Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-02-05 / 6. szám
Készüljön Jfermesz József megtartandó bücsuestélyére. ferenciát tarthatnának és megállapíthatnák azt az útat, melyen indulniok kellene. Ha ez sikerülne, úgy azok, kiknek nem volt alkalmuk eddig arra, hogy a középiskola négy osztályát eddig elvégezzék, most, ezen tanfolyam végighallgatása után, a középiskola négy osztályával egyenértékű bizonyítványt kaphatnának. Ujjólag felkérem a tanulni vágyók nevében a nemes értelmiséget, hogy legyen azon, hogy ezen munkásgimnázium nálunk és Dombóváron kezdje meg áldásos működését, amennyiben ez nem egy, hanem soksok tanulni és művelődni vágyó ember ohmja. Pusztulunk — neszünk. Mondanivalónk az egyke kiveinek. Magyarországon 1917-ben született 297.024 s meghalt SSá.628; 1918-ban született 253.626 s meghalt 4351.618 ember. Puszta számok ezek ! S mégis nagyon sokat beszélnek. Elmondják, hogy az ország népessége csökken. Bebizonyítják a nagynevű német püspök, Faulhabernek az igazát, aki még 1912-ben kimondotta, hogy több a koporsó, mint a bölcső. Megmondják, hogy az egyke már nemcsak elmélet, elgondolás s afféle távolról fenyegető veszedelem, hanem itt van már a nyakunkon s kíméletlenül szedi áldozatait és ritkítja sorainkat. S ami elszomorítóbb : javulást nem látunk — sőt statisztikák évről évre nagyobb arányról számolnak be. Ha a tempó nem lassudik, kihalásra kárhoztatjuk önmagunkat. Ezek után találóan idézhetjük a költő megállapitását: Pusztulunk, veszünk. Sőt tovább fűzve elmélkedésünk fonalát, lemondással konstatáljuk, hogy a költő igazat mondott: »mint oldott kéve, széthull nemzetünk. « Szivekbe markoló, megrázó igazságok. Bárcsak ne hangzanának el hiába. Csak felébresztenék az alvó közvéleményt. Ne lenne mindez konstatálás s megállapítás, az igazság Jeszögezése, de lenne erős fényű láng, amely melegít s világit s igy ráterel a teremtés nagy munkájának útjára. Ugylátszik azonban, mintha minden hiábavaló lenne! A közvélemény mintha csak mindent elhallgatott volna. A keserű megállapítások, a szomorú tényeket regisztráló számok, mintha nem beszélnének. A ,,közvéleménynek“ más a fölfogása. Mit nal meglátta a tornácban levő elemelhető portékát. A ludhoa surrant s mielőtt felemelte volna, egyet csavarintott a nyakán, nehogy valami áruló zajt csapjon. No, ha a lúd nem csapott zajt, csapott más valami, Gergő husángja csapódott nagy csattanással a tolvaj hátsó részére. — Mi az istennyila?! — Ordított fel a tolvaj. — No, nem az Isten csapott rád a nyilával, gonosz tolvaj, pedig megérdemelted volna, hanem csak én ezzel a pálcikával . . . De, nini, te vagy, Vendel ? ... Ej, ej, Vendel, hát ludpecsenyére fájt a fogad ! Hát iszen azt mégis kapod. A már a tied. Megszerezted. Hanem annyit mondhatok, hogy egy kis koplalás lesz majd a lakmá- rozás vége . . . — Bocsáss meg, Gergő pajtás ! Ne jelents föl. Többé nem teszek veled ilyent, — fogta Vendel könyörgésre a dolgot. — Azt elhiszem, öcsém, mert nincs is több ludam ennél. Hanem majd megteszed máshol. Különben nem vagyok én kőszívű : fizess száz pengőt, megszabadulsz a börtöntől s aztán ráadásul tied a ludpe- ísenye is. — Jaj, pajtás, sok pénz az ! Hol vegyek olyan rengeteg summát ? — Hohó, kevés az egy tolvajnak. Különben miért alkudozzak veled ? Ha nem teccik neked az ilyen ócsón való szabadásom törődik a beszédes számokkal, az ország kihalásával, mert más a felfogása: pusztulunk, veszünk — igenis — de ez igy is van rendjén. Az emberiség megérett erre a kihalásra. Nap nap után ugyanis arra a szomorú megállapodásra kell jutnunk, hogy többen ülünk az élet asztalához, mint ahány ember számára terítettek. Azon kell tehát lennünk, hogy egyke által kevesebb ember legyen a földön, hogy a többit egyáltalában ne is hívjuk az asztalhoz. A természetnek ezt a látszólagos szük- keblüségét s szűkmarkúságát milyen örömmel ragadja meg a közvélemény. Nem kell tartanunk semmitől sem, a természet maga kényszerít az egykére. Pedig mindez csak látszat! A komoly kutatás s a tudományos megállapítások egészen másról beszélnek. Pusztulunk és veszünk, de nem mintha a természet mondana csődöt s mosná el az embereket az élet asztalától, hanem mert mi magunk akarjuk elzüilésünket, mert túlságosan kényelmesek vagyunk, mert áldozatot hozni nem akarunk, mert egy kis nehézséget akkor sem akarunk vállunkhoz venni, amikor látjuk, hogy ezáltal nemzetünk felvirágzásához járulnánk. Ez nem afféle