az almát, amit a vihar levert. Az almának 16, a körtének 20 fillér kilója. Már felszedettem. Ott van a fáskamrában.

— A nyavalyás, még pénzt is mert érte kérni — tőrt ki az agronómusból a megbotránkozás.

Faragó cigarettát dugott a foga közé és a fiú keze fölé hajolt, aki szolgálatkészen adott neki lángot. A gyufát tartó kéz reszketett a felindulástól;

Faragó nagyot szippantott és beszéd közben bele-beleharapott a száján kiömlő füstbe.

— Azt kérdezte. | hogy

1 ■ 1 pénzt

is kért érte? Bizony kért, de mondtam, hogy amolyan rang nélküli nagyságos urak voltak ezek. Ócska darálóval kezdték, összecsaltak vele egy malmot. Ott még a nagyságosasszony

nyelte a lisztport, hogy megspórolja egy ember fizetését. A malom még többet hozott a konyhára, és kibérelték ezt a birtokot. A vagyon nőtt, de a semmiből jövők zsugorisága nem kopott le róluk. Különösen az asszony verte fogához a garast.

Cipelte apám a kosarat ház- ról-házra. Itt is, ott is körülállták a mezítlábas cselédporontyok, lesték, hogy anyjuk talál-e filléreket. És bizony, sok helyen nem akadt. Mivel hitelbe nem adhatta, hol egyiknek, hol a másiknak nyomott egy-egy ütődöttebb gyümölcsöt a markába. Alkonyodon, mire végigjárta a pusztát. Az udvaron szembejött vele a nagyságos asszony.

— Sikerült eladni? — érdeklődött kapzsian. •

— Pár darab maradt. Félig rothadtak — mutatta apám a kosarat.

— Imre, mag* egyre butább lesz! Nem csak ügyetlen, hanem hülye is! Délután elveszti a kalapot, most meg kiengedi válogatni a gyümölcs javát!...

Apám legszívesebben nyakon fogta volna az előtte álló asszonyt, hogy megszabadítsa tőle a világot. Sokkal köny- nyebb volt délután megfékezni a lovakat, mint most önmagát. Mégis legyűrte indulatát, csak a keze remegett, miközben leszámolta a pénzt.

— Ennyi az egész? — kérdezte apámat.

— Igen.

— Szóval már lop is? — szegezte rá szemét az asszony. — Ha nem tudná, megmértem a kosarakat... Két kilóval kevesebbet számolt el! Hova tette, maga gazember?!

Mintha tüzet akarnának benzinnel oltani, úgy érték apámat a szavak Már-már lohadó haragja lángralobbant. Egyszerre maga előtt látta a megvadult lovakat, meg a vacak, jégverte almáért nyúló maszatos gyerekkezeket. Mérhetetlenül nagy volt a különbség a megmentett lovak és az elosztott alma értéke között. Azokért semmi jutalom, ezért: tolvaj és gazember .;;

Feldagadta a kosarat és almástól a nagyságosasszony fejére borította.

— Lakjál jól kutya — |

hörögte apám és felrántotta az istálló ajtaját. Háta mögött az asszony kiáltozott segítségért, előtte meg a két ló egészen lehúzódott a járásba és elállta az utat. A máskor simogató kéz, most rácsapott a ló farára. Nemcsak apám, a lovak is idegesek voltak a jégverés után. Kirúgott a deres és a patkó sarkával végighasította a nadrág szárát. Ha csontot talál, biztos a törés. Még ez is. Odavan az egyetlen jó ruhája. Apám felkapta a vasvillát, és — amit sohasem tett — teljes erőből végigvágott vele a lovakon.

— Dögöljetek meg!

A két ló felugrott a jászolba és reszketett a szokatlan bánásmódtól. Apám lerántotta a deszkaágyról takaróját, hóna alá kapta a magakészítette nyírfaseprőt és öles léptekkel indult haza. A segítségért kiabáló asszony szavára szembejövők azt sem merték kérdezni tőle, mi történt.

Otthon lábbal berúgta az ajtót. A korhadt deszkából kiszakadt a zár. Sarkig vágódott az ajtó, de nem lépett be, csak ledobta a küszöbre a takarót, meg a seprőt és bekiáltott:

— Asszony, pakold a bagá- zsit! — azzal bement a faluba lakást keresni.

Faragó már a kormányt fogja, hogy az Igazgató elé Induljon. így fejezte be a történetet:

— De megbüntetni már nem volt idejük. A jégeséskor megfázott, tüdőgyulladást kapott. Három hét múlva aztán elment oda, ahol nem érhet senkit büntetés.

A fiatal agronómus kezében roppant és kettétörött a ceruza, ■'

A falu — téten

A művészi fényképfelvétett Váraljai Imre, a peterdi tanác* v. b. titkára készítette falujáról.

Babits WJUálty Búséit

\T árosunknak nemcsak ’ gazdag képzőművészeti és zenei hagyományai vannak, hanem a magyar irodalomnak is számos emléke fűződik falaihoz. A helyi irodalmi hagyományok közül csupán egyetlen, hogy Babits Mihály Pécsett járt az elemi iskola felső három és középiskola nyolc osztályába. Ma már ezt a gimnáziumokban is tanítják. Mégis kevés lenne, ha ennek a városnak a fiataljai csak itt hallanának erről és csak ennyit.

