Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1936–1939

1938. szeptember

19 fölemelte, most került a sor a gyökeres átalakításra. Az állam egy alsóbb fokú tanítóképzőt teremt a tanítóképző lyceumban, mely a középiskolának felel meg s egy felsőbb fokút, mely a tulajdonképpeni szakképzést adja s amelyet akadémiának nevezett el. A reform kétségtelenül színvonalemelkedést jelent a tanítóképzés terén s teljes elismerésünkre méltó. Az állam azonban egyházunk három intézete közül csak kettőnek adja meg az akadémia jellegét; az egyházra bízta, melýiket akarjuk akadémiai fokra emelni és melyiket tartsuk meg a középiskolai lyeeurn fokozatán. A közvélemény általában két iskolatípus mellett foglalt állást, egy tanítóképző és egy tanítónőképző akadémiát óhajt. Mivel azonban a fenntartó testületek nem tudtak egyetértő megállapodásra jutni, a döntés kötelessége az egyetemes közgyűlésre hárul. Reméljük, hogy bölcsessége megtalálja a helyes utat, mely minden jogos szempontot kielégít. Közegyházunk életéből örvendetes mozzanatképpen jegyezhetjük fel régi álmunknak, a Luther-szobornak megvalósulását. A zsinat elején vetette fel a gondolatot Kovács Andor békési esperes s a zsinati tagok gyűjtése volt az első adomány, — a régi elértéktelenedett alapok romjain kívül. A mult évi egyetemes közgyűlés a zsinat kezdeményezését magáévá tette, az országos gyűjtést megindította és a szoborbizottságot megalakította. A gyűjtés nem remélt fényes sikerrel járt. Bátortalanul gondoltunk, mint elérhető legmagasabb eredményre, 40.000 pengőre s az eredmény már csekély híján 100.000 (százezer) pengő. Egyházkerületünktől a szoborbizottság, mint anyagilag leggyengébb s a megszálló ellenség által tisztára kifosztott kerülettől 2500 pengőt várt s az eredmény október hó l-ig el fogja érni, tán meg is haladja a 6000 pengőt. Örömmel jelenteni, hogy egyházkerületünk gyüjtőívén vannak a túlsó partról, az elszakított területről származó adományok is, amelyek ékesszóló bizonyságai annak, hogy érzelmökben most is egyek velünk és nem szakadtak el. Az ő adományuk olyan, mint a szegény özvegy és ágrul szakadt árva fillére, ami míg hiányzott, a falu harangja néma maradt s csak akkor szólalt meg, amikor az özvegy és árva veríték-, gond- és imádságszentelte fillére is belehullt a gyüjtőperselybe. Állni fog a reformátor szobra, mert benne van az egész Magyarország evangélikus népének akarata, áldozata és imádsága. A szoborműpályázat októberben jár le. Széles körben visszhangot vert az a gondolat, hogy a szobron ott legyenek mellékalakok gyanánt a magyar reformátorok, Luther tanítványai. Ez nem csupán történelmi emlék lenne, hanern egyszersmind bizonyságtétel arról a szellemi kapcsolatról, amely — Kossuth szavai szerint — a szabad német s a szabad magyar nemzet sorsát összefűzte. íme, az eredmény szerint Luther ma is, századok multán is élő és ható erő, amelyet semmiféle hatalom nem verhet bilincsbe. A lelkében élő eleven Krisztushit, a theológiáját átható áhítatos kereszttisztelet, mely általa s művei által tiszta fényű lángra gyúlt, örökké legyőzhetetlen hatalom marad s emlékeztetni fogja a Krisztushívőket, hogy együvé, ugyanazon Krisztus megváltott nyájába tartoznak. 2*