Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1935
1935. szeptember
k o Ám a szolgálatban nagy különbség lehet aszerint, hogy mi az, ami bennünket szolgálatra kötelez. Az én szolgálatom oka lehet egy parancs, lehet a tekintély kényszere, lehet a félelem, lehet a számitó ravaszság, az én egész szolgálatom lehet szemfényvesztés, de az én szolgálatom áldását csak akkor fogja megérezni a köz és reám is csak akkor fog áldást visszasugározni, ha az én szolgálatom szeretetből ered és szeretetből folyik. A mi fehér ruhás emberünk mindig és mindenütt szeretetből szolgált. Családi életét Isten gyermekekkel meg nem áldotta, tehát a szivében felgyülemlő nagy-nagy szeretetet pazar bőkezűséggel ontotta ki hitvesén és szűkebb rokoni körén kivül mindazokra, akik vagy a hivatás, vagy az érző szív jogán belekapcsolódtak életébe. Ha valaki, úgy ő csakugyan teljes joggal mondhatta el magáról a nagy gondolkodó vallomását: »Az ész nem tanított meg semmire, minden bölcsességet, amit tudok — a szív adta!« A mi fehér-ruhás emberünk a szivével érzett, a szivével gondolkodott és a szivével — szolgált. Öh! nem csoda ha az a szív — amely egy hosszú és áldásdús élet minden terhét és munkáját egymagában hordozta, — egyszerre csak váratlanul megállt, megszűnt dobogni szinte pillanatok alatt! Nem csoda, ha szinte szórói-szóra beteljesedett rajta a költő látomása: »Amikor szívem roskadozva vittem . . . Csendesen és váratlanul átölelt az Isten . .. (Ady). Csendesen, váratlanul, Isten karjaival átölelve távozott körünkből, de nevét itt hagyta bele irva az élet könyvében, hogy ez a név nevelő és segitő társunk legyen abban a törekvésben, hogy mi is egész szivvei tudjunk szolgálni családunk, egyházunk és hazánk örök eszméi előtt. III. Keresztyén Testvéreim! Vallásunknak egyik legnagyobb jelentőségű s horderejében szinte felbecsülhetetlen tanítását érinti szentleckénk, mikor idézi Üdvözítőnknek azt az igéretét, hogy a fehér ruhát nyert győztesek nevéről Ő maga fog majd vallomást tenni az Atya előtt. Hiszen mi lenne belőlünk, naponta gyakran vétkező bűnösökből, ha azzal a tudattal lennénk kénytelenek vándorolni sírunk felé, hogy oda át az Atyä birói széke előtt egyedül kell majd megállanunk és a legtitkosabb gondolatainkat is ismerő birói szempár tüzében teljesen magunkra hagyatva kell majd felelnünk azokra a kérdésekre, amelyek örök életünk, vagy örök kárhozatunk sorsát döntik el! ? Mi lenne belőlünk, ha itt azzal a tudattal kellene élnünk, hogy odaát majd nem lesz velünk senki, aki mellettünk mentő-tanuként felemelné szavát s aki vallomásával javunkra billenthetné az Őrök Biró mérlegét!?
