Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-08-13 / 38. szám
VI. évfolyam 38. szám Előfizetési árak: egész évre 160-— K, félévre 80-— K, negyedévre 40 ■— K. Egyes szám ára: 4 korona; pályaudvaron 4 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Gondolathelfés. i. Amerre csak nézünk, mindenütt harcot látunk. De nemcsak harcot látunk, hanem látjuk a dolgok és az emberek növekedését, differenciálódását, uj egységekbe, uj formákba, uj szellembe való átgyuródá- sát. Finom szerkezetek, drága gépek, kifinomodott, hajlékony, rugalmas eszü embe- rek állnak elő. Fejlődik a természet s benne az ember. A fejlődés pedig nem más, mint a réginek az újban való föléledése. A múlt és jövő tehát föltételei egymásnak. Tapasztalat kísérlet nélkül nincs. Az összes harcok, amelyeket az emberiség eddig kiharcolt, múltjai a jelennek, a jelen múltja lesz a jövőnek. Kérdés : milyen kritériumai vannak a jelennek a jövőt illetőleg, vagyis mit látunk a jelenben a jövőből ? E kérdésre azt szokták mondani közönségesen, hogy a jövőbe senki sem lát, hogy lesz majd, : mi lesz, amit hoz a végzet. Pedig ez nem áll! A végzet én, te, ő, & végzet mi vagyunk ! Nekem, neked, neki, mindnyájunknak észt, gondolkodó szervet adott a Teremtő. Nekünk tehát rendeltetésünk, hogy gondolkodjunk, gondoskodjunk. A végzet pedig mi más, mint gondolkodás eredménye, bizonyítja ezt a közmondás: »Mindenki saját maga saját sorsának a kovácsa«. Továbbá: »Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.« Tehát igen is kell, hogy lássa az ember a jelenben a jövőt! Amely ember ezt nem látja, az nem gondolkodó ember, az nem cselekszik rendeltetése szerint, az csak egy figura, amelyet a tömeg ide oda lököd, csapkod s annak a nemzetnek, amelynek sok az ilyen figurája, jövője elveszett, jelenje, mint a buborék, tartalmatlan, mert a mint már említettem, a jövő a jelen megismeréseiből vont következtetéseknek kikristályositása, vagy világosabban kifejezve, a magyar jövő az lenne, ami a mai forrongó magyarok leikéből íeüllepedik akként, amiként a zavaros vízből Íeüllepedik és talán ki is kristályosodik, pl. valamely egyszerű test, elem, pl. arany ; vagy, ami legtöbbször történni szokott, valamely állagában összetett, de külsejére nézve egynek látszó valami, pl. agyag (aluminium, sili- catok, viz). Ha azonban a mai magyarság jelenje tartalmatlan lenne, vagyis üllepedésre alkalmas anyagól nem tartalmazna, akkor nem keletkezhetnék ülledék, ugyebár ? Hát vájjon ilyen-e a magyarság? Nem ! Ezerszer nem! A mai magyarság tartalmas, sok benne a gondolkodó elme, a gondolati tény, sok benne a leülepedésre alkalmas anyag, sok benne a politika. Miért ? Felelet: Mert nagy zavart tudott csinálni. Azt mindenki látta már ugyebár, hogy annál piszkosabb, zavarosabb valamely viz, minél több benne a leüllepedni akaró iszap. Tehát a mai magyarságban sok gondolatnak kell lenni, a mai magyarság végzetének a magyarság kezében kell lenni, a mai magyarságnak nagy jövőjének kell lenni, mert nagy zavart tudott gyorsan teremteni! Csak az a kérdés, hogy milyen lesz az ülledék s mikor tisztul meg a zavar ? Az utolsó kérdésre könnyű felelni. Felelet rá : sokára. Ok : minél zavarosabb a viz, minél több a zavaró elem, annál lassúbb és bizonytalanabb az üllepedés. De viszont a természet törvényét az emberi ész siettetni tudja. Minél nyugodtabbak maradnak ugyanis a kedélyek, minél jobban egyirányba terelődnek a gondolat utak, a.z életelvek és célok, minél jobban koncent- rálódiik és nyeri el döntő szerepét az egymáson való segítésnek a jövőt legjobban biztositó gondolata : a szövetkezés, az altruizmus ; minél jobban niveüálódik a különbség az alsó, közép és fe!ső osztályú ! magyar ember között, minél gyorsabban épül az a hid, amely egyik társadalmi osztályból a másikba vezet és mind a báromból egy negyedikbe, de amely negyedik a jövő társadalmában majd valamikor az egyetlen osztály lesz, a megbünhődött, egymásra ráismert, egybeforrt, egymást szerető, egymásért élni balni tudó, kultur-ma- gyarság osztálya, — annál gyorsabb lesz a leüllepedés és annál szilárdabb, annál föl- zavarhatatlanabb és tisztább lesz az ülledék : a magyar jövő. Szíjártó Árpád, oki. gazda. A hőgyészi polgári fiúiskola. Most került ki nyomdánkból a hőgyészi m. kir. állami polgári fiúiskola L921—22. tanévről beszámoló évvégi Értesítője Hand Béla intézeti igazgató összeállításában. Az Értesítőből megtudjuk, hogy az intézet nagyszerű sikerrel most végezte el az első osztályt s az idei ősszel indul meg az iskolában a második osztály. Az uj intézet keletkezésére vonatkozólag az Értesítő a következő tájékoztatást nyújtja : Tolnavármegye tanfelügyelője 1920. Julius 19-én közölte Hőgyész község elöljáróságával a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter rendeletét, melyben Bonyhád, Mágocs és Hőgyész környékén egy tömegben élő német anyanyelvű magyarság műveltségének emelése érdekében hajlandó állami polgári fiú- és leányiskolát szervezni. A szervezésnek alapfeltétele az volt, hogy a községek az iskola fentartásávaí járó összes dologi terheket: ideiglenes, vagy végleges elhelyezés, bútor, tanfelszerelés, fűtés, világítás, tisztogatás karbantartás stb. vállalják, mert az államkincstár mai súlyos helyzetében legfeljebb a személyi kiadásokat vállalhatja el. A Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter leirata á!ta!ános lelkesedést váltott ki nemNyári uerőfény. Szt. Margit-sziget, 1922. VII/17III. Hajó kolompol valahol, talán Visegrádiról jön ; dudál, prüszköl ; suhog a lapátja ; itt megy el száz lépésnyire mellettem. Néha előbukkan a fák közül, aszerint, hogy sűrűén, vagy ritkán vannak-e nőve. Rövid ideig lehet c-ak hallani a hajó halk morgását, gyorsan távolodik tőlem: lefelé úszik a vizen. Elhagyom Szent Margit kolostorának mohos romjait s lassan megindulok lefelé, a'sziget vége felé tartva. Széles utak mindenütt, ropogós, fehér kaviccsal behintve; padok nyugosznak minden száz lépésre, sűrű lombok vonnak intim takarót a kanyargó utak fölé. Buja vegetáció mindenfelé. Egynéhány ágávé, talán nyolc-tiz, kitéve a júliusi nap melengetésének, az ut mentén ; hosszú törzsén pálmaszerű gömb-koronájával talán önmagát csalja meg. Ez a növény — a kertészek mondják — csak minden hatvanadik évben hoz virágot. Furcsa. Igaz lehet ez ? Hiszen akkor, aki ültette; sohasem láthatja a virágját a magaültette fának ! Sokféle csudája van a természetnek s mindenféle csak addig érdekes, amig az ember egész bizonyosan rá nem jön a nyitjára. Az emberi életben is akkurát igy van. Amig'bizonyos dolgok rejtélyesek, misztikusak, addig szörnyű módon fúrja az oldalunkat, hogy a nyitjára rájöjjünk ; mikor aztán kibogoztuk, bizonyos csalódás érzése kacag reánk. Ekkor már hiába konstatáljuk: »hát ennyi az egész?« Felöltőbe burkolt férfiak és nők fázé- konyan járnak-kelnek a szigeten ; beszélgetnek, nézelődnek jobbra-balra. Csönd van egyébbként, csupán a szél zug a fák lombjai között s a teljesen lehűlt levegő miatt egész sereg fázékony madár üli meg az apró bokrokat. Még a csiripelésük sem olyan élénk, mint mikor süt a nap. Sötét felhők kergetik .egymást nagy magasságban ; néha nregered az eső, de csak egy-két szempillantásig, aztán ismét kisüt a nap. Sűrű fák közé érek, szűkül a kanyargós, ropogós kavicsu ut. Némely helyen egyenessé válik a sétaút s akkor messze, több száz lépésnyire ellátni. Olyan sötét ez a sürü lombokkal betakart ut, mint az alagút. Csak itt-ott fehérük elő egy pad. Lassan ballagok. Az egyik pádon ülnek. Egy férfi, meg egy leány. Egymás kezét fogják, közel hajolnak egymáshoz és úgy beszélnek. Mit bészélhetnek egymással ilyen hide?, ilyen didergős időben ? Ki kiváncsi erre ? És hát kinek van köze hozzá ? . . . Aztán össze- borulnak és hirtelen, szilaj módon és hosz- szan összetapad az ajkuk. Pillanat alatt megállók. Szeretnék visszafordulni. De már késő. Megláttak. A leány fölugrik a pádról, halk sikoltással szaladni kezd A férfi is utána siet segy-két szempillantás alatt mindketten eltűnnek a sürü fák között, a Duna irányába, a Pest felőli oldalon. ügy érzem, hogy súlyos bűnt követtem el. Mi jogon zavartam meg ezt a bájos nyári idillt? De hát lehetek én róla? Akarva ijesztettem én rájuk puszta megjelenésemmel ? Bánt a dolog szörnyen. Odaballagok a pádhoz és leülök rá. Bohó, sőt kissé ostoba gyerekek. Hát miért ijedtek meg tőlem? Soha sem láttuk egymást és nyilvánvaló, sohasem fogunk találkozni egymással ebben az életben. Ha akarnám sem beszélhetném ki a titkukat. De hát nem értem az egész dolgot. Örök titok, örök rejtély, hogy miképpen kerülnek össze az emberek, hogyan szeretik meg egymást és hát hogyan válnak egy test egy lélekké? Erre sehonnét sem lehetne választ kapni, csupán a saját okoskodásunk tapogatózása után indulhatunk el. Vélné az ember, hogy a csók hozza közelebb egy-
