Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1870–1890

1882. augusztus

megindult hangon ecsetelve ama nagy veszteséget, mely br. Radvánszky Antal egyetemes felügyelő úrnak halálában érte az egyházat, melynek kora ifjúságától fogva lelkes tagja, munkás oszlopférfia, majd később vezéregyénisége volt; a hazát, mely iránt táplált hő szeretetét egy hosszú élet hü szolgálatával, időt s enyészetet túlélő tetteivel bizonyitá, a családot, melynek gondos feje dicsőségének emelője, barátait, kiknek őszinte mindég szolgálatra kész híve volt, midőn maga részéről is áldást kíván emlékére, felhívja a kerületet, hogy az igaznak emlékezete jegyzőkönyvileg is megörökítessék s a gyászoló családhoz a kerület részéről részvétirat intéztessék, a gyűlést megnyitottnak jelenti ki. Az esperességek küldöttei beszolgáltatván megbízó leveleiket, a megalakult gyűlés megkezdi s következő sorrendben folytatja tárgyalásait : I. Mindenekelőtt felhivatik a ker. gyűlés : elfogadja-e ő nagyméltóságának megnyitó beszédében kifejezett, néhai br. Radvánszky Antal úr emlékének jegyzőkönyvi megörökítésére s a gyászoló családhoz részvétirat intézésére vonatkozó kívánságát? A közgyűlés egyhangú helyesléssel e helyütt is megörökíteni kívánja az egyház javát úgy az országos törvényhozás terén, mint az egyházi tanácsteremben egyházának törvényes jogait kitartóan védő s bölcsen biztosító, valamint szellemi s anyagi jólétét nemes lelkének teljes odaadásával munkált egyetemes felügyelőjének néhai br. Radvánszky Antalnak áldott emlékezetét; de mélyen érzett fájdalmas elismerésének nemcsak itt s ily módon kiván kifejezést adni, hanem a gyászba borúit család némi vigasztalására, a mélyen tisztelt családhoz részvétiratot is kiván meneszteni. A részvétirat szerkesztésével a jegyzői kar bízatik meg. T. II. Főtisztelendő Superintendens úr felolvassa az elmúlt egyházi közigazgatási év folyamán történtekről szóló következő jelentését : Mélyen tisztelt egyházkerületi közgyűlés! Huszadik évi jelentésem ez, melyet a mélyen tisztelt egyházkerületi gyűlésnek teszek. Ezeknek egyikéhez sem fogtam oly nyomott és borús kedélylyel, mint épen a jelenhez. Jelentéseimnek tárgya ugyan mindig azon hajó volt, mely soha nem evezett tökéletes szélcsendben és háborítlanúl tengeri útja síkján, hanem, mint már akkor, midőn az Ur maga ült benne, hol kisebb, hol nagyobb hullámoktól hányattatott ides-tova; és így jelentéseimen is majd többé, majd kevésbé hangos panaszok, feljajdul ások, segély utáni kiáltások vonultak keresztül. Üe a veszély, mely hajónkat fenyegeté, nagyobbára kiilelemektől származott; maga a hajó népe közt béke honolt, egyetértés és összetartás. Volt ugyan idő •— s ez épen akkor volt, midőn hitsorsosaim bizodalma által másokkal együtt én is a hajó kormányához lettem állítva — bogy felbomlott vala a béke s heves harcz dult az egy hitet vallók közt. De ez lecsillapult Istennek és az érdek lettek jóakaratának segélyével; s én azon édes reménynek adám által magamat, hogy nem leszek többé^ tanúja vagy részese az elmúlthoz hasonló ily mélyen szomorító jelenségeknek. Csalódtam, ügy látszik, Istennek akarata, hogy a mily viharok közt kezdtem egyházkormányzói pályámat, olyanok közt fogom azt be is fejezni. Harczi zaj hallik megint hazai evangyéliomi egyházunk körében, a szívek fel vannak ingerelve a legmagasb fokig, testvérek testvérekkel elkeseredett ellenségek gyanánt állnak szemben. Kell-e ennek így lennie? Nincs-e mód és lehetség véget vetni egyházunkra nehezült ezen újabbi súlyos megkísértetésnek; megelőzni azon eshetőséget, hogy végre is kárörvendő ellenei ne lássák rajta teljesedve az Urnák ama mondását : „Minden ország, mely magában meghasonlik, elpusztul és egy város is vagy háznép, a mely meghasonlik magában, meg nem maradhat?" — Kérjük Istent, hárítsa el tőlünk e csapást; dorgédja meg a szeleket és a tengert, hogy legyen megint csendesség köztünk. De tegyünk meg magunk is mindent, a mi tőlünk telik, ezen czél elérésére. En lankadó és gyengülő erőimhez képest teszem ezt és tenni fogom, a míg lehet; s ha nem lehetne többé, nem fogok megszűnni könyörögni az Urnák, ne hagyja el sokat hányatott egyházunkat, légyen kegyelemteljes atyja, oltalmazója ezentúl is. Különben legyen szabad, mielőtt ezen itt csak általában megérintett szomorú tárgyról tüzetesen szólanék, némi szívvidítóbbakkal kezdeni el részletes előadásomat. Ezek közé sorolom első helyen azon magas kitüntetést, mely érdemekben megőszült egyházkerületi felügyelő urunkat, nagyméltóságú szent-iváni Szent-Iványi Márton urat érte az által, hogy Ö csász. ap. kir. Felsége neki a belső titkos tanácsosi méltóságot adományozni méltóztatott. Részemről indíttatva éreztem magamat az egész egyházkerület örömének ez esemény felett az által kifejezést adni, hogy egy egyházkerületi bizottságot küldtem ki, mely ő nagyméltóságának az egyházkerület örömérzeteit s őszinte szerencse-