A Janus Pannonius Gimnázium irodalmi szakkörének tagjai arra vállalkoztak, hogy e száraz tankönyvi adatot: „Babits Mihály középiskolai tanulmányait Pécsett végzi“ — élettel töltsék meg az élmény közelségébe hozzák azáltal, hogy felkutatják a költő életének e városhoz kapcsolódó emlékeit. — Ezt a különös „expedíciót" az előzte meg, hogy a szakkör titkára, Dizseri Eszter összegyűjtötte egyrészt Babits Mihálynak azokat az írásait, amelyek valamilyen vonatkozásban vannak a várossal, másrészt azokat a lapokban és folyóiratokban megjelent cikkeket és tanulmányokat, amelyek Babits pécsi tartózkodásával foglalkoznak. Az ezekben fellelhető adatok azonban nem elégítették ki a tanulókat, ök újat, eredetit szerettek volna megtudni Babitsról. Balogh Margit és Palotai Erzsébet elhatározták, hogy felkeresik Babits még élő volt osztálytársait. A gimnáziumot együtt kezdő 65 diák közül ma már alig tízen élnek, s ők is 73 évesek! De még sok kedves emlékét őrzik a diákkornak. Soós Nándor egy, az 1893/94-es tanévben készített, csoport-képet mutatott meg: az első sor jobb- szélén ül törökülésben az alacsony termetű, okos szemű, kicsit elállófülű első gimnazista Babits Misi. Gaál János pedig az érettségi tablót kerítette elő: ezen már csak harminckettőn vannak. Soós Nándor még elmondta, hogy egy ideig őrizte Babits: Harmincéves pécsi érettségi találkozóra c. költeményének hozzáküldött kéziratát, amely azonban a háború alatt elkallódott. Az egykori diáktársak az együtt töltött iskolaévek apró mozzanataira is emlékeztek. Gaál János elmondta, hogy Babits egy Greslca nevű magyar tanáruknak egyszer 48 lap (másfél füzet!) terjedelmű házi dolgozatot irt. Amikor viszont fizika-órán a Morse- távíró működéséről felelt, nem tudta felrajzolni a táblára a készülék ábráját. Soós Nándor még arra is emlékezett, hogy Babits az érettségi előtt a pályaválasztási kérdésre azt felelte, hogy jogi pályára készül. A volt osztálytársak szívesen előkeresték és megmutatták azokat a nyomtatott értesítőket, amelyekben Babits elemi iskolai és e'emaziu-ui bizonyítványainak érdemjegyei te megtalálhatóata Ezekben a* értesítőkben még így szerepel a neve: Babies. Általános tanulmányi előmenetele a legtöbb évben jeles. Sajnos, a gimnázium önképzőkörének

jegyzőkönyvéből a Babitsra vonatkozó lapokat már a 30-as években valaki kiszaki tóttá.

A szakkör egy másik lelkes tagja, Madas Éva azokat a helyeket kutatta fel, ahol Babits Mihály diákkorában lakott. Különösen sok gondot okozott annak a háznak a megkeresése, amelyben a Babits-család Pécsre költözése után először lakott. Végül is a költő öccsé- nek születési és édesapjának halotti anyakönyvi bejegyzése döntötte el, hogy ez a mai Landler Jenő utca 8; szám alatti ház (volt Klimó u. 16.). Babits a gimnázium felső osztályaiba — édesapja halála után — már keresztapjától, Kelemen Mihály honvédfőtörzsorvos Hunyadi utcai (ma Mátyás király utca 23.) házából járt. A ház mai tulajdonosa, Vad Erzsébet szívesen megmutatta azt a szobát, amelyben a diák Babits lakott, s azt a másikat, ahol Kelemen Mihály hatalmas könyvtárának bőr-, be kötött könyvei sorakoztak.

A legértékesebb emlékeket a szerencséskezű Tomisa Mária találta: Babits Halálfiai c. regényének az író ajánló soraival és névaláírásával ellátott egy példányát, valamint Babits egy kézírásos levelét — személyes látogatását Ígéri benne — és a levélhez mellékelt két fényképet: a költő és felesége dedikált arcképét. A levél címzettje Kelemen József kúriái bíró, a költő nagybátyja.

A kutatómunka ezzel természetesen nem ér véget. Hisz még ma is élnek Pécsett Babitsnak olyan rokonai, ismerősei, kortársai, akik őriznek tárgyi vagy szóbeli emlékei; a költőről, s akik szívesen közreadják vagy másolat készítésére átengedik ezeket a dokumentumokat. De ennyiből fis kitűnik, hogyan szolgálja a szakköri munka az iskolai tanítást, hogyan hozza életközelségbe a kutatómunka a tananyagot, hogyan ismerik meg a mai fiatalok városunk értékes hagyományait, hogyan mélyül el bennük az irodalom, a szülőföld, a haza szeretete.

Könyvkiadásunk ezévben újra megjelenteti Babits Mihály válogatott költeményeit. A hír hallatára érdemes elgondolkodni: az » város, amelyben a költő ifjú* ságának 11 esztendejét töltötte, s amelyre később iS oly szeretettel emlékezett vissza, egy zsákutca róla val° elnevezésén kívül nem áldozhatna egy márványtáblával is a tizenöt éve halott Babits Mihály emlékének?!

Tüskés Tibor.