Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1930

1930. október

38 A róm. kath. egyházhoz való viszonjank. feledésbe menjen. Húrban volt az, aki nyelv — és néphez való nagy szeretetétől vezéreltetve, minden beszédében és munkájában meggyőzően hirdette, hogy a tót népnek jövője szempontjából semmitől sem kell jobban őrizkednie, mint a csehekkel való államközösségbeni élettől, mert ez, a két nyelv közeli rokonságánál fogva, menthetetlenül a tót nyelvnek és népnek, mint népfajnak a halálát jelenti, mert államközösség esetén a tót nyelvnek és népnek a cseh népbe való teljes beolvadása csak idő kérdése lehet. Ezért hirdette szüntelenül, hogy a tótoknak a magyarokkal kell államközösségben élniök. Támogatta ezt a tételét az ezeréves múlttal, az ország geográfiái fekvésével s azzal, hogy az államközösséghez való hüségükért a magyarok nem fogják akadályozni, hogy nyelvüket használják és műveljék. Lehetetlen, hogy az örök feledés leple boruljon Húrban nevére és működésére, akit a tótok annyira szerettek, akiről egyik rajongó híve azt vallotta, ha Húrban kiütné az egyik szememet, a másikkal még mindig mély hálával tekintenék fel reá, azokért a nagy szolgálatokért, amiket a tót nyelvért és népért tett. Azt hiszem, már nem vagyunk messze attól az időtől, hogy a szerencsétlen tót nép is ráeszmél a Húrban igazságára! Azt hiszem, hogy amint az első kozák-ezredek megjelennek Beszszarábiában, a románok szemében is egyszerre magasra fog majd emelkedni a jó szomszédi viszony értékelése s úgy is fordulhat a dolog, hogy még majd önként fogják felkínálni Erdélyt és a többi magyar területeket. Jugoszláviára nézve is el tudok képzelni 4olyan helyzetet, amikor az lesz az okos dolog részéről, ha bevonja vitorláit s szépen visszatér az idegen folyók vizeiről szűkebb hazájába. És éppen ezért bizonyos fájdalommal látom egyeseken, mintha gyöngülne bennünk a Nagy-magyarországba vetett hit. Pedig a nemzeti aspirációkról való lemondás egy a halállál, amelyből nincsen feltámadás ! Azért nem kell nekem a zsinat sem, mint kisértő alkalom a kerületek arányosítására, az elsimításra. Álljanak a mi kerületeink tovább is így, amint vannak, csonkán! A letördelések és elszakitások szörnyű nagy sebeivel testükön, mint folytonos emlékeztetők a nagy feladatra, mely reánk vár! Kit illet ez a soha nem halványuló eleven emlékezés inkább, mint bennünket, a magyarországi evangélikus egyházat, akiket a nagy földindulás megfosztott a múltnak csaknem minden fényétől, gazdagságától és dicsőségétől! A mi a róm. kath. egyházhoz való viszonyunkat illeti, Istennek hála az elmúlt közigazgatási esztendő perspektívájából csendesebb és megnyugtatóbb tájak integetnek felénk. Nem történt ugyan semmi lényegbe vágó dolog, nem különösen semmi olyan, ami belső szívbeli megujulást vonva maga után, egyszersmindenkorra lehetetlenné tenné azt az áldatlan felekezeti torzsalkodást, amely már annyi gyászt, annyi szenvedést hozott erre a szegény országra. És nekem mégis úgy látszik,