Dunántúli Napló, 1952. november (9. évfolyam, 257-281. szám)

1952-11-30 / 281. szám

( NAPLÓ 1*52 NOVEMBER s<* óraion ót CYEN1S JÓZSEF: lÜSD r yar mekkoromban ^ áMtam télnek idején a jégvi- WK» ablak előtt és bámultam ki a •zifcrázó fehérségbe. Sóvárogva les- <tóo egy-egy csilingelő szán közeled tét Homlokomat a hideg üveghez nyomtam és tapadó szemmel kísér­tem őket. Olykor-olykor megállt az ablak előtt valamelyik pajtásom szánkóját maqia. után húzva és be­kiáltott. Jöéka, gyere “izánkázni. Ilyenkor szomorúan nemet intet­tem. S ha tovább csalogatott, akkor egyik harisnyás lábamat feltettem az ablakd.oszkára. Ugyanis, mikor az is. kólából hazaértem, édesanyámnak mindig az volt hozzám -dz első szava. — Húzd le fiam a cipődéi és tödd a ká-'yhalyu'kba, hadd száradjon. Hiába mondtam, hogy szeretnék svá.tukázni menni, még nagyapám is közbeszólt: — Majd ha megkeresők a cipőd órát. akkor elmőhecc! 'Nehéz sors a szegénység. De száz­szorta nehezebb az árvaság. Sok szór próbáltam elgondolni, hogy milyen is lenn,., az életem, ha édes­apámat el nem rabolja tőlem a há­ború. Az árya gyerek mindenkinek útiéban van. Ha szelíd, mint az au- gval. akkor iß a legrosszabb. Velünk szemben lakott egy család s annak egy Lajos nevű, velem egy­idős gyereke. Az bakóiéban is egv más mellett öitünik. Jáiseani is együtt játszottunk. Talán azért tértünk meg ágy. mert neki mindene volt. amivel játwzani leimtet«.' én pedig igen tisz­telettudóan viselkedtem vele. Játék közben is kidomborodott, hogy én csak szegény árva gyerek vagyok, 6 pedig a falu egyik jó­módú gazdájának a fia. Ur és szolga viszony alakult ki köztünk, ö csak parancsolgatott, én meg készséggel kiszolgáltam,. .Újév ütánt mutatott már a nap­táj,A tél pedig három hete tartott, mert a hó még karácsony előtt le- f.Jíet;.- A karácsonyi iskolaszünet le­járt ugyan, de kényszer-vakációt kaptunk, mart nem volt tűzifa. Egyik- nap ebéd utján elfoglaltam szokásos helyemet az, ablakban, egyszeresek nagyapám dühösen kiabálni kezdett. . MaiGod-é asszony, a jó istenid­dé!. már mögen nem gondoskottái do^, hányról! ,— Nesn hát, mer nem vót pénzűm ■*— védekezett nagyanyám. —- Én nem bánom, akárhogyan, de mögmondtaro már. hogy dohány lö- gvön. Nagyanyám kihúzta az ágy alól a tojásos kosarat, kimarkolt belőle né. gyet és oda szólt hozzám. A" Hallod-e, Idát iám. erigjgv csak el a botba, hozza, öregiapádnak há­rom paikii hármas dohányt. ' Nagyapám most nem tiltakozott, hogy szakad a cipő. Gyorsan ma­gamra kaptam rghát, cipőt és örül­tem, hogy kiszabadulhatok a szoba­fogságból. Végig kellett mennem a hosszú utcáin. Elkaptam egy arra ha­ladó szán rakoncáját, ráugrottam a szántalpra és élveztem a rohanást. Milyen kevés is elég ahhoz, hogy a -zegény gyermek örüljön. Visszafelé jövet a kováesműheíy- böl valaki utánam kiáltott. — Hé, Jósika, otthon vart őr-e cs­apád? — Otthon hát Éppen dohányt vi­szek neki. — Na, akkor elmögyök hozzá — azzal elköszönt a hentévőktől és me! é-m szegődött Az öreg éjjeliőr volt. A másik ut­cából! is eljárt nagyapámhoz „bagó­ért”, Talán