Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-09-03 / 41. szám

2. oldal. azoknak a hősöknek hozzátartozóihoz, aki­ket a haza áldozatul köreteit. Ma ugyan rabságban sínylődik ez a haza, de biztat a remény, hogy azok, akik a túlsó par­ton megszállás alatt élik napjaikat, csakha­mar összeölelkezhetnek velünk és a mi ha­zánk fel fog szabadulni. Hazaszeretettől izzó, lelkes beszédben vette át Dömötör Mihály, hercegi gazdasági felügyelő és Ígéretet tett, hogy az emlékművet a hercegi uradalom mindenkor becsülettel megfogja őrizni. A nosztányi dalárda Kolitár József taoitó ve­zetésével igen szép alkalmi éneket mutatott be. Erre következett az ünnepély legmeg- hatóbb jelenete, a hatóságok, községek, testületek, egyletek, szomszédos bérletek képviselői elhelyezték az emlékművön ko­szorúikat. Az ünnepély fénypontja volt Vér Ven­cel helybeli főgimnáziumi tanár ünnepi be­széde, aki ismeretes szónoki ügyességével rámutatott ennek a leleplezésnek nagy je­lentőségére, visszaidézte emlékébe azt a sok hősiességet, amelyet katonáink a nagy vi­lágégés folyamán tanúsítottak. Célunkat nem értük el és annyi ragyogó példa után a magyar el van szakítva testvéreitől. Ezeknek jajszava hallatszik át és biztat a remény, hogy panaszuk nem hiábavaló. Amily hősök voltak katonáink a világháború alatt, oly hősiességet kell tanúsítanunk az egyetértés­ben, szeretetben és hőseink példájából okulva, csakhamar visszaáll a nagy magyar haza, amelyhez szivünk minden dobbanásá­val kell ragaszkodnunk. Lincz József jegyzőgyakornok és Ko- tetdr József tanító nagy hatással szavaltak, majd a katonai hatóság nevében Szeifert Sándor tábornok intézett az ünneplő közön­séghez tűzről pattant, magyar hazaszeretet­től lángoló beszédet. Köszönetét fejezi ki a nagybérlőnek az emlékmű létesítéséért és reméli, hegy ezt a szép példát Dombóvár és közönsége mihamarabb követni fogja. Szeifert tábornok előtt még kihallga­táson jelentek meg a nosztányi hadviseltek, majd a disszázad a Hunyadi induló hangjai mellett elvonult az emlékmű előtt. Ezzel az ünnepség délután fél kettőkor véget ért. A délután folyamán az uradalmi ven­déglő előtt népünnepély volt. Az ünnepség sikere érdekében sokat és eredményesen fáradozott Hollósy Andor ujdombóvári főjegyző. * * * Ennyiben közöljük kiküldött tudósítónk beszámolóját, ügy érezzük azonban, hogy feltétlenül hangot kell adnunk annak az ál­talános elégedetlenkedésnek, amely a haza­fias ünnepség utórezgéseként jelentkezett. A melyet elköltött, osak annak veszi hasznát, mit művészetre adott ki, ez még most is kamatoz becsületben és a látogatók is csak hagynak itt kis pénzmagot, a többiből azon­ban csak kínzó emlék maradt meg. Még a tenger Í3 elhagyta, mert hajdan tövéig tér jedt, most pedig 7 kilométerre van tőle. Ha magyar volna a pisai talián, midőn e téren látja a múlt szép emlékeit, sóhajtva kiáltana fel Vörösmartyval: «Régi dicsősé­günk, hol késel az éji homályban ! » de mi vei talián, így hát Dante szavait rebesgetheti, mondván: „Non ó il romor mondano altro, ehe un fiato Di vento, ebe va or’ quinci et or’ quindi, E nouta nome, ferch* muta lato.“ („Nem más az élet minden ragyogványa, Mint fuvalom, mely erre-arra, leng, S kap más nevet, mert változik iránya.