Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-17 / 16. szám
2. oldal. dombóvári hírlap 1921. április 17. Reflexiók. A »Nemzeti Újság« múlt vasárnapi száma egy érdekes szenzációval szolgált, a. melynek olvasása alkalmával arcunkba szökken a vér és kitör belölünk a harag annak tudatában, hogy azok, akik ennek a szép, magyar hazának hívéül vallották magukat addig, amíg a magyar volt benne az ur, amidőn kalandorok árulása folytán megszálló csapatok tartózkodnak ottan gs ideig- óráig, mesterséges erővel tudják hatalmukat fen tar tani, szinte önmagukról feledkeznek meg és örökké karjaiba akarják magukat vetni ellenségeinknek. Ott, ahol az »Életünkét és vérünket« örökké emlékezetes szavai elhangzottak, a .pozsonyi várban kesereg ma a magyar és boldogan várja azt a pillanatot, amidőn újra felszabadul a ma öratislavának csúfolt Pozsony és egy cionista lap deklarációt közöl, amelyben felajánlja szolgálatait Massaryk- nak, Benesnek és 'híveinek és a mai, reánk néfcve siralmas állapotot tartják rózsásnak. Ez a hazaáruló dokumentum öt ök emléke lesz annak, hogy kik készítették elő a forradalmat, kik élesztették, szították annak tüzet, kik óhajtják a megszállást és kik idézték azt elő. A magyar fegyverek ereje ismét le fog sújtani a cionista és destruktiv sajtó támogatóira, akik előtt nem szent a nemzetiszinü trikolór, amelyre hűségét kellett esküdnie az ország minden fiának. 11a mi a keresztény, nemzeti Magyar- ország érdekében Írunk és annak felvirágzását a Kárpátoktól az Adriáig teljes erővel óhajtjuk, azt tesszük, hogy ilyen cionista kijelentésekre, amelyek hallatára ökölbe szorul kezünk, ott álljunk és örökké elnémítsuk az ország romlására törekvő egyéneket. Hát ezért küzdöttek fiaink öt éven keresztül oly hősies bátorsággal, azért állottak őrt a galíciai hómezőkön, a Uober- dónál, Szerbiában és Romániában, hogy most rab haza legyen a sorsunk és legszentebb városaink, amelyekhez annyi történelmi emlék fűződik, ma idegen járom alatt nyögjenek. Elhalt testvéreink szelleme itt időzik a magyar hazában és arra int bennünket, hogy tegyünk, cselekedjünk meg a magyar terület épsége érdekében mindent, mert Legszentebb javaink mennek veszendőbe. A keresztény, nemzeti irredentizmus t minden reményünk, amely elvezet bennüu- | két égy boldogabb jövő felé és ezért ulunk- ból el kell söpörnünk mindent, ami destrukció. Az »EsU-nek és társainak el kell a föld színéről tűnniük, Sajnos, Dombóváron is vannak, akik olvassák és akik árulják. Aki igazán magyar, a hazáját szereti, az ily cionista izii és destruktiv lapokat kezébe [ nem vesz, mert azok, miként a közelmúlt. I i eseményei mutatták, c-ak bajt hoztak erre j ! az .országra, amelynek pedig a költő szavai szerint »élni kell és virulni«. ELEKTROTECHNIKUSOK ÉS MECHANIKUSOK DOMBÓVÁR, BAROSS-UTCA 8. SZ. Van szerencsénk értesíteni a nagyérdemű közönséget, hogy Dombóváron, Baross-utca 8. sz. alatt elektrotechnikai és mechanikai uátlaiafot létesítettünk. Elvállalunk m i a denn e mit villa n y - motorok, dyn am ók, tvausfu nn átovök éá villamossági eszközök tekercselését és javítását. villan yvi 1 á