Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-10-30 / 44. szám
2. ©Idái. látjuk a tihanyi fogságban, nem tudjuk el- csititani azt az érzésűnket, hogy ez a szimbólum nem vet-e árnyékot a magyar királyság eszményi intézményére. Az bizonyos, hogy Károly királyi személye tekintélyéből majdnem mindent elveszített, de elveszi- tette-e a királyság intézménye a tekintélyét és nemzetfentartó erejét az összmagyarság gondolkozásában ? Balvégzetünk lenne, ha ez követné a puccskísérlet véres és fájó jelenségeit. Azt nagyon keservesen érezzük, hogy a külföld s körülöttünk szuronyerdővel rendelkező éhes ellenségeink riadt örömmel tapsolnak meg minden lépést, mely elősegíti, támogatja a magyar királyság eszméjének befeketitését s Szent István koronájának darabokra zúzását. Nagyon jól tudják, micsoda kötelék és összetartó erő sugárzik a szent koronából az ezeréves földnek most lekanyaritott részei felé s milyen óriási évtizedes munkát követel tőlük a korona és királyság hagyományának szétzüllesztése az elszakított földrészek idegenajku lakóinak gondolkozásában is. Hogy ellenségeink ezt a törekvést csak fokozni fogják a sajnálatos események uián, erre gondolnunk sem szabad. Náluk nem lesz más célirányos program, mint lejáratni a királyság eszméjét s azt a politikát, mely a magyar királyságot szolgálja, védi és propagálja. így vagyunk a honi szélső turbulens •leniekkel is, kinek nagyon is kapóra jött a mostani csőd, köztársasági eszmék tovább hajszolására és elhintésére. Munkájuk annál könyebb lesz, minél nehezebb és válságosabb élet nehezül a magyar társadalom minden rétegére. De mi bízunk a magyar kormány erejében, hogy amint a legitimisták szélsőséges szárnyát a mindent felbontó polgárháború kikerülésével akcióképtelenné tette, úgy leszereli a Károlyi rezsim hangosan és erőszakosan dolgozó köztársasági táborát is. Ha országmentő eréllyel tudott dolgozni a legutóbbi napokban, tudjon határozottsággal kíméletlen intézkedéssel megfojtani minden törekvést, mely a királyságot s igy a magyar nemzetet dobná újra a megpróbáltatások halált hozó pusztájába. „Ceenka iftagyamszáf nm ország, Egész Magyarország rasnyország!“ Ne ölj] Hátborzongatóan véres tragédiák, kegyetlen apagyilkosságok, az emberi élet semmirebecsülésének számos bizonyítéka, merényletek, orvtámadások, gaztettek sora alkotja már régen újságaink hírrovatának szenzációit, de talán soha nem látott még Dombóvár közönsége annyi emberölési hirt szerény lapunkban, mint éppen az utóbbi időben. Valósággal járványos tünetként lépett fel az ősz folyamán megyénk legma- gyarabb helyein a gyilkossági epidémia. ügy érezzük, hogy nem mehetünk el szótlanul e véres jelenségek sorozata mellett, az a meggyőződésünk, hogy hallatni kell a társadalomnak tiltakozását, hirdetnünk kell nekünk, valamennyiünknek, bele kell sajtolnunk magyar fajtánk öntudatába az isteni parancsot: Ne ölj! Rettenetes kép nyílik meg a gondolkodó ember előtt. Nem lehet a szomorú tényeket rövid, pár soros napi-hir keretében elintézni, mélyére, kell hatolnunk ezen tragédiáknak, társadalmi munkára, őrködő propagandára, folytonos figyelmeztető szóra van szükség, hogy az emberi léleknek elmondani is szörnyű eldurvulásait finomabbra gyalulgassak. A dolgok idefejíődése logikus menetben nyomon követhető. A hires magyar virtus, a hosszú kegyetlen háború folytán új tápot nyert. Látta, saját maga tapasztalhatta a falu egyszerű fia, mennyire o!