Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926

1926. augusztus

8 1. Elhalt olyan területen, ahol tőlünk, akik őt tiszteltük és szerettük, elvétetett a mód, hogy ravatalát körülálljuk és végső útjára elkísérhessük. A nagy halottnak, ki évtizedeken keresztül mint Selmecbánya lelkésze szolgálta az Urat s hosszú éveken át, mint a honti egyház­megye esperese, mint egyházkerületünk és egyetemes egyházunk főjegy­zője működött, érdemeit különösen felsorolnom nem szükséges, hisz egész élete és munkássága előttünk folyt le s így mi tudjuk a leg­jobban, hogy egyházának igaz és hűséges szolgája, a legnemesebb emberi érzések örök hirdetője, a meg nem alkuvó evangélikus lelkész ragyogó példaképe volt mindhalálig. Tisztelettel indítványozom, hogy egyházkerületünk közgyűlése őszinte igaz részvétének kifejezést adva, nagy halottunk emlékét jegyző­könyvileg örökítse meg s az erről szóló határozatot jegyzőkönyvi kivonat alakjában a gyászoló család legidősebb tagjával, méltóságos Dr. Händel Vilmos úrral, a debreceni egyetem tanárával közölje. De ha' itt körültekintek, látom, hogy a mély gyászt és veszteséget, amelynek a kerület ad kifejezést, kétszeresen érzik azok, akik hajdaná­ban a selmeci lýceum növendékei és boldogult Händel Vilmos tanít­ványai voltak, akik közé én is tartozom. Ezeknek nevében és kegyeletünk jeléül különösen is meg kell emlékeznem jó tanárunkról. Hirdetjük és valljuk, hogy Händel Vilmosban egyik legjobb oktatónkat veszítettük el s benne a régi magyar evangélikus „alma mater" egy legmarkánsabb típusú tanára költözött el az élők sorából. Elszólította a halál közülünk ezt a vére, vallása és tudománya szerint erős érzésű magyar embert, amikor ilyen férfiakra oly nagy szüksége van magyar nemzetünknek és evangélikus egyházunknak. Tanítványainak megszámlálhatatlan sora gyászolja őt, aki apai szeretettel s hűséggel vezette és tanította a reája bízott fiatalságot, állandóan hangsúlyozva, hogy igaz evangélikusnak, mint a szeretet hirdetőjének, nem szabad ember és ember között különbséget tenni, — s mindezt tanítványainak is kötelességévé tette. Nagy tudását, szeretetét hithű evangélikus és tiszta magyar lelkén keresztül közölte velünk, példát mutatva anyagias gondolkozástól mentes, puritán életével, hogy boldogságunkat a reánk bízottak kötelességszerű és hűséges elvégzésében találhatjuk csak fel. Igazságos volt mindig, de ha kellett, — fájó szívvel bár — kemé­nyen, de jóakaratúlag fedte meg a hibákat. Az ő mindig mosolygó arca ilyenkor komorrá lett, kedves hangja szárazza vált, s mindez lesújtóbb volt a legszigorúbb büntetésnél. így irányított ő bennünket a tiszta életre, nevelte bennünk a jellemet és elsősorban oktatott az igaz­mondás kötelességére. Ezekért vagyunk mi hálásak és ezért nagy halottunkat szívünkbe zárva, róla soha, de soha megfeledkezni nem fogunk. t

Next

/
Oldalképek
Tartalom