Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1896–1900

1899. augusztus

93 nének figyelembe, a kik az átcsatolás után rövid ideig szolgáltak a másik kerületet, illetve bármely oknál fogva ott a segélyekből ki lettek zárva. Ha egyes concrét eseteket kellenne ezen szempontból tárgyalni, szóba lehetne állani, ha ez a végrendelkező akaratával összeegyeztethető volna; mert ennek ellentéte fennáll, a mennyiben mi mindazoknak, kik a hozzánk csatolt megyékben a dunáninnen csak egynehány hónapig is szolgáltak, a végrendelet iránti tiszteletből nyomban megadtuk a Reischel-féle segélyt. S ne feledje a tőlünk átcsatolt 3 esperesség, hogy míg ők velünk voltak, dunáninneni kerületünk nyugdíjintézetet nem alapított, de egy negyed századon át az államsegélyből évenként szép összegeket (állag 200 frtot) és félmentvény i díjakat adott át az esperességi nyugdíjintézeteknek. Az átcsatolás után a kerületnek ezen adománya az esperességekben maradt s mi azt vissza nem követeljük, sőt Isten áldását kérjük reá. A mi pedig a felvetett kárpótlás kérdését illeti t. i. azon lelkészekkel szemben, a kik más kerületekbe kerültek, se nem jogos, se nem méltányos, hogy ezt a terhet a mi kerületünk viselje s más kerületeket ne terheljen semmi. A dunáninneni kerület annyiban súlyos helyzetbe jutott az arányosítás után, a mennyiben meglehetősen rendezett anyagi viszonyok között élő egyházmegyék helyett, folytonos segélyre szorultakat is kapott. Különben a kárpótlás kérdése úgy is tényleg meg van oldva az által, hogy az egyházegyetem a dunántúli kerületből átcsatolt fehérkomáromi esperesség után származó veszteséget a dunántúli kerületnek évi 650 frttal pótolja. Tegye ezt, ha csakugyan helyén való a folyamodó esperességekkel szemben is; de azok a végrendelet által úgyis határozottan megállapított Reischelféle segélyben kárpótlást ne keressenek. Nyilvánvaló mindezekből: 1. hogy a méltányossági motivumok önmagukban megdőlnek, ha azokat egyenként vizsgáljuk s hogy ép úgy, mint a summum jus alkalmazása sokszor summa injuriát eredményezhet, ezen esetben a méltányosságra való hivatkozás ép azt vonná maga után, hogy a lagnagyobb méltánytalanság foglalna helyet; mert a fent vázolt állapotok, a méltányossági elv alkalmazásánál mérvadó körülmények és viszonyok ép azt derítették ki, hogy a segélyt továbbra is igénylő esperességek sokkal jobb és előnyösebb helyzetben vannak, mint a dunáninneni egyházkerület s így az ú. n. méltányosság alkalmazásánál nem egy magasabb jogi elvre való visszatérés által volna az igazság által okozott egyenlőtlenség kiegyenlítve, hanem ellenkezőleg még nagyobb egyenlőtlenség és anyagi hátrány állana be a dunáninneni egyházkerület, illetőleg a Reischel-alapítványi segélyezettek anyagi kárára. De 2-szor nyilvánvaló az is, hogy ha az átcsatolt egyházmegyékben 1894. nov. 15-én hivataloskodott lelkészek igénye — nézetünk szerint ugyan nem helyesen — megállapíttatnék, a kártalanítást nem a dunáninneni egyházkerület által képviselt s a területváltozás folytán még jobban megterhelt Reischel-féle alapítványnak, hanem az egyházegyetemnek kellenne adnia. Mert ha jelen esetben úgy, mint az egye-