Dunántúli Napló, 1951. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1951-01-14 / 11. szám
HRPIŐ W51 JANUAR « MAP A . KÜLPOLITIKÁBAN KFelül kell vizsgálni az amerikai külpolitikát” — ezt a mondatot tucatjával írták le a napokban az amerikai újságok és mondta néhány amerikai politikus. Amint a Pravda newyorki tudósítói megállapították a „Torzsalkodások az Egyes-ült Államok kormányköreiben” című cikkben: az amerikai külpolitika most minden eresztékében recseg-ropog. Ez a recsegés-ropogás kísérőzenéje a „különböző” politikai csoportok marakodásának. A különböző politikai csoportok annyiban különbözők, hogy mögöttük különböző monopóliumok és ‘trösztök állnak, de u marakodó csoportok egyike mögött sem áll az amerikai do gozó nép. Egy wisconsini anya lehelet írta The Worker című lapban Truman elnökhöz: „Azt mondja ön, hogy a nép ön mögött van ebben a háborúban (Koreáról van szó). Megkérdezte-e ön az amerikai munkásokat és parasztokat, az átlagembert, miként gondolkodnak a háború felől? Sok emberrel beszédem, városban és falun, de még egytől sem hallottam, hogy együtt érez koreai intervenciónkkal. Elnök úr, mi, a város és a falu népe, békét akarunk, békét. még pedig mast.” Ez a wisconsini asszony és az a sokmillió amerikai ember, akit jelképez, nem áll Hoover és Taít szenátorok mögött sem, akik most a demokrata párthoz hasonlóan reakciós köztársasági párt nevében támadják Truman politikáját. Legutóbb Taít szenátor az amerikai szenátusban mondott beszédében kijelentette: „Truman egyszerűen hatalmat bitorolt és megsértette az alkotmányt, amikor csapatokat küldött Koreába. Truman a kongresszus felhatalmazása és törvényes jog nélkül amerikai csapatokat küldött Koreába ... nem is közölte velünk, hogy háború folyik." Taft a továbbiakban azt mondotta, bogy az- amerikai katonai politikának „Amerika védelmén” kell alapulnia, majd kirohanásokat intézett a béíketábor ellen és rátért beszéde lényegére. Sürgette, hogy militarizá'ják Japánt, segítsék tovább Csang Kai Sek-et és cinikusan kijelentette: „Az USA háborúi is üzenhetne Kínának. Az ilyen háború természetesen nem követeli meg feltétlenül az amerikai csapatok Kínába való benyomulását és nem kerülne nagyobb emberveszteségünkbe, sem több dollárunkba, mint a mostam koreai háború.” Taft papírt vesz elő és ceruzát és számol. A továbbiakban különösen a hadi- tengerészet és légierő fejlesztésének fokozását sürgette a szárazföldi hadsereggel szemben. Erről sokat és hosszan beszélt. Feltehető, hogy ezt a részt is kiszámolta előzőleg papíron, ceruzával. Szó sincs arról, hegy Hoover, vagy Taft valamiféle „elkü'önülés- párti” irányt képviselnek, ők éppúgy az agresszív, világuralomra törő imperializmus apostolai, mindössze annyiban különböznek Tru- mantól, hogy más tőkeérdekeltséghez tartoznak és ezért a koreai kudarcért a feléősséget teljes mértékben Truman nyakába varrják. A New York Times a Taft- beszéd visszhangjáról azt írta: ..Taft szenátor beszéde aláhúzza az Európában már érezhető tendenciát, hogy nem lehet bízni az USA-ban és Európa számára a semlegesség lenne a legjobb.” És a New York Journal and American: „Az amerikai népnek és kongresszusnak meg kell akadályoznia a washingtoni „ostoba emberkéket” abban, hogy olyan jogokat bitorotjanak, amelyekfel kel az alkotmány nem ruházza Őket.” A Taft-beszéd után Truman újabb üzeneteit küldött a szenátushoz a fegyverkezés fokozásáról, de ebben az üzenetében főként a szárazföldi hadsereg felfegyverzéséről van szó. Tehát a sok beszéd arra jó, hogy a fegyverkezési hajszát tovább fokozzák, pedig az amerikai hadiköltségvetés máris 30 milliárd dollárral több. mint a koreai háború kitörése előtt volt és -háromszor akkora, mint Hitleré 1939-ben. Ebbő: is meglátszik, hogy igazat írt az U. S. News and World Report: „A koreai háború mintha csak megrendelésre