Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1930. Rendkívüli közgyűlés

1930. március

13 — hiába nézünk szerte e csonka hazában — megtalálni mi, az ezeréves határokhoz szokott szemeinkkel nem tudjuk." S a haldokló Oldamur szeme oda tapadt a kereszten függő hazát lángolóan szerető s a kereszt tövében gyászoló Jánosra: a magára maradt magyar evangélikus egyházra s felzokog: „Akik meg is maradtunk, még mindig szétszórt kévék vagyunk, akikkel a legkisebb szél is elbán, ha így maradunk! De ha összefogunk! Ha össefogunk, akkor jöhetnek még oly rettentő viharok is, birni velünk és a velünk lévő Istennel nem fognak sohase." S a haldokló láng még egyet, egy utolsót lobbant: „Át vagyok hatva az érzéstől, hogy mindnyájunkban él az a törhetetlen és soha el nem múló hit, hogy a Mindenható segítségünkre lesz igazságos ügyünk elérésében, mert annyi bizonyos, hfljgy e hit nélkül csak félerővel tudnánk dolgozni." Azután beállt a csend... az indulást váró, útrakész lelkek csendje, amit csak 1929 december 30-án tört meg a lélekharang szomorú kondulása, hirdetve, hogy a dunáninneni evang. egyházkerület vezére meghalt,... hogy Oldamur elköltözött és elment pihenni az előtte alig egy évvel eltávozott Dalmája után. Testvéreim! Lándori dr. Kéler Zoltán, a vezér, az ember csakugyan elment! De mára visszajött! Az emlékezet ködéből kilépve, ma itt áll előttünk megdicsőült alakban, annak a boldog szolgának az alakjában, akit Ura ébren és vigyázva talált. Megáll előttünk és beszél. S vájjon miről? Talán annak az élesre köszörült agynak a hatalmáról, amit ő közöttünk oly sokszor villogtatott s amelynek éle szinte játszi könnyedséggel vagdalt utat a legbonyolultabb kérdések rengetegében is ? Avagy talán annak a törhetetlen akaratnak az erejéről, amely szinte orkán erejével tudta elseperni a kitűzött célja előtt tornyosuló akadályokat s amely tudott a világ felé kőszívet mutatni, de nem tudott meghátrálni akkor, ha látta, hogy az a cél, amely felé tör — igaz és nemes. Óh nem! Lándori dr. Kéler Zoltán lelke másról, sokkal kevesebb dicsőséggel és hatalommal büszkélkedő, de a valójában sokkal nagyobb dicsőséget és hatalmat jelentő eszményről: a szolgálatról és annak boldogságáról beszél. Arról beszél, hogy az az agy, amelynek szédületes találmányai napok alatt századokkal viszik előre az emberiséget, — nem a fáraók uralkodását jelképező korona, amelynek jelszava: milliók egyért, hanem bilincs, amely tulajdonosát arra kötelezi, hogy szolgáljon a köznek, a millióknak. És arról beszél, hogy az akarat nem korbács, ami sebeket osztogatva építteti az önimádás gúláit, hanem az a turbina, amely hatalmas gépóriásokat kényszerit mozgásra az ember szolgálatában. Igen! — erről beszél, mert amig élt, mindig másoknak élt, agyának gazdagságával, akaratának szikla-keménységével mindig másoknak szolgált. Szolgálta egyházát és magyar hazáját!... És nehéz lenne eldönteni, hogy miben volt nagyobb: hazájának, vagy egyházának szolgála-