potyabeszéd ; de a tapasztalásból merített mázsás suiyu igazság ! Valamikor réges régen, amikor kilómétereket bejárható földterületeken alig egy két ember éldegélt, az a hatalmas földterület bőségesen gondoskodott embereiről. A természet úgyszólván magától adott mindent : a vadakat csak le kellett teríteni, a halakat csak kihalászni. íme a legtermészetesebb s boldog ősfoglalkozás idillikus világa. Elszaporodnak azonban az emberek s megváltozik az emberek sorsa! A természetadta vadállomány nem elégítette ki a szaporodó emberiséget. Hiányérzet, szükséglet lép fel, amely arra készteti az emberiséget, hogy önfenntartásához némileg maguk is hozzá járuljanak. Állatokat kezdenek tenyészteni. A természet hiányait igy a szorgos gondoskodással pótolják. Az állattenyésztés által megszaporodott állatvilág igy lehetővé tette, hogy ugyanazon területeken többen is megéljenek. A nomád élet csak rövid ideig tarthatta el az emberiséget. Maga az állatvilág s az önmagától termett növényvilág már nem volt elegendő az emberiség eltartására. És csodálatos! Az emberiség nem pusztult bele! Nem akasztották meg az lás, alkudozz majd a bírósággal, ahol tóm Istenem, az is kisül, ki emelte el a komám- asszony ludját? — Isten a tanúm, hogy nem — — Hegy nem más, hanem te loptad el. Tehát nincs itt semmi alku : fizetsz, nem fizetsz ? — No, jó, majd reggel megadom a pénzt s a lúd nem is kell! —■ igyekezett Vendel az utca felé s a földre eresztette a ludat. —- De ezt már nem hagyod itt, Öcs- kös ! Ami a tied, az a tied, — nyomta Gergő a ludat Vendel kezébe. Épp akkor érkezett a nyitott utcaajtóba két éjjeli bakUr, hangos nyugodalmas jóecakát köszönve. —- Adj’ Isten, atyafiak ! — fogadta Gergő a köszöntést. — Jó, hogy itt vagytok egy kis tanúságra. Vendel pajtással ép’ most kötöttük meg az alkut a hízó ludamra száz pengő árban. — Száz pengőt egy hitvány ludért! Csak nem háborodott meg az elméjében?! — csodálkoztak az atyafiak ! — Hát tudjátok, azért drágább egy kicsikét, mert éjjel vette meg tőlem b aztán hát no... egyedül volt a vételnél: ő, meg a lad. Meg aztán a száz pengőbe beleszá. mitjuk a szegény komámasszony elemeit ltadjának az árát is. Értitek úgyis, no . . . Hát csak azért . . . emberiség szaporodását, nem beszéltek olyanokról, akiknek nem volna helye az élet asztalánál. Ezt nem tették l De tettek ennél sokkal okosabbat és bölcsebbet. Állomáshelyet választanak, megtelepesznek, házakat építenek s megkezdik a földművelést. Megtörik a földet, szántanak, vetnek óa aratnak. így megtalálják a módot, hogy táplálja bőségesen ugyanaz a földterület a megszaporodott emberiséget. Da itt még nincs megállapodás! Az emberiség szaporodása most már hatalmas lépésekkel vágtat előre, a föld termőképessége meg minden termókenységa mellett is kötöttnek látszik. Újabb veszély fenyegeti a szapora emberiséget. Hogyan kerüljék el ? Az emberi elme merész lépésre határozza el magát. Kibontakezik a földmivelés mindeneket átfogd karjaiból s mellette az iparűzésre adja magát. Az ipar óriási haladást jelent az élelem megszerzésében. Az élet- szükségletek előállítása hihetetlen módon megkönnyebbül s megszaporodik. Sok embernek kisebb helyen is tisztességes megélhetést biztosit. Eddig még csak eligazodtunk s a fejlődést a megszaporodott emberi táplálására szinte természetesnek találtak. De most egy aggódó gondolat támad fel bennünk: ma bertne vagyunk az állattenyésztés, a földmivelés, az ipar, a kereskedelem világában, mégis oly szűkösen terítik meg asztalunkat s soknak meg nem is jut egyáltalában. Mintha csak kimerült volna az anyaföld s nem tudná megadni mindennapi kenyerünket. Ha ebben az aggodalomban van is némi igazság, korántsem olyan, hogy vele meg nem birkózhatnánk, az akadályt le ne küzdhetnők. (Folyt, köv.) Értesítés. Van szerencsém a mélyen tisztelt hölgyközönség szives tudomására hozni, hogy tavaszi bevásárló-utániról megérkeztem éa raktáromon dús választékban tartom a legújabb tavaszi modelleket, valamint kalapkellékeket. Kérem a mélyen tisztelt hölgyközöaség nagybecsű látogatását és vagyok kiváló tisztelettel: BONDI JANKA Petőfi-utca 27. §*r Tárad! tánciskolája és művészeti továbbképző ==== tanfolyama a Koronában megkezdődik. Külön gyermek-tanfolyam. Zártkörű diák-tanfolyam, délután 4—6 óráig. Felnőttek este 8—10 óráig lesznek oktatva. Tandíj: gyermekeknek 400 K,. » diákoknak 250 » > felnőtteknek 300 » Beiratkozás a Koronában fflSf 6-átóf kezdve.
