Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-07-23 / 35. szám

Előfizetési árak: egész évre 100'— K, félévre 50-— K, negyedévre 25 — K. Egyes szám ár« : 3 korona ; pályaudvaron 3 K.

POLITIKAI ÉS TÄRSADALWII HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.)

Kisért a múlt.

Szüretelő nyarunkba, közel a világ proletárjai egyesüljetek jelszavas időszakának harmadik évfordulóján a pesti utcák mélyéből kitört a kunbélai melódia s á patkánytorkok rekedten belesüvitették a fülekbe hangfogó nélkül a már elfojtott dallamot. A nyugodt idegzetű szenvedő magyar szivéhez úgy ütődött ez az átkozott dallam s szövege úgy zakatolt forró agyában, mintha csak épen az imént hallotta volna ama keserűen bánatos júliusban, amikor a szerény magyar akácok nem teljesítettek különb hivatást a bitang bitófánál.

Ide értünk hát. Kisért a múlt. Őrültek és őrjöngök árnyékrajza kezdi meg előttünk a processziót. A októbrizmus sanda lelkű, pipogya vezérei járják legelői a haláltáncot. Kezükben ott díszeleg a belgrádi felajánlás mérget lehelő békepapirosa, ajkukon ott fuldokol a demagóg demokrácia prédikációja, az őrhelyeken vigyázó magyarokat egymásután nyilazzák a vádak özönével s mindezt hallatlan pre- potenciával cselekszik, mintha övék lenne a dicsőség és az ország. Ez az októbrizmus háborítja, riogatja, föl-fölriasztja a magyar életet. Ugyanazok a profilok, ugyanazok az árulók, ugyanaz a mentalitás, ami jellegzetessé tette az első szégyenletes októberünket. Beszédükből kikiabál

■ az áruló, a kegyvesztett féktelen I dühe, mellyel igazolni akarják a | múltat, ezerkilencszáztizennyolc októberét. Azt az októbert, melynek nyomorult koldusai, letört, átgázolt, lehengerelt, megrugdosott rabszolgái lettünk mi élők s lesznek még világra jövő unokáink is.

Kisért a múlt. A magyar parlamentben részint beszédek alakjában, részint közbeszólások formájában egy kisded szemfüles csapat árnyékalakja még ezen az ébredező októbrizmuson is túltesz. Ez a nem- j zetközi társaság szinte kéjelegve | veszi ajkára ínségünk és szegénységünk kitálalásai, amelynek okozói voltaképen ők voltak a gerslis korszak megteremtésével, ez a csöppet sem magyar és honmentő idegen kar ma békétlen áriákba íullasztja a békés munka felé törekvő aka- I Tatunkat, elégületlenségek földalatti moraját segiti napfényre hozni s a minek a keserű levét iddogáljuk könnyeinkkel vegyítve az ő jóvoltukból, azt most nekünk rójják fel gálád módon bűnül. Rettenetes vakmerőség. A magyarság vádlottai előrukkoltak birákká s saját bűnükből korbácsot mernek fonni, hogy a magyarság testén végig- végigsuhintsák.

Kísért a múlt. A magyar sajtónak nevezett fekete betütenger pedig vagy hallgat vagy kárörvendve hajbókol a múlt árnyékai előtt. A magyar sajtó nagy százaléka ismét az októberi világ őrült muzsikáját verklizi.

Mi lehet minden magyarnak a

zavarban ? Vigyázni, őrködni, ébren lenni.

Kisért a múlt . . . Silbak.

A dombóuári j önkéntes tűzoltó testület műuész-estélye.

Zsúfolásig megtöltőbe az Uránia mozgó hatalmas helyiségét a közönség julius 15-én este az önkéntes tűzoltó testület művész- estélyén. A bőséges programúi ugyancsak sok szórakozást nyújtott a közönségnek. A pesti művészek fáradhatatlanok is voltak a nagy hőségben. A programúi általában művészi nívón mozgott, sok figyelemreméltó alakítást nyújtottak, maguk a számok azonban nem a legszerencsésebben voltak összeválogatva. Azzal a tehetséggel és művészi rátermettséggel szere tünk volna több komoly értéket látni és hallani, azt szerettük volna, hogy a sok kacagtató, burleszk kabaré-szám közé vegyítettek volna egy kevéske magyar művészetet is. Nem mondjuk, hogy csupa komoly, irodalmi értékű számot szerettünk volna hallani a színpadon, de a kacagások és kabarétréfák között legalább egy hosz- szabb magyar motivumu darabia vártunk, amely mélyebb nyomot hagyott volna a közönség lelkében. A programúi utolsó számát, azt a bizonyos operettet pedig egyszerűen elhagytuk volna.

