Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-05-15 / 20. szám
. oldal. Tauaszi heruadás. , . . Ülj ide mellém szép csöndes ' és hallgasd, hogy a szivem hogy: dobog. T • ón kis mesét, talán valami szomorú történetet mond neked, az is meglehet, hogy csak kopogni fog egykedvűen, megszokottan, de te azért — tudom — mégis megérted a beszédéi. Látod, odakünn most tavasz van, szép, napsütéses, virágillatos tavasz és — mégis* lásd : semmivel sem dobog hevesebben, mint máskor. Ne törődj te azzal, hogy a szivem már hülni kezd ; ne gondolj arra, hogy ez a .szép napfényes tavasz az én számomra hervadás és az őszi fakó színek sokasága. Ne is fájjon ez neked. Űij csak szép csöndesen ide mellém, hajtsd kicsi fejedet a szívemre és ülj itt szótlanul, pihegés nélkül. És ne gondolj semmire. Ne gondolj most arra, hogy odakünn tavasz van, hogy odakünn a világban emberek élnek szív nélkül, gondolat nélkül; emberek élnek, ősemberek, akik telve vannak a kannibálok minden jó és minden rossz tulajdonságával . . . Ölj le szép csöndesen és hallgasd, hogy az én szivem mit regél neked. Hiszen talán ismerős neked ennek a kis — hajdan rakoncátlan — gépecskének minden apró- cseprő kilengése. Talán még emlékezel, hogy miként viselkedett kis, apró örömek idején s hogy kalapált, hogy szorongott bú, bánat ^közepette. Emlékezel te még ezekre, én nagyon jól tudom ezt! Látod hát, hogy mennyire megváltozott azóta minden. A bohó, ifjú szív azóta nagyon elfáradott, örömek ritkán esnek a háza táján, — bú, bánat annál több. De hát talán ez sem valami óriási baj. Mindent meglehet szokni; az örökös, folytonos megszokásból egyszerűen állapot lesz s a hajdani lángolás : idők múltán közönnyé laposodik, színtelenedig szét Nézd : odakünn szép tavasz van, fehér, meg rózsaszínű virágpompában állnak a fák a tavaszi nap esókos mosolygásában. Hal. lód : a kerti fákon kis madárkák csattogva, trillázva köszöntik a tavaszt, — csak az én szivem érzéketlen mindezek iránt, csak az én szivemet borítja be valami kémény, vastag páncél, ami alatt már nem tud a régi, megszokott módon ujjongani a úgy dobogni, mini valamikor, régen. Ne fájjon ez neked, hiszen nem tehetek róla, nem én tehetek róla. Ne is keresd azt, hogy ki az, aki tehetne róla. Befejezett tény ez és iáíod, befejezett tényeken nem lehet változtatni. Mi okozta ezt ? Azt tán te is tudod. De hogy mivel lehetne a régi-régi időket visszahozni, visszavarázsolni, azt mi kelten összevéve sem tudnánk kitalálni. Ködbe vesz lassan a múltak hajdan mosolygós képe ; szürkévé változnak észrevétlenül az élénk színek ; az azúros égbolt elsötétül fölöttünk ; az idő eljár; a tavasz mosolygását, t n\ár pompáját fölváltja az őszi lombhullás szomorú idénye s jön-jÖD, lassan, kimértél), szabályosai! és következetesen a dér, a zúzmara, a fehér hó s úrrá lesz mindenek fölött a fagyasztó, hideg tél. Megdidergünk tőle, De hát hiszen: ez olyan-olyan természetes valami. Egyáltalán: minden természetes valami. Örömek után futni s azokat soha el nem érni; napfény után vágyni, szabadság után csengeni s soha ki nem érni az örökös, szürke, egyhangú börtön-robotból, — ez mind mind természetes valami. Ugy-e, hova lett belőlem a dac, a minden prózai, a minden kötelességszerü és minden konvenció lekicsinylése ? Hova lettek a esókos vágyak, hova lettek az álmok, az ábrándok színes, kedves és bájos képei ? . . . Elbopta ., el- íönnyadtak, elsárgultak és megszürkültek. S mi maradt utána nekem . . . neked? Semmi? Nem. Valami maradt, A lángok elröppentek, elszálltak, mint