száz métert mehettünk együtt, mikor eszembe jutott vala­mi. Hirtelen kiszedtem kabátom zse­béből a három pakli dohányt és az öreg markába nyomtam. — Gyuri bácsi, vigye el öregapám rvak, én egy kicsi-t elmegyek szán­kózni. Választ s« várva el iramodtam. Azt se bántam, ha verés lesz a vége. Eet az alkalmat nem szál ászt hat tani el, A dombon egymás« lökdösve lár­mázott a gyerekeié reg. Köztük volt Lajos is. Mindjárt szolgálatkész*n húzgáltom fel a szánkóját lesiklás után a dombra. Néha kelten men- .ür?v le egyszerre Minden tizedüknél magam js leereszkedhettem. Egyszer csak odasziói hozzám Lajos. — Te Jóska, elhúzol hazáig? — El, ha visszajössz, — Vissza hát, csak őszök kicsit. Nyakamba akasztottam a szán mad zagyát, átvetettem a két hónom alatt s máris sízáqudottam a barátommal hazafelé. Otthon az öreganyja azt *e tudta, mit rakjon e’éje. — ’ Ogyél, • -aranyos gverököm biztatta alázatos hangján. Különös érzés vett rajtam erő', mindig, ha Lajos öreganyja körmeiébe kerültem Félelem és utálat fogott el. ha a hangját hallottam, pedig méri sohasem bántott. Sokszor, ha az udvarukban játszottunk, kint ült az eresz alatt és zsoltároskönyvyel a kezében órákig éneke Igetett. Soh» nem hallottam káromkodni, mint az öregaparaat, Bosszankodását is alá zatos. püspöki hangon fejezte ki kél mondatban: ,.te pokolfajzat”, vagy „te gyehennára való”. De mikor utá­nam nézett, úgy éreztem, szeme égeti r. hátamat. 'Amíg Lajos evett, én az asztalon iái álltaim egy „Regélő bácsi“ naptárt. Azt né/.eg, "tem. Olvasás közben ke­zembe került egy öreo. kilyukadt szemüveg-toknak a kisebbik fele. — Forgattam ide oda öntudatlanul. La­jos letette a vizespoharat és felug­rott. — Möh etünk. Mint a vezényszóra, én fe feláll­F Ö S V É N Y Nem első eset. hogy a Pécsi Nem­zett Színház színpadán a XVII. szá­zad nagy szatirikus drámaírójának, Möiere-nek szavai csendülnek fel. A „Képzett beteg”, a ..Tartuffe” bemu­tatói után a Moiiere-i müvek bemu­tatásának sikersorozatát színházunk s ..Fösvény“ .«sinrehozatálával öreg­bítette. E bemutató, a bemutatót kö­vető zsúfolt házak sora. a bemutató e.őbi vidéki előadások ünneplésig he tüiö sikere mutatja és bizonyítja, hogv dolgozóink és művészeink nagy szeretettel, nagy lelkesedéssel togad/ák, illetőiig játsszák rég cl- mait korok haladó, építő, jeleniink- ben is nlat mutató alkotásait, a vt 'lágirodalom igazi remekműveit, bár­mely országban, iöldrészen is láttak azok napvilágot. Mojiere tehetségét a korabeli visz- szásságok leleplezésére és kigúnyolá- .sára. nem egyszer saját osztálya hi­báinak kemény ostorozására fordítot­té. Hadakozott az. ál szent esség, a nagy képüség, a hazugság és csalás, az '.érdekházasság, az áltudományosság. a babona, a pénasóvárság, uzsora el,_ len. Röviden: harcolt azok ellen az eszmék, tulajdonságok el'en, melyek .részben még ma is, mint a polgári nevelés, megszokás csökrvényei meg­válhatok bennünk. A ..Fösvény” — mint már címe mutatja — a pénzsóvár, kapzsi uzso rést, az elfajult pénzimádatot leplezi 1« kisoé torzító, nagyító görbe tükré- ben. Harpagon. a zsugorj vén.mber még fia, leánya boldogságát is te!