Dunántúli Napló, 1956. febuár (13. évfolyam, 27-51. szám)

1956-02-26 / 49. szám

6 NAPLÓ 1956 FEBRUAR M nyomáSan: C&ányo&ziéi cnközött Hálom sióit „Csányoszrón ezekben a napok­ban (elelevenednek emlékünkben a régi elfelejtett ormánysági nó­ták, és népdalok“ ... (Sólyom József leveléből.) A vastag hótakarón lóvon- tatású szánkók siklanak. Megállunk egy pillanatra, hogy szemmel kísérjük a kipirult arcü, viháncoló gyereksereget. Nem, nem a nagy szánon ülnek, hanem utána kötötték a magu­két ... Ez tárul a szemünk elé, ami­kor Sólyom József levelezőnk­kel kilépünk az Uj Március termelőszövetkezet irodájából. Tél van, havas tél, falun a szánkózás és a művelődés ide­je. Az építési brigádvezetőnek is most van rá lehetősége, hogy munkaközben megismertessen mindazokkal, akikről levelé­ben írt: a kultúra csányoszrói barátaival. Elsőnek Berta Ilon- káékhoz megyünk és mintha a szerencse is hozzánk szegő­dött volna, egyszerre négy kul- túrmunkással találkozunk nála. Disznóvágás van éppen és ebben segédkezik Kulcsár Jenőné kultúrotthonigazgató, Nagy József DLSZ-titkár és Tóth Jenő. Ilonka most jött haza ebédelni.- % i — Na Ilonka — kötődik ve­le Kulcsárné — a „Söllei leány- vásár‘’-ban tizenkilencszer ját- szottad el a menyasszony sze­repét. Most húszadszorra va­lóiéban igazi asszony leszel. Derülünk .; -. Kulcsárné el­siet és borosűveggel tér visz- sza. Kóstoltatja a lakodalmas bort. Ö nem iszik, csak beszél. A kultúrcsoporton kezdi, hogy nem kevesebb, mint 56 tagia van, hogy a színjátszók tavaly a „Söllei leány vásár“-ral a fő­városban szerepeltek. Azóta megtanulták a „Cigány“-t és már háromszor játszották Csányoszrón, de az érdeklődés­re való tekintettel még egyszer megismétlik. A jó hír bizony szárnyakra kel és a bogád- mindszenti tanácstitkár sze­mélyesen kérte meg őket, hogy náluk is szerepeljenek. Meghí­vást kaptak még Drávátokról, Kémesről és Királyegyházáról is. Ezután a fiatalokat dicséri: — Az Ilonka olyan táncos, hogy párját kell keresni. Vőle­génye, Tóth Jenő, a „Cigány"- ban úgy játszotta a főszerepet, mintha legalább is színész len­ne. Lakodalom előtt sok a dolog, nem tartóztathatjuk tovább a háziakat. — Menjünk el Rebeka néni­hez — indítványozza Sólyom elvtárs. Rebeka néninél Is látogató van: özv. Bene Lajosné. Mind­kettőjükön fehér kötény, az asztalon két torta, erre keni rá a háziasszony a rózsaszín má­zat. A vendégek nem zavarják. Keze munka közben olyan gyorsan jár, mintha nem is 70 esztendős, hanem még fiatal- asszony lenne. Nem is csodál­kozom, hogy az ifjúságot hoz­za szóba. — Megszóltak már engem, hogy vén fejjel a fiatalok kö­zé járok. De én megfeleltem nekik: való vagy nem való, de kitől tanulják meg a régi szo­kásokat, énekeket, ha nem az öregektől?! Hát én mindig el­járok közéjük és énekelek ne­kik. Ebből tanulnak. — Eeliegyzi-e a nótákat? — érdeklődünk. Az öregasszony nemet int. Miért is jegyezget- né, amikor kívülről tudja va­lamennyit. És ennek nemcsak a faluban terjedt el a híre, ha­nem eljutott még a fővárosba is. — Jártak itt a Népművé­szeti Intézettől — meséli, — Olyan gépre vették fel a nó­táimat, ami később vissza­mondta. De egy nótát mégsem énekeltem el nekik, hiába is kértek. Gyertyaszentelő nap­ján volt házasságunk negyven­hatodik évfordulója. Ez a nóta erre a napra illett. Biztatjuk, hogy legalább nekünk énekelje el. Hajlik a szóra, ha nehezen is. Eldalol­ja: „Nem fáj az én szivem többé, mikor mással látlak, Pedig érzem, hogy feledni sohasem bírnálak" Amikor befejezi, belekezd egy még régebbi, lánykori da­lába: „Én az utcán a csányoszrói ut­cán végigmenni nem merők, Mert azt mondják, mert azt