oszt költözések idején a vándor darvak, de, lásd, a parázs, a még pislákolva izzó zsarátnok még megvan, még melegít egy kissé. S aztán.? Hamuvá lesz' minden. Ülj ide szép csöndesen és hallgasd csa.k, hallgasd csak, hogy a szivem hogy’ dobog. Ne félj tőle, nem szilaj már, csöndesen megbékélt, kiengesztelt és elcsitult kis jószág az már. Vastagodó, szilárduló kéreg képződik fölötte évről-évre ; a tüzek rég elszálltak már fölötte, a parázs, mely már nem veszedelmes, meglásd, nemsokára szürke hamuvá lesz, melyet egy kis enyhe tavaszi szellő messze elhord majd . . . Ugy-e fáj, ugy-e nagyon fáj V De hát mit lehet tenni ? Elmúlik ez is. Elmúlnak az örömek lassan, a vágyak, a kívánságok, dacos akarások, igyekvések, tervek, eszmék, sikerek: elmúlnak a keserű és keserves emlékek is : a csalódások, kudarcok, gúnyos kacagások, kárörvendő, kaján emberarcok riasztó silhouette jei. Eltűnik, meglásd, egyszer minden erről a földről. Eltűnik az illatos, rao- solyos napfényü tavasz, elmúlik a forró, tikkasztó, mindent megérielő nyár és jön majd gúnyos, sivító hahotájával az ősz. Vagy talán már itt is van ? Nem tudom, nem tudom. Pedig, lásd, odakünn a kertben most minden virágpompában kaeérkodik a fényes tavaszi napsütésben úszkáló hófehér bárány- fel hőeskékkel. Valóság ez, vagy csalás ? Vagy csak következetesség és semmi egyéb, csak éppen, hogy az ember tulajdonit fontosságot ehhez is, mint mindenhez ? Látod azt. a hatalmas bokrétát? Az ott egy barackfa. Ugy-e milyen szép, ugy-e, milyen bájos? Akarod, hogy elhozzak róla egy ágat neked? Nem akarod ? Úgy, agy. Ne törj 1« semmit se, ami szép, ami kedves. Az hadd éljen. Nem annak kel! elpusztulni, ami szép, ami kedves, hanem ami rat, ami visszataszító. Igaz. Csakhogy a szépet azért törjük le, hogy gyönyörködjünk benne. Ügy ? Hiszen a virág, ha szép s ha letörjük, akkor meghal ! Vagy hát ? . . . De nini! Mintha alkonvodna. Vagy én látok már rosszabbul ? Egyik bizonyára igaz. Do melyik ? Ez s m fontos. Mintha hüvo- södne. Üli szorosabban mellém, ülj közelebb. De . ne jöjj, mar a j. Nem. nem. Ne ülj ide ! Fázom, igen-igen : fázom. Rakj tüzet a kályhába. Aztán ülj oda a kályha mellé Majd én is odaülök melléd, csak még egy kissé, engedd, hadd gyönyörködjem a vörö- södő ég aljában, a biboros hegyekben, a lila csikban húzódó ködfátyolban. Hadd, hogy felidézzek egy-két bobó, naiv emléket a régen-régen elmúlt időkből, hadd, engedd, hogy pillanatokra visszaszállhassak oda, ahonnét már rég megérkeztem s ahova már csak a képzelet színes, de csalóka szárnyain lehet néha-néha visszaszállnom. Hiszen, látod, a régi tüzek mind, sorra kialudtak már; semmin sem tudok már fölmelegedni ; az emlékek is inkább hidegek már, mintsem fölmelegitenének. Ne, ne ülj ide mellém. Hagyj most engem. Bocsáss meg. Engedj még elméláznom. Engedj emlékeznem. Engedd a lelkem visz- szaszállni a múltba .. . Aztán nem bánom, jöjj ide mellém, üij le szép csöndesen, hajtsd rá kicsi fejedet a szivemre, hallgasd ki minden fáradt titkát. S ha aztán úgy erzed, hogy nagyon-nagyon fáj valami s úgy gondolod, hogy már nem bírod tovább, — nem bánom, fonj át két puha karoddal, forraszd ajkad színtelen, fakó ajkamra és szívd ki azon a lelkemeL I ... Akarsz-e hát ideülni mellém ? í (h.) Horváth István. DOMBÓVÁRI HÍRLAP H malGQtierBDűezés egy 32. sz. Ganz törtető hengerszék 4 tartalékhengerrel, egy 2L. a, egy 22. sz. sima őrlő hengerszék, egy 364 komb. kőjárat kövekkel, egy gabonatisztijó Eureka rög- szitával és trieur-hengerrel. 