g i t á s i berendezéseket, úgymint: m a gá n Ix á z a k b an, kastélyokban és malmokban. Ezenkívül mindennemű mechanikai, úgymint: írógép, varrógép, kerékpár és gazdasági gépek javítását is elfogadjuk és igyekezünk az általunk elvállalt munkálatokat szakszerűen, olcsón és gyorsan elvégezni. Kérjük a nagyérdemű közönség szives támogatását. Teljes tisztelettel: Balogh Rudolf és Társa elektrotechnikusok ás mechanikusok Dombóvár, Baross-utca 8. szám. i 1 i ■ Mária életéből. írta: Koesls László. 11. Nem haragudott. Nem is örült határtalanul. Valami fájt neki. De húga válasza picit boldoggá is tette. Csak ennyit mondott: — ügy e, még mindig Bálint? Tudom. Azt hittem, már elmúlt. Picit elmúlt, megfakult, kihervadt emlékedből . . . Elpirult. Erről sose. beszélt neki. Tudott Bálintról, de nem zaklatta vele. Mintha nem érdekelte volna. — Igen, a Bálint — zsongaíla Mária a szavakat. — A Bálint miatt nem megyek. Ha megengedi, maradok. Itt maradok. Nekem itt olyan jó. Itt senki nem bánt. Itt meggyógyultam, pedig nem is voltam beteg. Itt jó lettem, pedig nem is voltam rossz. Tudom, a mostohám gyógyulni, meg szeszélyeket felejteni küldött ide. Nagyon csalódott. Szeszélyes se voltam. Egy tanitólány nem lehet szeszélyes. Ezt csak hercegkisasszonyok engedhetik meg maguknak. Én -csak csendes lázongó voltam, mert a lelkem tele volt monoton panasszal szegénysége -miatt. Megpihent. Mintha emlékei közt keresgélne. — Aztán jött Bálint ... Az emberek, apám is, mostohám is furcsának ítélték. Különc, bolond, pesti lapokba firkáló bohém — mondogatták. Pedig milyen rosszul láttak. Bálint érték volt. Falu porában csillogó gyémánt darabka. Hogy a sorsa szomorú, üldözött, nem csudálom. A leikével mérte a földi dolgokat. Leikével nézte az embereket. Leikével ... Ki törődik e tájakon a lelki nézéssel ? — Úgy e, már untatom is, kedves bátyám ? Ő is felállt. Bátyjába karolt. Íróasztalához vezette. — G-ak még kicsinyég hallgasson meg. Kinyitotta asztala fiókját. Belenyúlt. írásokat vett elő. Kutatott köztük. Széthányta, összeforgatta a nagy irascsomót. Egyen mintha megakadt volna motozó keze. Levél volt. Széttárta. O.vasla. Halkan, lassan, pirulva . . . . . . hogy én miért szeretlek, Mária ? Mert benned érzem az asszonysorsnak tragikus nagyranövését a férfi magáuossűga mellett. Te vagy a lélek, most az én koldus lelkem ötvözöje. Te vagy életemben az aranylánc. Te vagy a sorsom sebeinek hegesztője. Azért szeretlek, mert nemcsak asszony vagy, nemcsak más vagy, mint a férfi, nemcsak nő vagy, de lélekmegosztó, lelketadó, megértő többnő is vagy. Hogyan I is mondjam sablonosán? Mert tudok veled i beszélgetni olyan dolgokról, amikről eddig j csak fáknak, fűnek, rétnek, virágnak, kék . égnek meséltem magános séták boldog ide jón. Tudod, Mária, ezt a lélekpárt már ré- J gén kerestem. Kerestem s tudtam, hogy Tallózás. Igen tisztelt Szerkesztő Uram ! Újabb időben valósággal belterjes gazdálkodás folyik a Dombóvári Hírlap irodalmi berkeiben s ezt — már akar tetszik, akár nem — kénytelen vagyok szó nélkül nem hagyni. Mert kérem, tisztelt Szerkeszti Uram, én modern ember