mondják, hogy szeretőt ke­resők. Nem köll néköm, van már né- fcörn kökényszemű kis barna, Kinek fehér homlokára göndörödik a haja Eddig csak a termelőszövet­kezeti kultúrmunkásokkal be­szélgetünk. Ellátogatunk hát az egyéni gazda Iharosiékhoz. Egyedül találjuk otthon a lányt, Annát. Érdeklődünk a kultúrmunkáról, — Tavaly én is szerepeltem Budapesten, de most nem já­rok el a kultúrházba ... Fárasz­tó nekem a sok utazgatás ... Ezzel kezdi, de tíz perc múl­va már mást mond, az igazi hibát: — Itthagyom a munkát, hogy hat órára odaérjek a próbára, de mire a többiek összejönnek, hét meg nyolc óra is lesz. Kár- bavész az idő és a szüleim 6e jószemmel nézik, ha késő estig elmaradozok... — Fegyelmezetlenek a fiata­lok — mondja Hasitané, a kul- túrfelelős is, s hozzáteszi, hogy néki is sokszor kedvét szegte már az ilyen huza-vona. Legutóbb három házaspár lé­pett be a kultúresoportba. Bi­zonyára ők is azon lesznek, hogy rend legyen és komo­lyabban viselkedjenek a fia­talok, akik így még jobb szín­játszók, táncosok lesznek és a hagyományokat is eredménye­sebben ápolhatják. Mert tervek, szép tervek vannak bőven. — Megalakítjuk a 25 tagú énekkart — tervezi Hasitzné. A Népművészebi Intézet már­cius elsejére ígérte, hogy szak­embereket küld, akik segéd­keznek az átdolgozott három- felvonásos ormánysági színda­rab, a lakodalmas betanításá­ban. Másoktól tudtam meg, ami­ről a kultúrfelelős nem be­szélt, hogy az összegyűjtött népdalokat Hasitzné kottázza és így tanulja a muzsikát a zenekar. Kell-e ennél többet monda­ni, hogy bemutassuk Csány- oszró kultúrmunkásainak aka­ratát, lelkesedését?! Farkas Elemér. TJárom sporttörténetet pró- bál a jószándékú lengyel film valamiképpen keretbe­foglalni. S a mondanivaló, a leszűrhető tanulság valóban olyan, hogy érdemes volt a legszélesebb rétegekig is eljutó sport-nyelven kifejezni. — Az első két történet ugyan még csak fegyelmezettségre, önura­lomra, céltudatos életre tanít, — de előkészíti a talajt a har­madikra, melynek tanulsága már messze túlmutat a sport­élet keretein. Itt már arról van szó, hogy összefogás és egymás segítése nélkül nem jut az ember messzire, bár­mekkora előnyöket szerez is „menet közben“, — jelenesei­ben egy országúti kerékpár- versenyen. Az eddig állandóan utolsó helyen végző esélytelen versenyző az élre tör, mert az volna a szerepük, hogy a három történetet összekössék, az előzményeket elmondják, s a tanulságot leszűrjék. Csak­hogy ez így, szinte konferáló módon, nagyon elcsépelt, unal­mas, s a keretet csupán ürügy­nek érezzük ahhoz, hogy a há­rom külön történetből össze« függő film kerekedjék. A film hőseinek életéről, emberi tulajdonságairól, ér» zelemvilágából alig tudunk meg valamit, nem sokkal töb­bet, mint általában a napi sporttudósításokból. Nem em­berek, — „csak“ sportolók, e kitétel rossz értelmezésében, így a legfőbb hiba, hogy a le­szűrhető tanulságok nem vál­nak általános emberi érvé- nyűekké. A néző valahogy így reagál: — igen, egy üsző-ver­senyző nem hagyhatja el így magát, — vagy: — egy ököl­vívó a döntő előtt nem visel­kedhet ilyen sportszerűtlenül; Pedig, amint bevezetőül emlí­SzÍhUÓzí fagyáéi A színházi előadások bírá- lata legnagyobbrészt csak a mű elemzésével foglal­kozik, megemlíti a rendezést, s ha marad hely, címszavak­ban megelégszik a sikerültebb színészi alakításokkal. Ez a szűkszavúság a legtöbb eset­ben méltatlan a színészi telje­sítményhez, fejlődésében pe­dig nem segíti a művészt. Az is igaz, hogy a színi bírálat­nak részint nem feladata a színészi munka egészen rész­letes elemzése, másrészt ez hely hiányában legtöbbször le­hetetlen is lenne. Ezért — élve a lehetőséggel — Buss Gyula két kiemelkedő alakításával foglalkozom rész­letesebben. Buss Gyula mindazzal a külső és belső adottsággal ren­delkezik, amely a színpadon nélkülözhetetlen. Ezeket a jó adottságokat azonban sokan Buss Gyula tehetségének hát- térbeszorításával szeretik hang­súlyozni. Az igaz, hogy a szín­padon való megjelenés már ma­ga is roppant hatásos lehet.de Némaságában kitűnően tud­ta érzékeltetni azt a kettőssé­get, amit vállalt: adott szavá­hoz való törhetetlen ragaszko­dást, és ami ennek következ­ménye volt: a kavargó, néha csaknem zokogásban kitömi készülő, elfojtott szerelmi ér­zést. Mindezt igen egyszerű eszközökkel érte el, hol egy konok fejrázással, egy-egy só­hajjal, az arcjáték sokféle árnyalásával. És ezek nem egyszerű technikai megoldá­sok, hanem a legegyszerűbb eszközök művészi alkalmazá­sai, úgy, hogy ez Bussnál nem vált sem feleslegessé, sem unal­massá, de hűséges tükrözése volt annak a nagy lelki meg­rázkódtatásnak, melyet az iró- alkotta hősben a színpadi hős átélt. S milyen bensőséges, emberi érzést szólaltatott meg Setét Lajos álarcában! Itt is előnyé­re vált természetesen hangjá­nak zengőssége, de mennyire ki tudta színezni ezt az adott­ságot az átélés művészi foko­zásával, lehulló, felemelkedő lejtésével, hangulati árnyalá­saival, s ami a legmegkapóbb volt: ebből a hangból az együttérző emberi szfv meleg­sége áradt. Másik jelentős alakítása Al­koncentrálást, és az Ilyen típu­sú szerepeknél van a legtöbb „kiesés“ is. A gróf ura é3 pa­rancsolja mindeneknek, de szoknya-kalandjai miatt egy kicsit tartania is kell az alatt­valóitól. Persze, ezt így köny- nyű megállapítani, de sokkal nehezebb színpadon alakíta­ni. A kitörni készülő zsarnoki parancsot a legjobbkor vígja el egy jól megfontolt kézle­gyintés, vagy a mondat köze­pén a tétova ajakrándulással jelzi, hogy ő is függ azoktól, akikről azt hiszi, hogy csak tőle függnek. Ez a/ állandó, szinte katonás készenlét, ami a beavatkozásnál és az óvatos visszavonulásnál sokszor ösz- szegabalyodik, mesierien hite­les Buss játékában. Az osto­bán féltékenykedő és minden asszonyt joggal idegesítő, ál­landóan gavallért szimatoló hangot is jól megüti. Grófi eleganciájára rettenetesen ké­nyes, és bár belülről szüköl, akár a kutya, a nagyúri eti­kett mégsem s-envedbe: csor­bát. Feldúlt lelkiállapotában Handel: SáénsóH-a a JÜ&zt-UÓlus fnáeciusi Uanguebsenyén TV/f ég sokan emlékeznek a II. Pécsi Zenei Hét for­ró sikerére, Händel Sámson c. oratóriumának előadására. 1936 óta ez volt az első, teljes estet betöltő oratórium hang­verseny Pécsett. Az eltelt pár hónap alatt az óratórium-zene másik nagyszerű alkotásának a Mozart Requiemnek többszöri előadásával mintegy 2000 ze­nehallgatónak szerzett élményt a Liszt Ferenc Kórus. A de­cemberi Requiem és a január­ban Kaposvárott előadott Psalmus Hungaricus után a hagyományalapító tervnek megfelelően, most Händel szü­letési évfordulóján újra mű­sorra tűzték a Sámsont. A Liszt Kórus az elkövetke­ző négy hónap alatt két hatal­mas oratórium tanulását és be­mutatását vállalja: májusban Sugár Hősi énekét, júniusban Beethoven: IX. szimfóniáját hallhatják a pécsiek. A nagy munka előtti Sámson-felúiítás tehát visszapillantás és erő­gyűjtés is egyszerre. Az orató­rium-hangversenyt március 5- én tartják a Nemzeti Színház­ban. egy régi, tapasztalt versenyző­vel kötött szövetséget. Az úton egymást segítik, sőt, amikor gépe kereke eltörik: az idősebb saját előnyét feláldozva, be­várja a javítást, mert tudja, kettesben behozzák majd a hátrányt. Be is hozzák, — de amikor ugyanez a baleset for­dítva történik: a fiatal ver­senyző, megszédülve a pilla­natnyi előnytől, magára hagy­ja előbbi segítőjét, és egyedül halad az élen. Dehát egyedül nem sokra viszi, a többiek le­hagyják. Az értékes mondanivaló el­lenére sem erőteljes alkotás a film, mert nem él eléggé sa­ját művészete eszközeivel, s így — bár a szokásos másfél­óra kétharmadában úszó, ököl­vívó és kerékpáros versenyek egész sorát láthatjuk, mégsem izgalmas a három történet kö­zül egyik sem. Az alkotók a filmszerűség olyan alapvető le­hetőségeit sem használják ki, hogv például zenei aláfestés­sel készítsenek elő egy-egy ak­ciót, más jelenetek indokolat­lanul hosszú párbeszédeik miatt laposodnak el. Például az edzők beszélgetése a háló­kocsiban. Általában ezeknek a hálókocsibeli beszélgetéseknek tettük, a film célja éppen az volt, hogy a sport népszerű nyelvén mindnyájunkat ön­fegyelemre, egymás megsegíté­sére, megbecsülésére oktasson; Néhány eszmei tévedés is csökkenti a mondanivaló hite­lét. Csak a legkirívóbbat: Az egyik történet hősét táncköz­ben megszégyeníti egy szerel­mi-kalóz jampec. A verekedés­ben alulmarad, a véraláfutá- sokat még a fekete szemüvege sem takarja el egészen. Bosz- szút esküszik: bokszolni tanul; Ezért sportol hát: a bosszúért. Ez már magábanvéve is ala­csonyrendű cél. Az utolsó mér­kőzés előtt újból találkozik ré­gi ellenfelével, s most már bokszoló lévén, visszafizet ne­ki. Utána eltűnik a városból, nem is versenyez többé. Tehát csak azért tanult meg bokszol­ni, hogy bosszút állhasson, s utána már nem fontos a sport. Ismételjük: a film nem erre akar oktatni, de hiba az, hogy néha éppen ilyen negatív — a helyes célkitűzéssel ellenkező — gondolatokat vált ki. Kende Sándor Jlátnai-Utei UuicdásaUtaU eAcdmút^eíhfát veszélyes is, főleg, ha ezt a művész érezteti. Egyáltalán nem célom most ennek a fir­tatása, de megemlítem, hogy Buss csak veramondás közben pózol olykor-olykor. Azt hi­szem, nem lesz olyan nehéz Bussnak, hogy versmondásából teljesen elhagyja a felesleges, túlzottan dekoratív motívumo­kat. Agárdi Péterében a szenve­délyesen szerető, nagy áldoza­tot vállalni tudó hőst úgy alakította, hogy belső tarta­lomban és külső megformált- ságban egyként hitelessé tette az eszményi lovagot. Igen jól el tudta kerülni az olcsó ha­táskeresést és éppen a nagy­szerű átélés tette olyan von­zóvá Agárdi személyiségének külső, dekoratív hatását is. A szerelmi vallomás, ami élet ré­ti alálra elkötelezi a leventét, Buss felfogásában messze el­kerüli a konvencionális fecse­gést. hitelessé teszi a komoly férfi komoly szerelmét; és sza­valnak szép csengése is kevés lenne ehhez, ha nem Mtenéaz Igaz, őszinte érzés» maviva gróf jól megkomponált figurája. Igaza van Fábián Istvánnak, aki megjegyzi, hogy szeren­csés ötlet volt a rendezőtől, amikor nem predesztinálta Busst a hősszerelmes szerep­körbe. Azt hiszem, nem mon­dok újat, amikor megállapí­tom, a színészi fejlődés egyik alapvetően fontos követelmé­nye a többarcúság lehetővé tétele, amit Békés Rita és Bá- zsa Éva különböző és nagyen jó típusalakítása is bizonyít. Buss Gyula nagyszerűen ol­dotta meg új feladatát, rémie­kül ötvözte a gróf talán nagy­vonalúnak tűnő, de alapjában nagyon is ostoba szélhámossá­gát és kisszerű, félszeg zsar­nokságát. Nem véletlen, hogy Buss alakításában itt *8 a ket­tősség állandó hullámzását emelem ki, mert az ilyen sze­repek igénylik a legtöbb elmé­lyülést, a legapróbb részletek kidolgozását, az erőteljesebb még véletlenül sem ülne le előbb, mint a grófnő, vagy em­líthetem türelmetlen várakozá­sában nagyon jói időzítert kéz­mozdulatát, hiszen a nemes­ség kötelez, nem vághat a fe­lesége szavába. A