következett volna be”, amint hogy tényleg megrendelésre szállította a MacArthur and Li Szin Man cég a nagytőkének. Kellett ez a háború a tőkés vállalatoknak, mert ennek következtében 1950-ben a tiszta, megmaradt hasznuk 23.4 milliárd dollár volt, míg mege'őzőleg a legmagasabb háborús nyereség (1944-ben) csak 10.8 milliárd. Amerikában ezt nem szokták együtt emlegetni, de mi mégis ideírjuk, hogy az USA-ban novemberben újabb félmillióval nőtt a munkanélküliek száma, de a közeljövőben még 300 ezer ember kerül az utcára az autógyártás csökkentése miatt. Mert autót semmiesetre sem fognak gyártani. Most egyelőre azon áll a vita, hogy tankot gyártsanak-e (ahogy Truman mondja), vagy bombázógépet és hadihajót (ahogy Taft és Hoover javasolja). Ez a vita tárgya és nagyon úgy néz ki a dolog, hogy Truman páncélszekrényében tankgyári, Taftéban és Hooveré- ben pedig repülő- és hajógyári részvények vannak. ^ Tökéletes visszhang EGY ÁRULÓ KARRIERJE A Brit Szakszervezeti Kongresz- szus nemrégiben hozta nyilvános, ságra azt a határozatát, mely megtiltja a szakszervezeteknek, hogy együttműködjenek az angol békebizottsággal és aláírják az atomfegyver betiltását követelő felhívást. Ennek a szégyenletes határozatnak, melynek gondolata a béke legdühödtebb ellenségeitől származott, egyik kezdeményezője Arthur Deákin, a brit szakszervezetek főtanácsának tagja és a legnagyobb angol szakszervezet, a szállító- és segédmunkások szakszervezetének főtitkára volt. Deakin egy idő óta az angol reakció és háborús gyujtogatók táborának valóságos kedvence. Legutóbbi provolcációs javaslatát, hogy tiltsák be a Kommunista Pártot, szokatlan lelkesedéssel tették magukévá a keményfejű reakciósok a konzervatív párt Blackpoolban leB /Á\ INI TÄ ELETi Amerikában A S s o vi et unióban A kora reggeli órákban érkeztünk meg Piltsburgba, ebbe a hatalmas ipari városba. A város-t körülvevő hegyek felöl beáramló, metsző hideg szél porfelhőt vert az utcákon. A sűrű porfelhő mögül homályosan látszottak a pisztollyal és gumibottal felszerelt amerikai rendőrök alakjai. A város üzleti negyedében egymás hegyén-hátán állanak bankok és vállalatok felhőkarcolói. A legnagyobb üzemek és vállalatok a Mellon, dinasztia kezében vannak. Egészen más képet mutat a munkásnegyed. Alacsony, düledező fa- kunyhók, rozzant téglafalait, lézengő rongyos munkásemberek. Pittsburg az amerikai munkásmozgalom egyik harcos központja. A bá vyászok szinte szünet nélkül sztrájkolnak. 1949 márciusában, júniusában és szeptember első leiében, egész október hónapban és november első nyolc napjában leállt a bányeipar. Februárban 400 ezer bányász szüntette be a munkát. Ez a sztrájk 5 hónapig tartott s a bányászok győzelmével végződött. Az egyik munkásház előtt két meglehetősen megviselt teherautó állt. Négy-öt munkásruhás ember forgolódik körülöttük. A közeli bányáknak mát második hónapja sztrájkoló dolgozói. Segítséget visznek társaiknak az itteni munkás-segélyszervezettől. Nick Blair, sovány leketehajú fiatalember elmeséli, hogy a sztrájkoló bányászok családjaiknak 8 kilogrammos élelmiszer-csomagokat vesznek. Elmondja, hogy szervezetük szerény tagdíjat szed tagjaitól és ezért orvosi ellátásban és munkanélküliség esetében némi pénzbeli támogatásban része, •átí őket. A szervezet rendelkezésére álló pénzösszeg azonban alig egy csepp segítség a keserű szükség tengerében. Hiszen mindössze 1100 csomagot tudtak szétosztani, holott ezen a vidéken rendszerint mintegy 200 ezer bányász sztrájkok Joe Railly, egy Pittsburg-kőrnyékl bányában dolgozott. De már másfél éve áU munkanélküL A fia tartja el, akit nemrég nagy szerencse ért. Felvették utcaseprőnek. Félve néz körül, miközben sanyarú sorsáról be- azéL Itt mindenütt kémek és detektívek veszik körül a munkásokat. Elmondja, hogy őt 150 társával együtt azért tették feketelistára és bocsátották el, mert elégedetlen volt a bányászok helyzetével és nyíltan elítélte • háborús propagandát. Abban a bányában, ahol ő dolgozott, elég erős volt a szakszervezet. 