ól_ doená a pénz. kedvéért A pénzesláda gyógyíthailatlan szerc-'mese valóságos üldözési mániában szenved, minden­kiben tolvajt, betörőt gyanít és köz. ben vakon e halad az élet igazi cél­úé és értelme, sőt szépsége, élvezete mellett. A pénzsóvárság kigúnyolása, nem egyszer megrendítő mélységeket {feltáró ábrázolása mellett Moiierc ko. re házasodási erkölcsgit is leleplezi. ,A 'fiút és lányt áruiba bocsátó apán, fc. pénzért vásárolható feleségen ke­resztül tárja fej; Meliere korának, kora erkölcséinek gennyező fekélyeit, melyeket a polgári társadalom. a ka_ pitaüsta rend „átmentett” a maga számára.­A l.FöSvény‘,-ben. mint Mol.iere többi művében is, érdemes megfigyel, mink, hogyan ábrázolja a nagy mű­vész a népei. A nép a XVI1, század francia színpadán csak mint szolga vágy cseléd jelenhetett meg. Moliere kortársai, a lalpnyalásbcm. hízelgés ben tapasztalt udvaronc-írók, színé­szek soha nem mulasztották el. hogy a népet eltorzítva, mint ügyetlen, baniba szolgát vagy mint erkölcste­len szolgálót, lompos, visszataszító íi guraként ábrázolják. Moliere ebben is különbözött kortársaitól. Az őszin. darabjaiban a nép — a szolga vagy szolgáló — íuis, vár. eszes, vonzó alak. Nem egyszer éppen a szolga az, aki urdí jótanácsaival nehéz helyze­tekből megmenti, aki a,kivezető utat megmutatja. Fruzsina, Fecske ezek­keI a jótulajdonságokkal rendelkez­nek a „Fösvény’‘-ben, ők lesznek azok. akik rendbehozzák a fiatalok szénáját é8 visszavonulásra kénysze­rítik Harpagont. Moliere ' élesen megrajzolt típuso­kat. helyzeteket teremt. A fösvény Harpagon egyszerűen berendezett szobájában történtekből megismerjük a kor társadalmi berendezését, meg ismerjük a családi kapcsolatok jelen- tőségét, a nők rabszolgas'Zcrü he>r- zelét. melyet szirupos udvariaskodás- sal leplezett az akkori társadalom. Ezen .úlmenően -áronban Moliere be­pillantást erq:d az igazság-szolgálta, tás munkájába is — és ha ábrázolás közben néha korának hatásvadász, ir­reális eszközeihez is nyúl, műve vég­eredményében teaöstu, haladó és sú lyos mondanivalókkal telt marad. Különösen határozottan körvonalaz, za Moliere a zsugorít. A madzaggal fe kötött nadrágú. foltos, piszkosru­hás öreg, a ragadozóvá lett uzsorás kétséget kizáróan karikatúra, azon­ban olyan torzalak. melyben nemcsak a három évszázaddal előbbi világ errr*xiién«É. de a mi korunk egyes JULISKÁM. tarn és már szaladtunk újra szán- ’ kázni. Szánkózás közben kellett mindkét közém és azon vettem ma­gamat észre, hogy az. egyik markom, ban még mindig a lyukas szemüveg, tokot szorongatom. A mi házunknál nem használ senki szemüveget. Bl sem tudtam képzelni, hogy olyan ócska holmira valakim ek szüksége le hét. Nem sokat törődtem vele, fog­tam és belevágtam a hóba. Mi-ko-r La­jos észrevette, hogy mi az, amit el­dobtam, rámkiáltott: — Te bolond, minek hoztad el, hi. szén az öreganyám pápaszemébek a tokja, — azaw.1 utána iábolt a hóba és kivette. J ó félóra múlva helyesnek lát­tam már hazamenni, nehogy ki