“) Még folytathatnám a reflexiókat kedves olvasó, de attól tartok, hogy a Szerkesztő úr megkurtithatná soraimat, amit már mégsem szeretnék, azért hát csak annyit mondok még, hogy a ferde torony alatt ismét vet­tünk képeslevelezőlapokat és fényképeket, mert végtelenül jól esik ama tájak képeit bírni, melyeket láttunk. Aztán — — még egy általános tekintetet vetve az épület- csoportra s mélyen vésve emlékünkbe a látottakat, a néptelen utcáktól és zajtalan palotáktól elkövetkeztünk. Az indó-házban ebédezve, 14 órakor a szép Firenzébe indultunk. Gyulaji. megjelent közönség a hosszúra nyúlt ünne­pély folyamáu megéhezve éppen nem olcsó falusi árak mellett részesült abban a ^ég- felelő gondoskodásban, amelynek az előzetes híradások szerint a közönség kényelmére, étellel és itallal valófellátására kellett volna irányulnia. Utóvégre 300 koronás ebédet enni, egy üveg sörért 60 koronát fizetni lehet ,,olcsó“ gyorsvonati étkező-kocsiban, nem kell azért a nosztányi korcmiáros kal­kuláló-képességét kitapasztalni. Így feat a szép hazafias ünnepély a zsebek szempont­jából szemügyre véve. Hangszerek. Zongorák. Gramofonok. Minden hangszerünkéiVjótállást vállalunk ! hangszergyár Királyi udvari A IP Sternberg Budapesten, Rákóczi ut számú saját palotájában. c írja meg azonnal, bogy milyen hangszerre van szüksége és mi arról díjtalanul küldünk árajánlatot, ha ezen újságra hivatkozik. Ja­vítandó hangszerét küldje postán gyárunk­ba. Jutányosán újjáalakítjuk. GramofontulaJ- donosokuak legújabb hanglemezekről ingyen és bérmentve küldjük müsorjegyzékünket. Az én rovatom. Tetszik tudni, Szerkesztő Ur, az em­berek nagyon kényesek a becsületre. Ha egy porszem ráhull, akkor már mindjárt karddal kaparják le onnét s ha közben egy kicsit a kabát ujját is lemetélik, az csak csupa haszon a — szabónak. Node hát Is­tenem, a szabóknak is csak kell élni vala­miből ! Nincs igazam ? De mi történik akkor, ha nemcsak egyetlen egy kis porszemecske, hanem egy egész szekérderékra (vagy csak úgy szabad mondani, hogy kocsiderékra ?) való sár dől valakinek a gyönyörűen kivasalt tündöklő fehér pantalójára ? Azt is lehet karddal bo­rotválni ? Vagy talán, Isten bociá;, a mai drágaság mellett is el kell dobni az egész nadrágot ? Mert nem gondolnám, hogy az segít, ha viszont és cum trucc — egy másik ártatlan felebarátomra boritok egy kocside­rék sarát. Mit szól hozzá, Szerkesztő Ur, mert én már nem tudok aludni a gondoktól. * * * Tetszik tudni, Szerkesztő Ur, gyönyörű szép az élet. És az emberek roppantul sze­retik egymást. Egy másikat. Mindenik egy másikat. Majdnem annyira vannak, mint én az én legdrágább nejem őnagyságával, aki pedig nagyon jó asizony, csak nem igen látszik meg rajta. (Muszáj kicsit hízelegni, mert sejti, hogy egy párszor rosszat mond­tam felőle.) A nagy szeretetben azután majd- hogy el nem olvadnak. Tiszta szereneie, hogy nincsenek jégből, mert akkor a nagy, meleg szeretetben borzasztó sokan volnának a — vízfejűek. * * * Tetszik tudni, Szerkeszti Ur, legszebb az. egyenes ut. Én pláne utálom a görbéket. Az iskolába is csak a háromszög területét tudtam, a körrel, meg a p/-vel mindig ba­jom volt, nem is szólván az elipszisekről, parabolákról, hyperbolákró! és egyéb bo- lákról. Csak azt szeretném tudni, hogy ez a nagy egyenesség miért nem látszik meg. *. * * Tetszik tudni, Szerkesztő Ur, egymá­sután többen és többen neheztelnek meg rám is. Pedig én senkit sem bántok, én senki sem vagyok, én csak én vagyok, név­telen senki. Azt hiszem, nem sokáig élek már. Eltűnők, elmúlok. Aztán csinálja más ! Mit bánom ÉN. 1922. szeptember 3. Régi nóta, régi tánc ... Régi nóta, régi tánc . . . Régi