Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1922

1922. augusztus

62 meleg érdeklődésével, a hiányok megszüntetésére irányuló bölcs tanácsával. Munkatársai: a lelkészek s tanítók érdemeinek elismerésénél nem volt fukar, ahol pedig a hivatásérzet hanyatlásának jeleivel találkozott, atyai gonddal, szeretettel sietett a csüggedező ambíció megerősítésére. Nagynak bizonyult az egyetemes Gyámintézet vezetésében is. Erőt, fáradságot, időt nem kiméit, azon volt, hogy a gyámintézet minél messzebb, minél több helyre nyújthassa ki felsegítő karjait. Fürkésző szemmel kereste, hol hiányzik a templom, a nagyok iskolája, hol vár javításra az iskola, a kicsinyek temploma s az ilyen helyeket igyekezett hathatós segítségben részeltetni, hogy megelégittessenek, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Fáradhatatlan kitartó vitéze volt a Krisztusnak. Vallotta az apostollal : Nekem az én életem is nem drága, csakhogy elvégezzem örömmel a szolgálatot, melyet vettem az én Uram Jézusomtól. Munkaközben esett ki kezéből a zászló, amelyet mindig magasan lobogtatott s dicsőségesen hordozott Isten szent országa felvirágzására. Hite szilárd volt mint a kőszál, tudása széies mint a tenger, szeretete tiszta, mély mint a tengerszem, jelleme egyenes mint a napsugár. Szeretett testvéreim ! ha majd kérdezik gyermekeitek: mirevaló az a kő ? mondjátok el nekik, hogy e sirkő árnyékában a Krisztusnak egy igaz vitéze, az evangéliumnak nagy ismerője, a szent ügy munkásainak bölcs vezére pihen. Az a kő hirdeti az egyházkerület kegyeletét is. A kegyelet elismerés kora lejárt. A törvény őreit, a rend, jog tisztelőit halálra szánja, keresztre feszíti a világ. Folytatni szeretné a közelmúlt szörnyűséges munkáját, mely hadat izent a régi rendszernek, annak gyökerestől felforgatására törekedett s irgalmatlan pusztítást vitt véghez azok sorában, akikről tudta, hogy az isteni parancsolatokon nyugvó törvényszerűséghez törhetetlenül ragaszkodnak, éktelen dühvel fordultak a mult jeleseinek Emlékszobrai ellen. E féktelen vészes forradalmi irányzat közvetlen közelségében nem annál szebb, meghatóbb jelenség-e, midőn egyházkerületünk az elismerés emlékkövét állítja egy jelesének sirja fölé s ezzel beirja nevét a maga nagyjainak, halhatatlanjainak a sorába? A mi atyánk, vezérünk sírjára állított kő illesse meg a mi szivünket is, hogy ne csak egyházkerületünk hálás, kegyeletes alkotását lássuk benne, hanem buzdítson bennünket annak követésére, aki a Jézusnak volt igaz vitéze, evangéliumát nem szégyelte, szóval, tettel, alkalmas és alkalmatlan időben lelkesülten hirdette, a szeretet munkáját gyakorolta s másokat is a könyörület munkájára megnyerni törekedett. Kegyeletnek, elismerésnek köve buzdíts, segíts minket ilyen életre s akkor lesz nagy jelesünknek szelleme, mely égbe szállott, itt lent a földön közöttünk, munkás s igazán áldott, Ámen."