Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1930. Rendkívüli közgyűlés

1930. március

15 hálál kaszáját, ahol sokszor egyedül csak azért zokog fel a gyászzso­lozsma hangja, mert nincs pénz orvosra, kórházra, vagy az orvos ope­ráló késére ? Óh! lehet-e kőből az a szív, amely több s ősi áldozat­készségről tanúskodó alapítvány mellett éppen ennek a tehetetlenül ver­gődő fájdalomnak a meggyógyitására létesített alapítványával tett bizony­ságot arról, hogy a beteg világ meggyógyítása nagy munkájának a ki­induló pontja a samaritánusi munka, a samaritánusi szolgálat? „Aki közületek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok." Ezekben a szavakban fektette le az Üdvözítő a vezéri tisztet betöltő férfiak élet­programját. Nos! Mikor az egyházkerület bizalma vezéri székbe ültette — lándori dr. Kéler Zoltán is ezt az életprogramot tűzte maga elé és 12 éven át hűséges szolgája volt megbízatásának, szolgája volt egyház­kerületének. Pedig ez a szolgálat nem volt könnyű s nem ígért babé­rokat ! Hiszen az ő háta megett nem álltak a gyülekezetek százai, hívek tízezrei — neki egy gyülekezeti és lélekszámban megfogyatkozott, meg­csonkított egyházkerületet kellett szolgálni, még pedig úgy szolgálni, hogy megtartsa a régi tekintélyét, hogy az alkotmányos többséggel szem­ben is megvédelmezze kerületének egyházalkotmányban gyökeredző ősi jogait és érdekeit. És ő elvégezte azt, amire vállalkozott! Elvégezte, mert a gyüléstermek szócsatáiban, az akta-váltásokban, a baráti megbeszélé­sekben mindig szolgált: nagy tudásával, tengernyi tapasztalatával, ke­rülete iránt érzett forró szeretetével, evangéliumi hűséggel szolgálta egyházkerületét. De csak szolgálta,... már nem szolgálja többé!... Az egyház, a haza, a szív, az ember, a dunáninneni egyházkerület szolgája már el­pihent, már ott van ama boldog szolgák között, akiket az ő Urok ébren és vigyázva talált. Szikár, csontos alakja eltűnt körünkből örökre, visz­szahozhatatlanul. Nem halljuk többé beszédeit, nem szorítjuk többé ke­zét, ... mi már csak utána nézni tudunk. Hiszen a nagyjainkra való visszaemlékezésünk nem más, mint utánuk nézés. És ha utánuk nézünk, látjuk, hogy alakjuk az idő távlatában egyre nő, talán épen azért, hogy minél jobban megérezzük a mi törpe voltunkat, hogy minél nagyobb legyen szivünkben a vágy: az általuk mutatott utakon keresni a szol­gálat boldogságát az örökkévalóság felé. A mi mai utána-nézésünk immár véget ért! Immár utána néztünk és láttuk, hogy nehéz uton ment és járt: a szolgálat utján. De meg nem állt és le nem roskadt soha, mert ébren volt lelkében a hit, mert menni késztette a hűség, mert fűtötte az akarat, mert lobogó lánggal égette szivét az egyház, a haza és az emberszeretet és mert érezte, hogy ő semmivel sem több, de semmivel sem kevesebb, mint szolga, akinek addig kell menni azon a nehéz uton, míg Ura azt nem mondja neki, hogy — elég! Neki már megmondta, hogy elég! De nekünk — akik most itt utána nézünk — még menni kell tovább ... Menjünk hát!... De mi­előtt megindulnánk, hálánk, szeretetünk és kegyeletünk jeléül küldjünk

Next

/
Oldalképek
Tartalom