ked­vem merre jársz ... így huzza a ci­gány, az öróg, a vén cigány. Megállók előtte. Nem szólok hozzá, nehogy han­gos szavam megtörje a varázst. Nem akarom az öreget megbántani. Mert na­gyon csúnya dolog lenne, ha most rá- rivainék, hogy húzzon uj darabot, va­lami Zerkovitz nyámnyogást. Az öreg most se lát, se hall. Rádől a hegedűre és huzza, huzza, szivéből huzza : Régi nóta, régi tánc. . . Régi kedvem merre jársz . . . Arcán a barázdák elsimulnák, mosolygás ül ki szemére. Kezében meg­remeg a vonó és huzza rendületlenül. A kávéház nagy, füstös, sok emberrel teli. Senki sem néz a vén cigányra, ki most a lelkét sűríti össze a szép nótába. Néha könny cillan meg a szemében. Bi­zonyára van oka - rá Régi nóta régi lánc . . . Régi kedvem merre jársz ,. . Vissza száll most gondolatban a tűnt évek halotti során ifjúságába. Legalább igy látszik arcán. Szép lehetett ez az ifjúság. Vagy csak emlékbe szép?! Boldogság, nyugalom, minden, ami nin­csen máma ; ez a múlt, ez a régi idők. Ezekért érdemes visszaszállni az emlé­kek szárnyán muzsikaszó mellett . . . Régi nóta, régi tánc . . . Régi kedvem merre jársz . . . Most felfigyel egynéhány vendég. Arcukról csodálkozás szalad a vén cigány felé. Kérdezi szemük : miért huzza ily sokáig a régi nótát. De a vén , cigány, a fehérhaju nem veszi észre. Huzza, huzza rendületlenül. Régi nóta, régi tánc . . . Régi kedvem merre jársz . . . Vájjon merre járhat szegény­nek régi kedve ? Hol maradt el a mi régi kedvünk ? Hiszen ma mindnyájunk szomorú. Jól esik visszaszökni a tavaszi életünk felé, kissé felfrissülni ifjúságunk harmatában, újra inni a kacagásokból, miket oly vidáman cséngettünk egykoron. Jó, mert fáj a jelen, a tragédiák roppant sora, ez a fájdalmakkal kövezett ország­út. Bizonyára ezt érzi a vén cigány is. Ezért vonul ifjúságába, melyet ott talál meg szive fenekén. Magába mélyül, mindig szebbé finomodik a dal, ami ve­zeti önleikéhez, mint édesanya kicsiny fiát. Régi nóta, régi tánc . . . Régi ked­vem merre jársz . , . Mindinkább többen néznek fel az olvasók közül, mások abbahagyják a beszélgetést. Én is leülök egyik asztal mellé. Figyeljük a vén ci­gányt, ki bandája élén csak egyre huzza : Régi nóta, régi tánc , . . Régi kedvem merre jársz ... A banda mosolyog, nem szólnak az ömgnek. Ismerik, szeretik. Minek bántanak: . . . Most uj élénkség­gel csap a régi dalba az öreg. Egész teste utána rándul, amint aláhúzza a vonót. Milyen finom most a játéka ! Min­denki csodálattal néz az öregre. Már figyelője az egész kávéház. Sehol egy hang, sehol lárma. Mindenki örül, mo­solyog, száll a saját múltja felé . . . Régi nóta, régi tánc . . . Régi kedvem merre jársz ... Az öreg homíoka gyön­gyözik. Hull róla a veríték. Most egy csepp a hegedű közepét fedő hófehér gyantaporra hull. Ezt észreveszi az öreg. Még néhány rántás és befejezi . . . Utána ő néz meglepetten, mert taps zudut fe­léje : minden ember teljes erővel üti össze tenyerét. Köszönik neki a szép múltat, a gyönyörű nótát, mindegyik sa­ját múltját szöktette néhány percre lelke elébe a finom muzsikaszó, az a szép nóta ; Régi nóta, régi tánc . . . Régi kedvem merre jársz ... P. K. — Adományozás. Egy tanügybarát az állami elemi iskola ifjúsági könyvtára ré­szére 26 drb. ifjúsági művet; egy másik névtelen adományozó pedig 6 drb. ifjúsági könyvet adományozott. Fogadják érte a ne­mes szivü adakozók köszönetünket. Az áll. elemi iskola igazgatósága.

Next

/
Oldalképek
Tartalom