«só az emberi élet, mily könnyen adják ki a parancsot, mely százak, ezrek biztos halálát jelenti. Azután jöttek a zavaros idők. Forradalomnak nevezett országos fejetlenség. Az egyik magyar a másix ellen tamadí. Jöttek a felforgatok, az «új rend» apostolai, akik az ellenkező véleményen levőt akasztófával fenyegették, «gajdeszbe» küldték. A magyar falu népe pedig lassan lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy itt csak beszéljen, ki mit akar, az igazságát pedig majd megkeresi maga. Nem törődik mással, sem törvénnyel, sem esemíőrrel, senkivel. Nem hise senkinek, mert hallotta ő akárhányszor ugyanazt az embert két különböző időben, homlokegyenest ellenkező «igazságot» hirdetni! Lassanki*t, fokozatosan jutottunk ide. De talán legmélyebbre a mi vármegyénkben. Pont®s statisztikai adatokat ugyan nem tu1321. október 30. dunk összeállítani, de állandóan figyelemmel kísérjük a fővárosi és vidéki lapok híradásait és összehasonlításunk eredménye éppen vidékünkre nézve nagyon szomorú. Borzalmas erkölcsi lerongyolódást kell mindenfelé tapasztalnunk. És az egyik morális defektus a másikkal szerves Összefüggésben van. A magyar falut, az «elsodort» magyar falut féltő gonddal szerető falusi intelligenciához fordulunk ez ügyben. Nekik kell munkásságukat, minden erejüket latba veteni, pusztuló turáni fajtánk védelmében. — Elveszünk, ha így folytatódik tovább ! Meg kell magyarázni szép szóval a bajt, meg kell győzni oktató vesződéssel a virtuskodásban rejlő rettenetes bűnt fel nem ismerő falut. Ma kétszeres bűn az emberölés. Ma bűn az Isten és bűn a Haza ellen. Ma az összes karokra szüksége van a szűk magyar földnek. Védő, oltalmazó honfikarokra. Te ember! Magyar ember! Testvéredet gyilkolod? Apádat gyilkolod? Vigyázz! Ne ölj! Ezt kell megtanítani. Ezt kell belé- plántálai a kis verekedő nebulóba, ezt a kamaszkodó legénygyerekbe, erre kell oktatni a magyar falu apraját-nagyját. Nem a hivatásos tanítósághoz szól felhívásunk. Ők úgy is hivatásuk magaslatán állanak ; önzetlenül, fáradságos munkával egyengetik, gyalulják a világrengéstől durván feltúrt gyermeki lelkeket, . de igenis szólunk az «önkéntes» nevelőkhöz. Mindenkihez, aki belátja intelligenciájával kérő szavunk igazságát, mert nem egy vagy két ember munkálkodása, hanem összefogó, társadalmi utón történő fel világosi tó munka változtathatják csak meg az emberek, a tömegek gondolkozását. Nem csak teóriával vesződünk, hanem gyakorlatban megvalósítható eszmével is szolgálunk. A Szabadoktatási, vagy újabban Közművelődési Tanács szerte az országban megindította a propagandát a szabadoktatási előadások tárgyában. Itt van tehát egy módja. Tessék ezeket úgy megcsinálni, hogy ilyen nemzetvédelmi előadásra is sor kerüljön. Tessék hozzáférkőzni a falu leikéhez. Ez a lélek őszinte, nem tettető ma sem, csak a külsőségekben látszik annak. Csak elfödte a józan belátást a háborúk, forradalmak mérhetetlen sok szennye. Meg kell ettől tisztítani, ki kell bányászni az igazi értékeket. csúzáskor ilyen őszintén, ilyen lágyan és melegen. Fekete