hívjam magam ellen a végzetet. Ott­hon mezitlábra vetkőzve, beültem a kál-yhasarokban a fáskosárba és a hamus lyukban melengettem a lába. mat. Sötétedni kezdett, de lámpát még nem gyújtottunk. Beszélgetni a kályha pislákoló fényénél is lehetett. A krumplis fazékon a gőz meg-meg- enreSte a födőt és a lecsöpögó víz sis tengett a kályha lapján, Egyszer csak óvatosan nyílt az ajtó. mintha akar­nák t* nyitni, meg nem is. — Jó estét — mondta valaki, — Hozta isten — válaszolta öreg- anyám. — HaJiod-é, Juliskám, itthon van-e a fiad. a Jóasi? — Ott ül a kályha sarokban. Mi­nek, mi a baj? — kérdezte édes­anyám. — Jaj. aranyos gyerököm. rőstel- lem is elmondani, dehát mikor az embö-rt károsodás éri. mégis csak kénytelen beszélni. Hát az úgy vót édös lányom, hogy délután haza- gyütt az onokám, a Lajoska falatoz­ni, osztán vele vót a te fiad is. Mi­kor elmöntek, keres-gélök az aszta­lon, hát csak nem találom a fanye­lű kusztorát. Ez már vád voflt. Én szorongva hallgattam a sarokban. Édesanyám megmozdult, megkereste a gyufát és lámpái gyújtott. — üljön kod le. nénémasszony 1 kínálta hellyel a banyát. — Dehogy is ülök, aranyos gyé­rük om. csatk hát gondoltam, átsza­ladok mögtudakóni, hogy nincs-e ná la. a Jóasi fiadnál a kusztora. Nem nagy érték tudod, dehát azért kár vóna elbitangóni Meg hát tudod, más ídegön nem járt nálunk, pedig délben még möqvót. Biztosan tudom, hogy rnögvót. Csak ü töhette el, sön ki más. —- Gazembör lösz ebbü előbb- utóbb — hallottam nagyapám hang­ját, Édesanyám elindult fel-óm. A kályha sarkánál megállt, kezét csí­pőre tette, úgy nézett rám v észt jó-- lóan. — Na, fiam. hol a kusztora? személyeinek tulajdonság-,; is felis­merhetők Vájjon nem Harpagon íer telmes alakjára emlékeztetnek-e a há­borús uszítók, akik pénzesládájuk kedvéért már nem csak egy város, de az egész világ vérét szeretnék venni!? A „Fösvényét jó előadásban hozta színire a pécsi Nemzeti Színház fia­tal főrendezője. Szilágyi Albert. Mo­liere cékitűzésef megvalósultak: a néző teljes undorító mivoltában látta a fösvényt, tisztán érvényesült a családi függőség képe. rokonszenve sekké váltak a jókedvű, pajkoskodó szolgák. Az előadás mindvégig gör­dülékeny volt, feszültsége nem csök­kent a második felvonás végéig, az­az Harpagon végleges lelepleződéséig. A meglopott Harpagon őrjöngése, a jelenet megragadó drámaisága, ellen­állhatatlan nevettető ereje a rendezői munlca Ugszebb eredménye. Az előadás azonban nem jó, hanem kitűnö lehetett volna, ha a rendező nem tompította volna el jónéhányszor a moliere-i szavak élét halásvadásZ beállításokkal, kétségtelenigI kacag bitó, de tartalmatlan, helyzetkomi­kumra törő rendezéssel, „El kell ke­rülni a Molieredaraboknak a szín­házakban meghonosodott, megszokott jútékielíogását, amikor a színpadon nem emberek, hanem régen ismert és elcsépelt moiiere-i alakok — masz­kok mozognak. Ez szörnyű, mindig unalmas és nem meggyőző. Előítélet úgy vélekedni, hogy így kell játszó ni a mulatságos vígjátékot Hinniölc krtl a színpadi cselekmény valódisá­gában és azonosítaniok