Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-02-19 / 8. szám

Előfizetési árak: egész évre 100■— K, félévre 50*— K, negyedévre 25'— K. Egyes szám ára : 2 korona; pályaudvaron 3 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utea 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) A dombóuári hősök emlékműue, A Hősök Emlékművének bizottsága február 18 án tartotta a főbírói hivatalban eb ő összejövetelét. Az elindulás s az első bizottsági ülés megbeszélései reményt nyúj­tanak arra, hogy Dombóvár is eléri régen ápolt nemes tervét: sikerül felállítani az elesett s a világháború szenvedései követ­keztében elhalt hőseinek nagyszabású em- lékm&vét. A megindulás olyan erős s ko­moly akaratú, hogy bizton remélhetjük, a legnehezebb akadályokat is sikerül félrehá- ritani s az emlékmű felállítására szükséges anyagi a legrövidebb időn belül összegyűl. A bizottságot Szévald Oszkár főszoiga biró üdvözölte, aki néhány szóval vázolta az emlékmű bizottság eddigi működését. Majd felkérte Illés Gyula főjegyzőt, hogy tájékoztassa a bizottsági tagokat az eddigi eredményről. Illés Gyula előadta, hogy érintkezésbe lépett az Országos Emlékmű bizottsággal, sőt magával egy kiváló szob­rászművészünkkel, Somogyi Sándorral is, akinek a hősök szobra tervezete a minap nyerte el az egyik helyen az első dijat. Ez a tervezet 80.000 koronába kerülne. Na­gyon helyesen jegyezte meg a főjegyző, hogy most már a dombóvári szoborbizott­ság is ezáltal hozzávetőlegesen tájékozva van arról az összegről, amelyet részint adakozás, részint gyűjtés utján elő kell te­teremteni. Szó esett jelentésében bizonyos pénzösszegekről is, melyek a forradalmi alakulatok pénztáraiban maradtak s ame­lyekről reméli, hogy az illetékes hatóságok átengedik e nemes és hazafias célra. Ezek után Tóth Dániel pénztáros számolt be az eddig befolyt pénzösszegekről. Egy régebbi gyűjtés eredményezett 1180 koronát, mely összeg a takarékban van elhelyezve. Az adakozást a Máv. Szolgák Köre nyitotta meg 1000 koronás adományával. 1000 ko­ronát juttatott kezeihez a Beteggyámolitó Izr. Nöegylet. Az Ipartestület 10.000 koro­nát szavazott meg a hősök emlékművére. Tudomása van arról is, hogy a Termelő- szövetkezet 3.000 koronás adománnyal siet leróni háláját a hősök iránt, továbbá a Kereskedők Köre 5.000 koronával gyara­pítja az önkéntes adakozást. Söllei József titkár jelentette, hogy felkereste az összes dombóvári egyesületeket a cél érdekében, eddig ugyan egyes helyről választ nem ka­pott, de már is tudomása van róla/ hogy több egyesület felajánlotta hazafias segít­ségét. Szévald Oszkár főszolgabíró ezután bemutatta Fetter Károly sikerült két mű­vészi pályatervét. A bizottság természetesen addig nem tud dönteni, mig Fetter is be nem nyújtja költségvetését. Mindenesetre Dombóvár érdeme lenne, ha hazai művé­szének szép kivitelű, impozáns emlékműve díszíthetné kis városának valamelyik alkal­mas terét.. A bizottság még azt határozta el, hogy elkészítteti a gyüjtőíveket s a farsang végé­vel megkezdi a gyűjtéssel is az akciót, re­mélve, hogy a nagy közönség is megérti a hazafias célt s adományaikkal ierójják há­lájukat a dombóvári hősök iránt. — Ezután az ülést Szévald főszolgabíró bezárta. A magunk részéről még csak az Ipar- testület adományához van pár meleg sza­vunk. Mi tudtuk, hogy a dombóvári iparos­ság soha semmi kulturmozgalömból nem vonta ki magát s minden jó és szép érde­kéken maga az Ipartestület, de egyes tagjai is ügybuzgó, áldozatos munkásságot fejtet­tek ki. Ezért üdvözölhetjük a hősök emlék­művére adakozók között az Ipartestületet az elsőnek, mely 10,000 koronás adomá­nyával voltaképpen az alapot rakta le. Min­denesetre ennek a tetemes adománynak nemcsak mi, de örül mindenki, aki szive ügyeként érzi a dombóvári elesett hősök emlékművének sorsát. Most már csak adja azt meg a Mindenható, hogy a hazafias gondolkozásu, áldozatkész Ipartestületnek a dombóvári egyesületek és egyesek között is minél több hasonló gondolkodású és áldo­zatot hozó követője akadjon. Farsangi jótékonyság. Estélyek, bálok, mulatságok szakadat­lan soráról adank birt lapunk hasábjain. Dombóváron és vidékén valósággal dühös rendezés folyik ; egyik egyesület a másik után készül nagy ambicióval, törekedvén lehetőleg a másik felülmulására. Soha még ennyi mulatság nem volt Dombóváron, béke idejében, mint az idei farsangon. És végig tekintvén a meghívók tömegén, mindenütt ott látjuk a hírlapi nyugtázással egybekö­tött fizetési felhívást és a sablonos megoko- lást: ,,tekintettel a nemes