kalapja hátracsúszott a fején. Látni lehetett, hogy a gondok barázdát szántottak fiatal homlokára. — Igazságtalanság. Ő nem fenszter- lovag. Ő ártatlan. Ä kezét a szívére szorította és úgy gondolkodott. — Az a bitang, vörös Fjalugyek kölyök, az a gazember fráter — suttogta félhangosan. ó járt minden nap a nyomda ablaka alá, este, lesbe ... a lányokra várt a nyomdából . . . Hogy mégis engem találtak ott ? Véletlenség. Csupán véletlenség. Én csak egyszer jártam ott a Hosszú-uccá- ban, a Goldmannnyomdánál . . . akkor is csak azért mentem oda, mert elfogadták egyik versemet a Vasi Lapban és ezt Gold- mannál nyomják. Hát ezt szerettem volna megkérdezni szépen, félve, reszketve: — kisasszony, ha rncg nem sértem, mondja meg, kérem, kiszedték-e már a vasárnapi tárca elé a verset ? ... — Csak ezt akartam megkérdezni. Itt megállt. Abbahagyta a gondolkozását. Megzavarták. Emberi hangok moraja s az esti villamos csengetése lármásan úszott feléje a Kiskar-ucca felől. — Ez tegnap történt, pénteken este — fűzte tovább a töprengését, mikor már a zaj messze elmaradt. — Ma délelőtt lakására i hivatott az osztályfőnök, az órája előtt. Mit ! is mondott ? — Nem hittem volna. Még maga is, barátom ? Még a püspök diákja is fenszter- lovag ? Micsoda züllött diákság ? Szégyelje magát. Pfuj... Igazgatói megrovásban részesül. Tudja-e barátom, mi ennek a következménye? Magaviseletét lefokozzák. Saép lesz, ha a püspök úr megtudja ... Most elmehet. A többire csak homályosan emlékezett. Az órára, mikor az osztályfőnök felolvasta az igazgatói intést. Meg arra, hogy ő felállt, szavakat mondott, szelíd, mentegető, könnyes szavakat, hogy ő ártatlan, hogy ő csak azért állt meg az ablak alatt, csak meg akarta kérdezni, igent kérdezni akarta, megjelent-e a verse a vasárnapi számban. Nem, ezt még sem mondta. Ezt elhallgatta. Pedig meg kellett volna mondani. — Ej, jobb igy. Mi közük hozzá, hogy mit kerestem a nyomdaablak alatt — enyhít- gette önrészvéttel bánatát. — Csak az á vörös Halugyek ne vigyorgott volna ! A püspöktemplom tornyában hetet kongatott az óra. A harangütésre a barátszentek kámzsáján szunyókáló galambok ijedten szétreb] beitek. A diák fölállt. Indult kifelé a parkból. Elmegy vacsorázni. A püspökvárba. Mert ő a püspök diákja. A püspök úr taníttatja. Lassan, félénken kocogott át az aszfalton. Fájdalmas volt cipőjének még a kop- panása is. A villamosmegállón túl meglassította lépéseit. Majdnem megállt. Fölszegte a fejét. Hirtelen a püspöki titkár magas alakja lajzolódott eléje. Az a kemény, barna papi arc. A sima homlok alatt megbújó fényes szempár mintha rászegeződött volna. Érezte a szúrós villanását s ugyanakkor a titkár pulja, húsos kezének súlya a vállára nehezedett. És hallotta a titkár csengő, vidám szavait: — No, gyerekek nincsen semmi baj az iskolában? Ekkor ért az erkély alatt tátongó hatalmas tölgyfakapuhoz. Keze már a cikornyás vaskilincsen pihent. Csak meg kellett volna nyomni. Nem merte- Kezét óvatosan visz- szahúzta a hideg vasról és kopott felöltője zsebébe mélyesztette. Fejét a nyaka közé kapta. És elindult sompolyogva a püspökvár köves járdáján a víztorony irányában. Szemeivel az aszfalton guruló tépett akácfalcveleket nézte... Aznap este nem vacsorázott.