kell magukat a darabban szereplp személyekkel." — mondotta Sztanyiszlavszkij, a nagy orosz rendező. Majd a továbbiakban így beszél a Tartuffe rendezésénél: ..Mindezt el lehetne játs^ati tréfás anekdotaként is. de ez esetben mi /'nne az ilyen előadás cé'ja? Hogy szórakoztassuk a tisztelt publikumot? Talán érdemes ilyen célok mialt szín­házban dolgozni? Minden előadó sunknak legyen eszmei mondanivaló­ja.” Sztanyiszlavszkij figyelmeztetése jogos a „Fösvény” előadásának egye- jeleneteinél is. Az első felvonásban négykézláb mászó Kleant, Fecske szolg-a asztalfrakapaszkodáne, Mariann ÜSD! ' • — Nem tudom. Én nem láttam, édesanyáim. Ne hazudj, mert összetöröm a csontodat. Hol a kusztora?! — kér­dezte még keményedben, — N,eim tudom. Az ém kezembe nem volt, — Nem tudod? Majd eezödbe jut. Megkaptam az első pofont. Pejem hátravágódott a falhoz. Kezemet ma­gam elé rántottam. Anyám keze járt, mint a oséphadaró. Édesapám hiá­nyát azzal akarta pótolni, hogy tútezigorú volt hozzám. Könnyen ki­szabta rám a verést, Égett az arca a szégyentől. Az ö fia íollvaj? Majd ő kiveri belőle az igazságot. Hiába igyekeztem, fejemet csak nem tud­tam megvédeni az ütésektől. Már annyi pofont kaptam, hogy egy kő- bálvánv szíve is megesett volna raj­tam. , Ekkor megszólalt alázatos, püspöki hangján a banya. — Üsd, Juliskám, il-sd! A púp asz öm tokját is ez vitte el. Beledobta a hó­ba. A Lajosikátm onnan hozta haza. Én leboruíltam a térdemre és szi­pogva mondtam: — É-é-édösanyám n-e-ne bántson! Én ne-nem vittem e-el ... — Üsd. Juliskáim, üed! Más nem vi­hette el, látod milyen konok? Be se akarja vallani. Anyám most a hátamat kezdte pü- fölni. Talán már ő is -sokaHotta, talán neki is fájt minden ütés, de a becsü­let azt kívánta, hogy folytassa a val­latást. Talán már arra várt, hogy a banya azt mondja néki: Ne bántsd már lányom, nem olyan nagy érték. De az csak harmadszor is mondta. — Üsd, Juliskám, ilsd! Én már nem is tiltakoztam, nem is sírtam. i»k nyögtem. Egyszer csak karomnál fogva kirántott anyám a sarokból. Odaállított a szóiba köze­pére. Etakor odalépett hozzám nagy­anyám, megfogta a másik karomat. Ki akart venni anyám kezéből. Ket­ten kétfelé húztak. — Te esztelen, te, hogy lelhet így iitni egy gyerököt?! A mindig alázatos, ájtatos bánva csak nézett szótlanul. Anyám karja megállt a levegőben. Talán, már leg-' szívesebben a banya szeme közé vá­gott volna. Fojtott hangon kérdezte tőle: — Még nem elég? Vagy üssem agyon? De a banya hallgatott. Ki nem mondta volna, hogy ne bántod. Kö­szönés nélkül kisomfordák a szobá­ból. Másnap délelőtt beállított hozzánk Lajos. Nagy szelet fehér kenyér voft a kezében, rajta jó darab szalonna. Anyám font. Egyszer csak felugrik a- pörgő mellől, megragadja Lajos jobb kezét és kérdezi tőle. — Te Lajos, nem ezt a késit ke- i-esle este öreganyád? és Harpagon találkozási játéka, előb­bi ájuidozása és még számos hason­ló je’enet túlzott, nem támogatja a mondanivalót. meghazudtolja az ad­dig megrajzolt élő. realista alakításo- Icat. Különösen kidomborodik ez a nem hasznos törekvés a második fel­vonás gyürűa-jánidókozás'i jóimé‘ében, ahol az olcsó bohóckodássá; fakasiz. tott kacaj nemcsak a molier-i szavak értelmét, de hangját is elnyomja. E tútoások lenyesegetése után nem két­séges. hogy a szereplőgárda még ra_ gyogóbb sziinekikel, még több, létek­ből fakadó humorral hozza .színre majd a nagy író halhatatlan remekét. A szereplők közül kiemelkedik Szabó Samu alakítása. Szabó Samu Harpagonja gyűlöletes, undorító, ne­vetséges. Még akkor sem lesz szá­nandó. amikor a legnagyobb tragédia éri: ellopják pénzesládáját. Sőt, ek­kor válik igazán gyűlöletessé, az ex- t.ázis, az őrület borzalmasságában >s kacagtatóvá. Szabó Samunak még azt is eihisszük, hogy Harpagon saját ke. zét ragadja meg, mint tolvajt és a hitelesség a mély, igaz átéltségnek köszönhető Az alakítása még javít­ható. Ha Szabó Samu összhangba tud­ja hozni Harpagon korát, mozdulatait és hangját, még hitelesebb figurát visz majd színpadra. Harpagon gyermekeit; Kfean-t és EiiZ-t Táncos Tibor és Kerpely Judit hozta színpadra. Tánczos Tibor az apai hatalom korlátái, bilincsei kö­zül szabadulni akaró, szerelemért har. co'ó fiatal férfit alakította. Az ifjú emberből hiányzott a fiatalos hév. így nehezen lehetett azonosítani a ki­törő Kkan-t a mcghunyászkodóval. Mintha két különböző ember élne a színpadon.. Kerpely Judit szelíd, sze. m érmet«* Elizc többnyire szürkén, el- fogódotlan beszélt, cselekedett, A fiatal művész kereső szándékát, al- kO'ió törekvését azonban már érezni lehetett az alakításból. Buss Gyula Valérja egyik legsike- riiltebb alakja az. előadásnak. A szí­nész által formált figura érezhetőleq tudja, ■ milyen célra tör és cselekvé­seit cé jai kormányozzák. Jól tölti be a hizelgö szerepet, céltudatos törek­vése végig követhető­— De ezt. Leesett a kredenc mai­ié. Édősanyám röggel a söprűvel köy torta ki. t Lajos markában ott vilüogott a fa* nyelű kusztora. Édesanyám rám pil­lantott, de elkapta tekintetét. Amikor visszaült a pörgő mellé, láttam, hogy; sír. Már rég elfelejtettem telet, kosz to­rát, verést. Kitavaszodott. Mezítláb jártam iskolába. A tehenek már ki? mentek a legelőre, üresen álltak a* irtaitok. Lajoréknak nagy kétajtós istállójuk volt Végig cement jászol* lall. Egyik délután itt játszottunk a* udvarban katonásdit. Az én felada­tom az volt, hogy az istállót védjem az ellenségtőL Egy jókora bottal felszerelve felálltam », jászolra az ajtó közelében és vártam. Egyszerre esak nyílik az ajtó egyik szárnya és be atkair jönni valaki. Én a bottal hatalmas ütést mértem az ajtóra. Az illető visszaugrott és hallom, amikor, az udvaron csodálkozva megszólal egy asszonyi hang. — Hát ez mög mi a nehézség vót? A hang hallatára fejemben lüktetni kezdett a vér. Megismertem. Fölcsen­get fülemben ,,Üsd, Juliskám, üsd!* . lljra mozdult a kilincs, óvatosan nyílt az ajtó, én csak egy fekete fojkendő csücskét láttam, amint fé­lénken bújt «lőre. • „Üsd, Juliskáin, itsd!