A bosszú estét kitöltő műsor minden számát Perényi konferálta be. Elegánsan, kellemesen sokat csevegett, néha tán kelleténél is többet, mint amennyit egy konferá- lónak szabad. Kubányi György irredenta i énekében sok volt a művészi érték. Hangja

Manci.

Hozzájuk mentem egy szép délutánon. Már akkor ősz volt, szállt a sok levél. .. Ozsonnáztunk a pompás ottománon,

Volt édes kávé, jó meleg kenyér.

Aztán játszottunk hosszan, jó sokáig,

A mama ő volt, én valék az ur És megfelezte velem szép babáit És elringattuk őket szótlanul.

Mikor búcsúztunk halkan elbúsulva,

Akkor már fénylett, csillogott az utca ... 5 én visszanéztem ablakjukra még.

•

Csak állott búsan, ott a lámpafényben, Legszebb babája ott volt kis kezében S csillogni láttam kedves, kék szemét.

FINTA SÁNDOR.

A fecsegő.

A kis Tamás szegény, sok gyermekes foltozóvargának volt a legkisebb fia, egy kis eleven ördög, de alapjában jó, őszinte, szolgálatkész, azonban volt egy nagy hibája, fecsegő volt a legnagyobb mértékben, mint szokták mondani: eljárt a szája.

Az apa, hogy a gyermektartási gondot levegye a vadairól, inasnak adta egy drogériába és jóidéig csodálatosképen jól folytak az ügyek. A droguista nagyon megvolt elégedve a gyermek szolgálatával és az is lehetőleg azon volt, hogy gazdájának mindent kedvére tegyen. Ez a jó ember összekötötte a hasznost a kellemessel, drogériájában bort is mért, melyet bizonyos Bonifacio fuvarostól szokott venni, ki a ha- tárbóli vincellérektől szerezte be portékáját.

Egy szép reggelen beállított a fuvaros, bogy a droguistával összeszámoljon s midőn elvégezték teendőiket, a gazda megkínálta üzlettársát, hogy igyák egy pohárka jó bort.

— Szívesen — válaszolt Bonifacio — hisz a jó bor hajnal előtt is elkél a szegényembernél.

De alig, hogy megizlelte a bort, letette a poharat az asztalra gúnyos mosollyal és oly szemhunyoritások közt, melyek ezt akarták kifejezni : >Oh, micsoda komisz ital ez !«

— No, talán nem Ízlik a borom?

— Nem uram, ez nem jó bor, ez nem abból való, amit a kastélyból hoztam.

— Pedig bizony abból való.

— Nono, lehet, hogy tán abból való, de hát azóta nagyon keresztényi lett.

— Tán biz azt akarja mondani, hogy én vizet öntöttem a borba ?

— Lehet, hogy nem maga öntötte bele, csak le engedte folyni a vizet, ami aztán egyre megy — nevetett Bonifácíó.

— No tudja, ez nem igaz — repliká- zott fülig elvörösödve és rosszkedvűen a droguista.

A kis Tamás, aki a beszélgetést a nyitott ajtón át az udvarból hallgatta, besietett az üzletbe és egész kedélyességgel rákezdte:

— Kedves gazdám, az emlékezete most cserbenhagyta. Épen úgy van, mint Bonifacio gondolja. Nem emlékszik rá, hogy a múlt héten, mikor oly sűrűn esett az eső, kis csatornát illesztett az eresz alá, melyen a viz a pincébe folyt és . . .

— Te ostoba tökfilkó — vágott közbe a droguista — az olajtartókat mostam ki az esővízzel.

— Ej ha ! Az oiajtartókat a pincében

szokták maguk kimosni — válaszolt nevetve Bonifacio és azonnal utnakeredt, nem akarván tanúja lenni annak, ami Tamáskát fenyegette. *