fürdőszobá­ban nem azt találja, akit gon­dol, s a kudarcnak, szinte már a megsemmisülésnek ez a sza- vaknélküli pompás, hiteles megmutatása talán a legsike­rültebb Buss Almavivájában. Következetes átgondoltsággal alakít ebben a nagy jelenet­ben is, ha a helyzet-komikum adta lehetőségeket talán egy árnyalattal jobban is kiaknáz­za a kelleténél. A két nagyszerű színészi ala­kítás megérdemelt sikert biz­tosított Buss Gyulának. Ez a siker kell, hogy a jövőben még több kedvet adjon, nagyobb lendületet, a jellemek megfor­málásában még fokozottabb elmélyülést, a művészien egy­szerű kifejező eszközök továb­bi jó alkalmazását, hogy mű­vészete a színházlátogatók örömére egyre magasabb fo­kot érjen el tehetsége kibon­takozásában. Pákolitz István számolt be Dombay János mú­zeumigazgató a Magyar Törté­nelmi Társulat Dél-Dunántúli Csoportja által 24-én rendezett előadó esten. Római-kori tör­ténetünk néhány problémája Baranya megyei régészeti em­lékek alapján címmel tartott előadásában arra a kérdésre adott választ, hogy a Pécs- környéki régészeti kutatások hogyan tudnak hozzájárulni Pannónia római-kori történe­tének megrajzolásához. Előadásának bevezető ré­szében Dombay János elmond­ta, hogy Pannónia IV. száza­di helyzetéről eddig szerzett is­mereteink szerint voltak ezen a területen városok, táborok, színházak, stb., annál keveseb­bet tudunk azonban ennek a földnek a népéről, hogy kik lakták ezt a területet és ho­gyan éltek. Országos viszony­latban is most bontakoztak ki ennek a kornak a problémái a Sztálinváros helyén állt Inter- cisa római erődítmény feltárá­si munkálataival és az előke­rült leletapyag földolgozásával. Ehhez a megkezdett földolgozó munkához járul hozzá Dombay János jelenlegi földolgozó mun­kája, mellyel a Janus Panno­nius Múzeum általa föltárt ró­mai-kori régészeti emlékeit ve­szi vizsgálat alá. A régészeti emlékek tanúsága alapján az a kép bontakozik ki, hogy a római birodalomnak ezen a ré­szén is többféle népelemmel találkozunk, az erre a terület­re betelepített lakossággal. A telepítésekre szükség volt a «özei húzódó határ védelme és a nagykiterjedésű birtokok megművelése végett. A Bara­nyában föltárt tárgyi emlék­anyag arról tesz bizonyságot, hogy már a TV. században számolni kell ;dekerült hún- germán elemekkel, valamint idetelepült dák elemekkel. A sírokban talált tárgyak Össze­hasonlító vizsgálata elvezet bennünket a Szovjetunióban föltárt hűn emlékekig. A sí­rokban talált pénzek pontosan meghatározzák azt az idősza­kot, melyben az idekerült la­kosság itt élt. Ezek >s azt bi­zonyítják, hogy olyan népele­mek emlékeit sikerült föltár­ni. amelyek a római-kor száza­daiban kerültek erre > terü­letre, Elmondotta Dombay Tánc s. hogy a föltárt emlékeken kí­vül nagykiterjedésű római­kori romterületet sikerült Pécs környékén találni, Kővágó- szöllős. Cserkút, Pellírd. stb. határában számos római vil­la nyomára bukkantak. Fz a nagyszámú építészeti emlék ta­núsítja, hogy Pécs-Sopianae vidékén élénk gazdasági élet volt a római korban, nagy me­zőgazdasági birtokok lehettek, a villák voltak egy-egy nagy­birtok központjában, miként a későbbi korok nagybirtokain a kastélyok. Kedvezett a me­zőgazdaság számára az előnyös éghajlat és a föld minősése. összegezésül megállapította Dombay János, hogy az eddig föltárt kevés régészeti anyag is nagy segítség a IV. század történetének megrajzolásában, a még föltárásra váró terüle­tek pedig egészen biztosan még több olyan adatot fosnak nyúj­tani, melyek segítségével °ács környéke döntő módon hozzá­járulhat Pannónia népeinek megismeréséhez. Dr, Kodolányi János

Next

/
Oldalképek
Tartalom