‘‘ Lecsaptam a bottal s máris ug­rottam a mtoik ajtón ki az udvarra. Csak egy enyújtott jajkiáltás fősz!lé­ny át hozta utánam a szól. Este Lajos apja kint állt a kapu­ban. Várta a borjúkat haza a csor­dából. Édesanyám a moslékot vitte a disznóknak az' ólhoz. Mikor az ember meglátta, kiabálni kezdett — Juli, Juli, gyere csak közelebb. Én a disznóól kerítésének támasz­kodtam és vártam. Sejtettem, hogy rólam van szó. Édesanyám megállt *: kapun beiül. Lajos apja a gazdagok gőgjével fontoskodva megszólalt. — Hát idefigyelj, Juli. Amondó vagyok, hogy tanítsd mög a fiadat tisztöeségre, mert ha én a kezem közé kapom, bizonyisten kitekeröm a aja­két. — Mi a baja vele? — Hogy mi? ügy fejbevágta anyá­mat, hogy tojásnyi' daganat lőtt, a fe­jén. ‘ , — Látta valaki? — Nem látta, de mondják, a gye- rökök. akik itt játszottak vele. hogf a te fiad vót az istállóban. — A télen is mondta a maga any­ja, hogy ellopta r kusztorát — azzaí sarkonfordult. M iTXikor odajött hozzám, cirógat» ta a fejemet, hátamat,, ahol a téied úgy összevert. — A nyavalyának. Mindig a ez** gény ember gyereke a bűnös. A télen hiába ütött anyám a kuss- tora miatt, csak tagadtam, de most simogatás közben megszólaltam. — Ed ősanyám, én vótam. Elhisszük róla, hogy megtéveszti az örökösen gya­nakodó Harpagont és elhisszűk arrt is-, hogy szerelméért űz ilyen alantas játékot. Jakab mindenessel való öea* szetűzésénél azonban némi bizonyto„ lanság mutatkozik játékában, fölte­hetöl eg itt nem tisztázta magában* céljait. Mariannát, apa és fiú közös szerel­mét Földes Éva játssza. Valóban csak játssza eat a szerepet, mert e játék- ban az átélésnek, de még a színészi ábrázolásnak sincs uYO^á- Földei Éva elmondja a szerep szavait, tes* gépies mozdulatokat, de ezeket ne«» az érzés diktálja. Nevetve mondj* Harpagonmak, hogy szörnyeteg, a* eseményeket egyforma babamosoly* lyal szemléli —- még ha magáról van szó. A szerep lebecsülésének, a* átélés hiányának a csúcsteljesítmé­nye, miikor a harmadik felvonásba* — Kleanit és Anzelm önleleplezéséné* ~. Földes Éva ELiz érzelmeit nógX vérfagyasztó sikolyban tolmácsolja- Ezek a sikolyok egyáltalában nem , ét telemben vett derűt fakasztanak. egész jelend hitelét rontják. Rázsa Éva Fruzsinája ravaszkodo, anyagias, de alapjában jólelkű, oko» asszony. Bakos LásT-l6 Anzelmja nett1 tud kibontakozni, nem őszinte. Ja* kabot Komlós András alakítja. Hí* bája, hogy egy kissé sajnálatraméltó* an hozza színre a zsugorihoz mód* felett ragaszkodó cselédet. ruská* Tibor Fecskéje nem eléggé hiteles ** első felvonásban, Olykor csak mond* ta szerepét, mwtése hamisan gyön* győzik, A szerelmesekért — termé­szetesen saját érdekeiért is — harco­ló vidám fickó figurája, így különö­sen az első felvonásban, színtelen marad. Korándy Dénes rendőrbiztosb mindvégig olyan epizódfigura, ak* csak nevettetni akar. A rendörbizU** szerepe fontos személy. Egy égést testületet, az uralkodóösztály elnyo­mó szervét, hűséges kiszolgálóját lep­lezné a rendőrbíztos jó alakítása. A „Tartuffe” után a „Fösvény” ** végigjárta Baranya faivait, megne­vettette, tanította a megye és a ros dolgozóit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom