Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-08-06 / 37. szám

Dombóvár, 1922. augusztus 6. 37. szám. Előfizetési árak: egész évre 160-— K, félévre 80*— K, negyedévre 40•— K. Egyes szám ára : 4 korona ; pályaudvaron 4 K. A tányérsapkás sztrájktörők. Az incjemnitási vita alkalmával a vörös szekíüs szocialisták is meg­szólaltak végre. Kiváncsiak voltunk bemutatkozásukra, hideg titokza­tosságuk, némaságuk valami furcsa érzést keltett a parlamenti tagok­ban. Megszólaltak s ime kitűnt, hogy alig van közöttük a közepes mértéket megütő' szellemi egyéni­ség. Igazán szomorú hallgatni eze­ket a forradalmárokat, néhány új­ságcikken, népgyülési szónoklaton nevelt politikai ismeretkörükkel. Szenvedélyekkel, demagóg frazeo­lógiával dolgozó emberek ezek, lé­nyege pedig beszédüknek hazaáru­lás, tekintélysértés, rágalmazás. Ennek a huszonöt embernek valódi lelkületét, mentalitását jellemzi az a beszéd, melyet Hébelt Ede dr. sop­roni szociáldemokrata képviselő mondott el s melyhez hasonló még nem hangzott el a parlamentben, j Beszédének csak azon passzusára emlékeztetek, melyben a fizikai munkával is foglalkozó egyetemi és ; főiskolai hallgatókat támadja. Ta~ j nulásra képtelen, lusta, dologke- j rülő, »tányérsapkás sztrájktörőd­nek nevezi a képviselő ur a magyar i főiskolai ifjúságot. Tendenciája ezen támadásnak az, hogy ellenségeskedést támasszon a munkásság és az egyetemi ifjú­ság között. A szociáldemokrata ve­POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI HETILAP, Megjelenik minden vasárnap. zéreknek, ha a magyar diákságról | hallanak, vérbeborul a szemük s j hogy mennyire képesek ezt a gyű- j löletet a munkásságba is átplántálni, j bizonyítja egy dombóvári eset is, j mely nemrégiben történt. Egyik este egy munkás az utcán külön­féle sértő kifejezésekkel inzultálta egy helybeli egyetemi hallgatónkat. A titulusok között szerepelt a ! »sztrájktörő« is. Már most azt kér- i dem, miért volna sztrájktörő, mun­kásellenes az az ifjúság, mely szár­mazásánál, fajtájánál, szociális hely­zeténél fogva oly közel áll a mun­kásság tömegeihez. A mai egye­temi ifjúság anyagi, szociális hely­zete semmivel sem különb a mun- ! kásságénál, sőt sok tekintetben rosz- szabh. Száz és száz egyetemi hall- í gató a legnagyobb nyomorban él, társadalmi gyűjtésekre szorul, ke­mény fizikai munkát végez, hogy élelmet, lakást, tankönyveket tudjon szerezni. Ez az az ifjúság, mely vé­rét ontotta a hazáért, két forrada­lom borzalmait élte át, mely min- j denkor szolidaritást vállal a mun­kásság igazságos, méltányos bér­mozgalmaival. Példa rá a debreceni eset, melyet a napokban olvastam. Debrecenben a keresztényszocialista villamos alkalmazottak bérsztrájk­ban állanak s az illetékes felsőbb- ség nem mutatott hajlandóságot az ügy igazságos elintézésére. Az egye­temi és főiskolai hallgatók Bajtársi 1 Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) szövetsége erre mozgalmat indított, hogy a sztrájkoló villamos alkalma­zottak augusztusi fizetését a közön­ség köréből gyűjtés által biztosít­sák. Talán ez csak nem sztrájktö­rés ? Hisz ép maga a Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (Mefhosz) tiltakozott mindig oly kí­sérlet ellen, mellyel a munkásság gazdasági harcainak leverésére az ifjúsági tömegeket akarták igénybe venni. A magyar egyetemi és fő- iskólai hallgatók lesznek a jövő Magyarország megépitői, ők lesz­nek hivatva a jövő szociális kér­déseit megoldani, a dolgozó töme­geket irányítani, miért is minden harcban, melyet a munkásság szo­ciális helyzetének megjavításáért folytat, ott lesz mindig a munkás­ság mellett a mi szivében, lelkében magyar ifjúságunk. Sohasem lesz azonban oly munkásság mellett, mely a társadalmi rend felforgatá­sára, a keresztény Magyarország megsemmisítésére törekszik. dl. Dr. Kállay Zoltán jogi szemi­náriuma, Budapest, Andrássy-ut 8. és Sze­ged, Pallavicini-ut 3., felelősséggel és biztos sikerrel készit elő bármely egyetem és jog­akadémia összes jogi vizsgáira és az ügy­védi vizsgára Jegyzet bérlet! Rekapitulá- ció ! Minden felvilágosítást, szóval vagy levélben készséggel ad akár a buda­pesti, akár a szegedi igazgatóság. Nyári uerőfény. Szt. Margit-sziget, 1922. VÍI/17. II. A szigeten most didergős szél jár ke­resztül-kasul ; a csontokig sívit be, mintha kacagna a fázékony emberiségen. A ropo­gós, kavicsos utat luc.-kosra spriccelték tele apró kertész-fiuk, akik hosszú tömlőjükkel egykedvűen — vagy kötelességszerüen — csak locsolnak, csak locsolnak. Mintha semmi egyéb nem volna a kerek világon, mint egy hosszú tömlő, a végén egy sugár- cső s az abból sikítva előtörő vizsugár ! Mögöttem marad Arany János szobra, benn járok a sürü fák között. Nagy kövek, kis kövek hevernek szerte szét a fák alatt, a füvek között. Némelyik kő közönséges kő, olyan, amilyent ezrével találni bárhol, ha­nem egynémely egészen figyelmet érdemlő, nemcsak alakjánál fogva, hanem mintha va­lami emberi munka folytán nemesebb, mű­vészi vonásokat kapott volna... Hát ez meg hogyan lehet ? Romok közé érek. Két hatalmas ív még áll, szilárdan, makacsul, erősen. Már abban a korban is mesteri munka lehetett; a mai házak, paloták nem fognak állani, még romjaikban sem, hétszáz esztendeig. Fölmászom egy nagy kőrakásra s a földből magasan kiálló alapfalakon lépegetek, ugrál- gatok tova. Csupa apró helyiségek, cellák, szűk kis szobák lehettek valaha ; egy kanya­rodva haladó lépcső, mintha pincébe veze­tett volna, fölötte boltozat-maradványok, odébb körüldeszkázott kút. Talán tizenöt- húsz apró cella van itt szorosan egymás mellett. Csupa kő itt minden fal és még ma is oly erős, hogy kemény munkát adna ezt szétverni. Dehát ki akarná ezt szétverni ? Egy kis, szűk helyiségben nagy határ cse­répedény-törmelékre bukkanok. Lemászom, a kezembe veszek egyet. Kemény, mint a porcéban és fekete, mint az aszfalt. Vájjon ki csinálhatta é3 mire használhatták ezeket az edényeket ezelőtt hétszáz esztendővel ? Aztán megborzadva hőkölök vissza. Ijedten kapaszkodom föl a méternyi maga­san fölöttem emelkedő alapfal-maradványra. Egy kis halomban emberi csontok hevernek ottan a rom fenekén. Igen, emberi csontok. Ilyent már láttam egyszer; kicsi gyerek voltam még akkor, amikor egy öreg teme­tőt bontottak szét. Éppen olyan vörös-rozs­dás csontok voltak azok is, mint ezek. Igen, apáca kolostor volt ez s az apá­cák ide temetkeztek. A túlsó kolostor pe­dig férfi-szerzetesek csöndes tanyája volt, azok pedig odatemetkeztek az ő telkükre. Ott még több csontot találtam, földdel ösz­szekeveredetten, egész garmadával. A bará­tok kolostoránál nemrégiben nagyobb ása­tásokat végeztettek s úgy látszik, nem ta­lálták meg, amit kerestek, vagy ha meg is találták, hát nem . sok gondjuk volt arra, hogy a kipiszkált emberi csontokat legalább egy közös sirgödörbe temessék. A romok mellett, között, sőt egyné­hány erősebb, szélesebb fal tetején is, ren­geteg élőfa telepedett meg. Élet az elmúlá­son ! Élet a halál fölött ! Tengernyi virág, vadvirág mindenütt. Vájjon nem-e a kis Margit hercegkisasszony kedvenc virágai el­vadult állapotban? Nem e azért oly szépek és illatosak ezek a vadvirágok, mert a sze* lidlelkü s a földi örömek élvezéséről ön­ként lemondott szerzetesnek szive-porából nőttek és táplálkoztak ? . . . Csöndes elmé- lá/.ásomból járókelők beszélgetése döb­bent föl. Bánt az emberi csontokkal elkövetett kegyelettelenség. Hiszen igaz, az emberi ér­ték valójában csak a lelki lehet, a lest mú­landó. Mert ha a lélek elszáll belőle, a test mulandővá válik. Dehát azért, mégis-mégis: fáj igy látnom a régi-régi magyar idők em­lékeit. Melegszívű magyarok csontjait a há­látlan utókor kegyeletes érzéstől ment ké- nye-kedvének áldozatául, hozzánemértő kandi szemek kiváncsi szemlélődésének ki­tenni, kidobni, — talán bűnös közöny is egy kissé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom