Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926

1926. augusztus

5 Ebben a végzetes évszámban benne van mind az a gond, vesződség, bánat, elkeseredettség, nélkülözés és izgalom, tehát mind oly okok, melyek a lélek életét alapjában felzavarják. És mégis kell, hogy a reménység adjon erőt a további munkálkodásra, amit egyrészt a multak emlékeiből, másrészt pedig a tapasztalati tényekből kell merítenünk. Egy közigazgatási esztendő befejeztekor meg kell emlékeznünk azokról a történelmi távlatokról, amelyeknek sorába belekapcsolódik ez az esztendő is. A történelmi visszaemlékezések kell, hogy megerősítsék azt a tudatot, hogy nekünk evangélikusoknak hivatásunk van itt a Kárpátok tájékán. Elsősorban emlékezzünk meg arról, hogy ez év immár 250-ik évfordulója annak, hogy az Úr Isten a nagy -Rákóczi Ferencet adta a magyar nemzetnek, akinek hitet, hazát védő hatalmas kardja kihullott ugyan a kezéből, aki forró honszerelme jutalmául csakis a hazátlanságot, a kegyelemkenyeret és a száműzetést kapta, s aki még halóporában is, hónába visszatérve sem kerülhette el, hogy ismét idegen földben nyugodjék, de akinek szenvedése nem veszett kárba, mert mindazon célokat, amelyeket ő életében nem tudott kivívni, megadta az idő nekünk. Nevezetesen megadta nekünk, az evangélium népének, hitünk szabadságát, vallásunk egyenjogúságát és a független szabad élet fejlődési lehetőségeit. Vezéreljen bennünket továbbra is Rákóczi Ferenc eszményi tisztaságú lelkének a harmadfél század messzeségéből felénk sugárzó biztatása: „Tandem opressa resurget!" Emlékezzünk meg arról is, hogy ugyancsak 250 esztendő tűnt el a semmiségbe azóta, hogy a nápolyi öbölben felcsendült a hazájuktól messze száműzött gályarab magyar protestáns lelkészek ajkáról a szabadság dala. Megilletődéssel hódolunk mártir emlékük előtt, s egyben átérezzük, hogy habár életünk sanyarú és jövőnk sivár, a mi állapotunk még mindig tűrhetőbb az övékhez képest. Ha pedig ezek a mi nagy mártírjaink tudtak irtózatos kínokat, megalázásokat elszenvedni, sorsukat zúgolódás nélkül elviselni, sőt annyian panasz nélkül meg is halni, úgy nekünk annál keményebb elhatározással kell egyházunk terén kitartással működnünk, hogy megalapozzuk az utat új és jobb századok érkezése számára. De kell, hogy megemlékezzünk arról a völgyről is, amely magyar csontokkal van tele, illetve azoknak is csak ebben a hónapban immár négyszáz éves porával. Kell, hogy elszálljon lelkünk nemzeti nagy létünk nagy temetője, Mohács felé, hogy az ott porladó, eltemetett magyar értékek csontjaira inakat és húst helyezzen, hogy legyen zúgás és indulás és egybemenjenek a tetemek. Kell, hogy ennek a szolgálatába állítsuk a magunk lelkét és szívünk minden dobbanását, amely a 1. megemlékezés II. Rákóczi Ferencről. Gályarabok emléke. Visszapillantás a mohácsi vészre.