vagyok a szó legszorosabb értelmében, nem veszi be a szervezetem a középkori ócskaságokat, amilyeneket éppen b. lapja hasábjain bizonyos költő urak elkövetnek. Igaz, hogy egyoldalúsággal nem vádolhatok senkit, mert vannak olyan művészi versek is, amilyeneket már Balassi sem tudott irm, igazi költői vénára vallók, melyeket legfeljebb holmi begyepesedett fejű emberek' nem képesek bevenni. De útikor kérem valaki, akinek a lelke »selyem ínfűin«., a versei, pedig sötét kolostorok mélyéből eíőkolort ócska pergamenre másolt »iniciálék«, még hozzá kékek s akinek »fáj -a táj«, vagy »táj a fáj« mindegy, csak kitöltse a sori, — annak a »költészetét« tényleg csak az tudja megérteni, akinek a szivében »arany klasírom áll«. (Nem árulja el azonban a tisztelt ur, hogy ekkora nagy fene szivet hol lehet sz rezni.) Mikor ilyet olvasok, akkor sajnálom ezt az embert és sírok én is rajta, mint ahogy »sir rajta az őszi hold képe« s szeretném én is elcsiütgatni végleg »ezüst bölcsődTIaU, csakhogy máma drága az ezüst, holmi, pat- vai istának nem lehetnek ekkora luxuskiadásai. Mégis, nehogy csak szidjak és ne mutassak semmit, buzdítani akarom az ifjúságot tavaszi,' modern költészetre s azért kérem, tisztelt Szerkesztő Urain, tessék az én alábbi tankö'Ueményemet kitenni az újságjába. hadd tanulják meg a gyerekek és a hozzá nem értők, hogyan is kell hát jő verset és szép versel írni. Egyúttal magam is nyújtani akarom ezzel a mintát is, hogy miképpen kell egy verset »művészi öntudatossággal« megfaragni. Utánnyomás szigorúan tilos, bárminemű sokszorosítás csak a saját személyes enged elmemmel történhetik. Tanköltemény. Motto : En vagytok a falu i ossza, csak én vagyok egyedül, Minden cigány, füstös cigány csak énnekem hegedül. Előhang. Dombóváron nagy divat lett verseket kifaragni, Fel barátim, egykettőre mi is fogjuk tanulni, Hogyan is kell csak úgy könnyen, verset össze bogozni Melynek a módját, gondolom, célszerű közreadni. eljő. S most, hogy eljött, belépett olcsó életem útvonalába, olyan nagy hálával tartozom neki. mint senkinek e told kerekén, ha csak nem az én szegény, törődött szőke anyámnak, aki e világra ringatott . . . Abbahagyta az olvasást. Összehajtotta a levelet. Utána suttogta szelíden : — Ez volt Bálint. Volt. Most már nincs. Elkergették, kiüldözték. Ezért maradok itt. Ezért tudom várni, ki elment, ki vissza se jön, BálintoJ. Lehajolt. Elkapta bátyja kezét és megcsókolta szemérmesen. * Kinyitotta szemeit. Már alkonyodoit. A gyertyános halványkéken borongott a túlsó dombon. Megijedt. Talpraszökött. Körülnézett. Elszégyelte magát. Hirtelen lehajolt kasmir- kendöjeért. Vállára dobta s megiuduT a lankás szélén az akácos felé. — Bálint, milyen szép az emléked — gyónta meg hallgatag lelkének. - Távolból is erőt küldesz felém. Megszépíted szomorúságomat, mint virágos váza a lankadt szirmokat. A domb mögül tompán úszott feléje a bányakürt esti moraja. Megszaporázta apró lépéseit a dombtetőn s ámuló gyermekszemekkel csodálta, mint dobálták ted a tárnák karcsú tornyain kigyuló villanylángok sárga csillagokkal az áprilisi est hamuszinü fátylát. (Vé»e)