2 drb. hasáb- szita 4 m. bevonattal, 3 felvonó, í drb. 4 m hosszú 130 mm. átm. viszkeréktengely, J az áttételhez szükséges fogaskerekekkel, 70 I és 45 mm. átm. közlőmütengeliyel, külön- ! féle méretű szijkorongok, egy uj kefe Detacheur. — Érdeklődők forduljanak : Szikra inüvezeiőhöz \ Kenyérmező (Esztergom m.) — Az utasítást I megadja: Enczel István malomépitő, Dombóváron. Úti rajzok. Genua. 3; A város a kikötőből nézve, felséges látványt nyújt. A parttól fel egészen a begyek oldalán terül el amfiteatrum-alakban, a nagyobb rész mégis a kikötő keleti felén van a Bisagno és Polcevera hegyi folyók között, az előbbi közvetlen a város keleti felén folyik a tengerbe, hanem ez is olyan folyó, hogy nagyon széles medre van, tele kavicsokkal, de bizony ottlétemkor távcsővel kellett benne vizet keresni, csak csermely- vagy ér-számba ment. A hegyek tetején erődítmények vannak, melyek Genuát Olaszország egyik legjelentékenyebb erősségévé teszik. A helybeliek állítása szerint a város a tengerről rézve nagyon hasonlít Nápoly és ; Konstantinápolyhoz, lehet, én egyiket sem láttam, de tény, hogy elragadó a város látképe a tengerről nézve. Költők énekelték meg e város szépségét, gyönyörű fekvését és egyeb jeles tulajdonságait. így egyik jeles olasz költő azt mondja: «Mint egy szép. jelenetekkel teljes, tágas színház, emelkedik ki a tenger öléből» és elmondja, hogy mi- ; féle tárgyakon sugárzik a verőfény és miken : árad el az enyhe lég : . . . i palagi, le vilié, il monte, il maré, Le mura, il porío, le velate autenne, I 1 bosebettí adorosi ... A paloták, villák, a hegy, a tenger, j a falak, a kikötő, a betakart árbocok, az i illatos ligetek . . . Valóban e város a tenger j pártján emelkedve és a hegységhez hozzá- ! simulva, a legtisztább ég alatt, a legbujább I tenyészet közepette, elvarázsolja a nézőt. 1 A nagyszerű paloták, a hegységet benépesítő villák, a kikötői élet élénksége, az utcák és terek Genuát Európa egyik legszebb és legnevezetesebb városává teszik. Letelvén az óra, kibár-káztunk a partra. Ezzel a talián fickóval is meggyfiit a bajunk. Másfél iirát követelt, mert külön fuvart is ! szolgált u. m. mikor az angol hajóra vitt. «Hiszen akkor pihentél és az csak neked használt». Nem akartuk kifizetni a latornak az igaztalanul követelt összeget, de elkezdett lármázni az ő zagyvalékos nyelvén, a száj- tátók kezdtek körülöttünk csoportosulni, mit volt mit tenni, mint fizetni. Genua (olaszul Genova, olv. Dzsenova, a genovai népies tájszólás szerint Zóne) a «La superba» a büszke melléknevet viseli, mintegy 260 ezer lakóst számlál. A váró* építészeti jellege a sziklás talaj és a nyomasztó nyári kiima miatt a tömegalakulatot viseli magán. A házak egymás mellé húzódnak, az utcák felette szükek és komorak, de igen tisztán vannak tartva, amit nagyoM kevés olasz városról lehet elmondani. Itt-ott márványlépcsők vezetnek egyik utcából a másikba, vagy ahol sziklahasadékok választják el, ott hidak kötik össze az utcákat. Ezeket sok helyütt 6 — 7—8 sőt 9 emeletes házak szegélyezik. Soha életemben nem láttam annyi 5—6 emeletes házat egy csomóban, mint Genovában és annyit jártam hegynek föl, völgynek le, annyi lépcsőt megmásztam, hogy estére kelve azt hittem, elkopott a lábam térdig. Sok utcán nem lehet kocsival járni, ezekben öszvérekkel bonyolítják le a forgalmat. De emellett vannak széles utcái is itt-oti, hol a sziklás talaj ezt megengedi. Legszebb útja a via Balbi, melynek folytatása a via nuovissima, via Garibaldi és via Carlo felice — ezek 8—9 méter szélesek és Genua corsóját képezik.
