Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1870–1890

1882. augusztus

azon tanulók tót anyanyelvök művelésével foglalkoztak, mint hogy titkos társulásokat semmiféle intézeten eltűrni nem lehet, hozzájárulván némely vétkeseknek a nyomozás közben tanúsított daezos, illetlen magaviselete, öten közűlök a lyceumból való kizáratással, a többi a titkos társulatban résztvettek más enyhébb büntetésekkel illettettek. Az elsőkét vallás- és közoktatásügyi minister úr ő nmltsága oda súlyosította, hogy nem csak minden hazai tanintézetekből kizárta őket, de a tanulmányok befejezéséről szóló okleveleiket, ha ilyeneket az ország határain kívül szereznének, e határokon belül előre is érvényteleneknek nyilvánította. Szigorú, felette szigorú büntetés ez kétségkívül; s talán nem alakúi vala ily szigorúvá, ha már ekkor mély gyökeret nem vert volna, nem csak a nagy közönségnél, de az irányadó felső körökben is azon gyanú, hogy a hazaellenes törekvések és üzelmek egyházunkban csakugyan léteznek. S ezen gyanú az, melyet nekünk magunkon elszenvednünk nem szabad, hanem, a mennyire tehetségünkben áll, magunktól elhárítanunk kell. Én erre csak egy módot látok. Sokan úgy vélekednek, hogy nyilatkozatokat kell tenni hazafiságunkról, határozatokat hozni a jó hazafiság megóvására s biztosítására egyházunkban. En azt gondolom, hogy ezen rendszabályok részint nagyon kétes értékűek, részint túllépnek az egyház határain s a kivitelben legyőzhetetlen nehézségekkel fognának találkozni, s így megint értéktelenekké válni. Nézetem szerint a ki haza- és államellenes üzelmeket folytat, az hazaárulási bűnt követ el. Mi nem ismerünk ugyan ilyent köztünk; de ha volna mégis, csak hálával fogunk tartozni az erre hívatott polgári hatalomnak, ha minket tőle megszabadít. Lépjen fel az ilyenek ellen az államügyész a törvény fegyverével kezében s éreztesse velők annak súlyát. így fog egyedül biztosan és kétségtelenül kiderülhetni, mennyire alaposak vagy alaptalanok az egyházunk ellen szórt ocsmány vádak; csak így fognak megczáfoltathatni azok, kiknek roszakarata vagy könnyelműsége által egyházunk a hazai közvélemény előtt a haza ellen törő, a haza ellen összeesküvő latrok tanyájaul van mintegy odaállítva. Ezen kívül azonban történhetnének még nézetem szerint némelyek, mikkel be fogna bizonyíttatni, hogy köztünk nincsen senki, a ki különösen, mint állíttatik, a magyar nyelv iránt gyűlölséggel viseltetnék, de hogy az iránt, mint általánosan elfogadott államnyelvünk iránt, mindnyájan rokonszenvvel és szeretettel is viseltetünk. Bátor leszek egy pár esetleges bizonyítékát ennek felemlíteni : Midőn én superintendenssé választattam, akkor kötelességemül tétetett az esperességekkel azon nyelven közlekedni, mely az azokat képző egyházközségeknek vagy legalább azok többségének nyelve. Bészemről ezen nem kevéssé terhes kötelességnek híven megeleltem mindeddig; noha attól a német nyelvű községekből kizárólag vagy túlnyomóan álló esperességek már régen felmentettek. Azóta az idők nagyon megváltoztak. Nem egy tisztelt világi egyéntől hallám, hogy a közügyektől esperességében egyebek közt a mondott körülmény miatt is vonja vissza magát. Nem lehetne-e ezen jövőre úgy változtatni, hogy a superintendens, hol az esperességekkel mint testületekkel közlekedik, ezt ezentúl magyar nyelven tegye, "a mi által egyszersmind annak munkaköre tetemesen meg fogún könnyebbülni? Az állami magyar nyelv tanítása törvény által be van hozva az iskolákba, hogy azt minden honpolgár magaévá tehesse. Ügyeljenek fél az iskolai hatóságok, hogy ezen törvénynek pontosan és buzgóan meg is feleltessék. A házassági akadályoktól való felmentésért felterjesztett folyamodványok bármi nyelven vannak szerkesztve, soha ezért, a mi

r magában értődik, sem vissza nem küldetnek, de kisebb serénységgel sem intéztetnek el. Ám ezen folyamodványokat rendesen a lelkész urak szerkesztik. Miért ne tehetnék azt mindnyájan, a mint már sokan teszik is, magyar nyelven ? Még az államsegély átvételéről szóló nyugták is elfogadtatnak oda fennt, ha nem magyar nyelven vannak is fogalmazva. Ezeket is jövőben az illetők kizárólag e nyelven állíthatnák ki. Csekélységeknek látszó dolgok ezek; jelesül az utolsó kettő. Nem is azért hoztam fel, mintha azokra magokban valami nagy súlyt fektetnék; de nagy súlyt fektetek rájok igenis annyiban, a mennyiben tanúságot fognának tenni az illetők jóakaratáról a magyar nyelv kérdésében. A magyar nemzet féltékeny, a rajongásig féltékeny nemzetiségére és nyelvére; de ha ezeket biztosítva látja minden veszély ellen, nemeskeblű és nagylelkű is tud lenni. Legyen megnyugtatva arra nézve, hogy ezen féltett drága kincse iránt mindenki jó indulattal viseltetik, bizonyosan azt, a mit magánál a legfőbb erénynek néz, t. i. anyanyelve szeretetét, másban sem fogja bűnnek tartani, s annak háboríttatlan használatát, különösen az egyház és vallás terén, mindenkinek örömest megengedni. — S így fognak