'A főnök látta, hogy nem boldogul velük, hát amolyan „lock-aut“-ot rendezett Kijelentette, hogy eladja a bányát. Természetesen előbb az összes munkásokat az utcára tette. A következő hónapban már új munkásokat vett fel. A szakszervezeti vezetőség pedig nem segít rajtunk, hiszen egy búron pendül a bányavezetőséggel. Beszélgetés közben autónk Unionlown bányavárosba érkezett. Azon- »nl szeműnkbe ötlik a Mellon-bankház fiókja, a bíróság épülete, melyet fedett folyosó köt össze a börtönnel. Az utcákon rengeteg rongyos, őgyelgő ember. Munkanélküliek. Azonnal fel lehet ismerni őket beesett arcukról, gyulladt, lázasan csillogó szemükről. Robert Clark 52 éves. 27 évig dolgozott a bányában, mos! öregségére kirakták. Kiderül, hogy feleségével együtt abból a havi 35 dollárból él, ■mit hősi halált halt fiúk után kapnak. A „lakásért“ és az utcán levő vízcsapért havi 12 dollárt fizetnek. A többiből „élnek.“ Ahogy lakása felé tartunk, ta’ílkozunk Peter Rossal. Peter dolgozik, 3* milyen körülmények között! Évente több ezer baleset van a bányában, legtöbb halállal végződik. Hogy mernek-e szólni ellene? Hiszen az a»ö ■sóra kiraknák őket!... A bányászok még azt sem tehetik meg, hogy a «Daily Worker“-t vagy más haladó lapot járassanak, mert a posta azonnal Jelenti a gyárvezetőségnek és a munkás máris az utcán találja íttngát. Mikor elbúcsúztunk Peter Rosstól, szomorúan kezet nyújtott és csak annyit mondott: — Hát így élünk mi, amerikai bányászok. Ne felejtsék el, amit láttak, aligha látnak még ehhez foghatót Andrej Gyenyiszovics Liszicin háza udvarán ült. Az öreg bányászt unokáinak vidám serege vette körül. A magaslaton épült ház udvaráról az újjászületett Donyec-medence gyönyörű látképe tárult a szeme elé. Andrej Gyenyiszovics hosszasan szemléli a tájékot, majd az Artyom- bánya felé mutatva, így szól unokáihoz: — Ott, négyszáz méter mélyen, apáitok most szenet bányásznak. Nagyon sok van a fekete kincsből ott a bányában. Én magam is majd egy félévszázadot dolgoztam ott. A forradalom előtt fejtokalapáccsal termeltük ki a szenet. Ma már azonban kombájnok dolgoznak a bányákban. Mire ti felnőtték, még ennél is nagyszerűbb gépek lesznek, a mi dicső Donyec- medencénkben. Estefelé feljönnek a bányából Andrej Gyenyiszovics fiai. Mikor végigmennek az utcán, a bányászvároska lakói tiszteletteljesen fordulnak feléjük. Itt mennek a Liszicin bányászdinasztia legfiatalabbjaí! Dmitrij, Afanaszij és Fjodor egyaránt vájárok. Nikolaj, a legfiatalabb fiú mint villanyszerelő dolgozik a bányában, a lányok közül pedig az egyik, Plaszkovja, a földalatti szállításnál, a másik, Marija pedig a bányafa továbbításánál dolgozik. Andrej Gyenyiszovics fiai és lányai a szénbányászat élenjáró mesterei. Fjodor Afanaszijt és Dmitrijt az „érdemes bányász" megtisztelő címével tüntették ki. Az ötéves terv kezdete óta mintegy 150 ezer tonna szenet termeltek ki és 10—12 év feladatát teljesítették. Olykor elö- ■ fordult már az is, hogy hármasban, egy műszak alatt a kombájnnal 4 ezer tonna szenet is fejtettek. Nevüket beírták a bányászok díszkönyvébe is. — Gyermekeim fizetése havonta több, mint 20 ezer rubelt tesz ki — mondja Jekatyerina Danyilovna büszke örömmel, majd csendesen hozzáteszi: — No, meg aztán mi is kapunk az öreggel segítséget az államtól. A férjem a bányában végzett sokesztendős munkájáért nyugdíjat, én pedig mint sokgyermekes anya, segélyt kapokA szovjet állam bőkezűen jutalmazza a bányászok munkáját. A Liszi- cin-család valamennyi dolgozó tagja szolgálati idejének megfelelően minden évben külön jutalmat is kap, amit a bányászok „Sztálin ajándékának” neveznek. Andrej Liszicin fiai és lányai szépen berendezett lakásokban élnek. Valamennyi Liszicin a bánya könyvtárának állandó olvasója, A család tagjai nagy lendülettel tanulnak. Fjodor nemrégiben végezte el a bányatechnikusok tanfolyamát. Nikolaj az ipariskolát és készülvbeíratkozni a bányászati főiskolára. Marija most fejezi be a munkásifjúság esti középiskoláját. — Máskép nem is lehet, — szokta mondani Fjodor, "— mert a bányásznak állandóan tanulni kell. A Bolsevik Párt és a szovjet kormány állandóan újabb és újabb technikai eszközöket juttatnak számunkra. Nekünk is folytonosan tökéletesíteni kell tudásunkat, hogy sikeresen tudjuk azt a termelésben felhasználni. Szabadságidejük alatt a család tagjai minden évben más cs más üdülőhelyre utaznak, a bánya szakszervezeti bizottságának beutalásával. A nyaralási. költségeknek csak 30 százalékát fizetik ők, a többiről gondoskodnak az illetékes szervek. A Liszicin-család dolgozó tagjainak többségét a bányában végzett munkájáért kormány-kitüntetéssel jutalmazták. Az Artyom-bányában sokan vannak ilyen kitüntetettek. Hatvan bányász a Lenin-rend tulajdonosa, öt- venkilec a Munka Vörös Zászló-rendjét ka^ta, százl izén hatan más érdemrendeket. A bányának negyvenkét érdemes bányásza van. Ringyin vájár és Akimeno részlegfőnök a Szocialista Munka Hősének kitüntető címét viseli. A bányászokat jól ellátják öregkorukra is. A megélhetéshez elegendő nyugdijat kapnak. A bányászati főiskolákon a bányászok gyermekei 50 százalékos tandíjkedvezményben részesülnek. Minden bányász tudja, hogy mindezt a szovjet hatalomnak, a Kommunista Pártnak és a szeretett Sztálin elvtársnak köszönhetik. . . zajlott kongresszusán. Az angol monopoltőke lapjai zajos reklámot csapnak körülötte. A nagytőke londoni lapjaiban gyakran jelenik meg ennek az elhájcusocbott szakszervezeti bürokratának tokás, húsos orrú, ravasz, aprószemű képe. Deákén népszerű- séghajhászó, köpönyegforgató ember, aki cseppet sem vál/ogatős az eszközök tekintetében. Szak- szervezetének végrehajtóbizottságában és a brit szakszervezetek kongresszusának főtanácsában valósággal diktátori magatartást tanúsít, nem tűri, hogy ellentmondjanak neki, és könyörtelenül üldözi azokat, akiknek eszébe jut, hogy útját állják valamiben. A gyűlések és konferenciák alkalmával azonban puha, édeskés, behízelgő módon szokott szónokolni, miközben szavai ütemére gesztikulál, előre betanult hatásos mozdulatokat téve jobb kezével. A szállító és segédmunkások szakszervezetét egyébként úgy tekinti, mint a maga tulajdonát, saját portáját, ahol kizárólag ő az úr. Most, hogy az amerikai imperializmus nyíltan áttért az agresz- isziós tettek mezejére, Dea kin is veszettül csörteti a fegyvert A Brit Szakszervezeti Kongresszus Főtanácsa és a sárga szakszervezetek nemzetközi szövetsége az ő közvetlen részvétele mellett olyan határozatot hozott, melyben helyesli az amerikai imperialisták koreai agresszióját. Wall-streeti gazdáinak parancsa értelmében Deakin most a szovjetellenes rágalmak területérre specializálja magát. Az angol jobboldali „munkáspárti” vezetők a Béke Hívei II. Világkongresszusa összehívásának napjaiban újra bebizonyították magukról, hogy a háborús gyujtogatók segéderői. Deakin egyike voll azoknak, akik a leg dühödt ebben ellenezték, hogy Sheffieldben legyen a Békevilágkongresszus és a legtöbbet tettek azért, hogy meg is akadályozzák azt. Most, hogy a Békevilágkongresszus mégis csak megvolt, a Varsóból visszatérő angol békeküldötteken tölti ki a dühét. A „munkáspárti” vezetőklikk végkép leleplezte magát a becsületes emberek szemében. Anglia és az egész világ egyszerű emberei megvetéssel fordulnak el Arthur Deakintől és klikkjétől. Népnevelők. Pártbizalmiak, Pártmunkások! Nepnevelőzsebférkép jelent meg! Az MDP Központi Vezetősége agitáciás osztálya szerkesztésében 31 oldal, ára 2 forint Kapható: MDP pártszervezetekben.
