Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1947–1952

1947. január, püspöki jelentés

Tudtuk, hogy vannak népek, népvezérek, államfők, egyházvezetők és államférfiak, akik ez alatt az idő alatt aggódva gondoltak nemcsak szenvedő nemzetükre, fiaikra és honpolgáraikra, de, látván a mindinkább megnyilvánuló elszántságot és engesztelhetetlen gyűlöletet, elvakultságot és önző hatalomvágyat, a lehetőséghez képest cselekedni s a megbékélést munkálva, elhárítani igyekeztek a végveszélyt és ezzel együtt az előre látható nemzeti katasztrófákat. Tudtuk, hogy nálunk is így volt. Hogy ezek az erőfeszítések milyen hatásokkal érvényesültek, azt csak legfeljebb azok sejthetik, akik különleges helyzetüknél fogva kiértékelhették a kisebbnagyobb eredményeket vagy enyhüléseket, melyek vagy azonnal, vagy csak későbben válhattak érezhetővé. Sajnos minden igyekezet, jószándék és bölcseség kevésnek és elégtelennek bizonyult. Nem lehetett kellőleg mérsékelni a háborús gyűlöletben kifejlődött eseményeket és csak kismértékben lehetett az értelemhez szólni. A logikus gondolkozás és az ebből eredő bölcseség érvényesítése megszűnt, nem tudott lépést tartani az események rohanásával és a segítőkészség és segítség majdnem csírájában vált a legtöbb esetben értéktelenné. Mint a tengeren járó hajó a közelgő jéghegyek látásakor igyekszik a reá ható és nagy támadást szító befolyásnak fokozottabban ellenállni és a bezáró jéghegyek gyűrűjéből azokon tuljutni, úgy igyekezett országunk is a háborús szorításból kijutni. Népünk többsége higgadtnak bizonyult, lelki egyensúlyának megtartásáért küzdött és csak egy kisebbség megvadult, szenvedélyes terrorjának varázsa és az isteni itélet bekövetkezése tette szelíddé és talán közömbössé. 4