célra“, ,,jóté­kony célra“, ,,a hazafias célra“. Nem támadunk senkit. Nem egyéneket, még kevésbé egyesületeket. De feltesszük a kérdést — sine ira et stúdió — és fele­letet kérünk : ez-e a jótékonykodásnak iga­zán nemes, őszinte megoldása? Vagy nincs is erre más mód? Ez az egyedüli lehetőség talán ? Szeretnők pontos statisztikában kimu­tatni a farsang végén, mennyi került a be­folyt összegekből tényleg emberbaráti, vagy Borúra derű. Irta: VÄTH JÁNOS. Felhőhullámok verődtek rá a keleti égre. A nap merülve, felvetődve evezett közöttük, ahogy hullámháton a hajó. A hegy vonala­sán futott bele a felhőhabokba. Szétturta és csendes párává lustultak le a lábához, lej­tőjére. A győztes hegyormokon felhő torló­dott felhőre s a lángoló napot is eltemet­ték. A sárga rőtgyüremléses viszfény is le­sápadt a felhőkről. Fehér árnyalatuk meg- palásodott. Fanyar, szederjés halottság bo­rongott keleten. Szemezni kezdett az eső. Majd szitált s azonnal ónosra, síkosra fa­gyott hajópadkán, evezönyélen. A Balaton hullámain két fekete dereglye küzdött, vasmacskát vetettek a nádszélbe. A víz elnyelte öleshosszura lebocsátott lán­cukat. A hullámok gorombán verték a hajó oldalát és szétporlódtak, megtörtek a há­tukra fölkapott, völgyükbe lejtösödött de­reglyéken. Fehér tarajuk szétfröcsent és porzott, hogy a halászok szeme-szája meg­teheti tőle. A hajósok dühöngtek dolog közben, de azért küzdelem árán is leeresz­tették a hálót. Munkálkodásuk közben meg- megingott a bárkájuk. A síkos ónesőtől elesuszamlósodott a padló és megsiklott rajta a nagy balászcsizma. Czompó a hajófaron foglalatoskodott. Hanyatt vágódott és a vízbe esett. Csáklya, evezőnyél, kutatott utána, mig a hajóra evickélhetett. Sok lármával, hajjahózással esett a mentés : — Hahó, erre ússzon ! — Hé ebbe kapaszkodj! — Jól fogja-e? — Markolja meg jól, mert megént visszacsúszik . Kutya síkos ez az evezönyél! Csűrön csatakosan került ki a vízből. Tanyavetésük messzi «sett a halászteleptől. A háló már leeresztve a vízbe. Várnia kellett, mig kihúzzák, sőt segíteni a halá- szásban, hogy kimelegedjék. Hasztalan itta meg a bokor fele pálinkáját, keresztül fá­zott a lucskos ruhában, mert a szél hide­gen bujkált ruhája átázottságán. A rideg óneső metszőn gémberitette meg a száraz ruhások tagjait is. Czompó olyan tüdőgyulladásba esett, hogy halálát várták. Ki nem heveri száz közül egy sem. Czompót is halatták, olyan lázban feküdt. Az orvos is lemondott róla, mégis kilábolta, mint a nagy vizet. Nehe zen, küzdelmesen, természetes. Jó aszonyá- nak ezer része volt benne. Hogy patikára teljék, az éjjelezés mellett még kenyeret is kellett keresnie. Ha sirós mesterséggel kel­lett volna, egész vagyont gyűjthet. De vig arccal kiabálni, csábítani a vevőt a halra, egy volt neki a kálváriával. Nem is tudott hozzászinészedni helyzetéhez. A baj meg mindig kettő, ahol egy van. Fehérkötősen, tisztán, patyolatosan állt most is a piacra. Fontja is ragyogott a hideg, gunymosolyos napon. Mégis a Beckné halas vékáját job­ban lepték a vevők. Gond mellé gond pá­rosodott és elhabzsolta a szép magyar asz­szony mosolyát, kackiás kinálnitudását ma­rokszám. ügy elcsuklott benne a vevőt kí­náló szép szó, mint a lámpavilág a légvo­natban. Szerencse, hogy csikorgós éjsza­kák jártak. Nem romlott nyakán a hala, de azért ráolvashatták az állottságot. Pikkelye kopott, frissesége vásott s lelátszott róluk, hogy nem uj fogás. Megforgatták régi vevői: — Állott már a hala, Czompóné . . . Szagos — fitymálták hidegen. Védekezni akait, de már a szomszédja vékájában válogatták, rakták mértékre a szemnek tetsző jószágokat. Bizony hanyatt­vágódott benne a hit, bizalom. Még szótla- nabb, fukarabb lett s a világért sem tudott egy árva odakinálást se kiereszteni a szá­ján. Fehér köténye kötésén keresztbe tette kezét. Rá fektette a másikat. Fejét félre­billentette. Szomorkásán, nekibusultan, hogy elijedt a verő. Az éjszakázás, banat, gond kimerítették s kötekedőn vágott rá a fity• málásokra, ha cselédfélékiől eredt: — Ha nem teccik, egy házzal odébb ! — Nagy a vásár, válogasson ! Kimondásuk után maga hökkent meg rajtuk legjobban. Maga se értette hogyan, de nem tehetett róla. Minden türelmét be­tege ágyánál hagyta. Az ura már lábbadozott s már nem maradhatott a szobában, mert csalta ki a fehruári napsugár léghizlaló, fagyasztó mo­solya. Ez is aggodalomba merítette az asz* szonyt. A makacs magyar önfejűsége busi- totta. Félt, hogy piacról jövet hiányos öltö­zetben találja a tornácon. Aztán kezdheti

Next

/
Oldalképek
Tartalom