Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-05-15 / 20. szám

If. évfolyam Dombóvár, 1921. május 15 20. szám r r POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ár: egész évre 52-— kor; félévre 20•— kor; negyedévre 13'— korona. Egyes szám ára 2 korona. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési cliiak és hirdetések a kiadóhivatalba; a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal: Esterházy-utca 17. szám. Telefon : 40. szám. Pünkösdi erők. Gondolom, nem profanizálom a kereszténység kibomlásának s tér­foglalásának szédületes isteni mun­káját, ha a magyarság lelkét átjá­ratom a pünkösdi erők fénycsóvái- val. Nagyon is rákényszeredünk a Lélek tüzes nyelvének igéire. Kell, hogy a hanyatló nemzeti energiánk íellobbanjon s a pünkösdi tűznél az életünk uj fényt kapjon. Szük­séges, hogy a magyarságból kiáradó lelkesedés el ne apadjon s a feléb­redt erők érzete inspirálja, ösztö­nözze, erősítse a feleszmélt nemzeti géniuszt. Nagyon jól tudjuk, hogy a magyarságot az erősség lelke len­dítette történelmi feladatának tovább munkálására. Azt is igazságként valljuk, hogy a kereszténység at­moszférájában ébredt rá az elfojtott nemzeti érzés nagy céljainak meg­látására. Soha a magyarság nem rázhatta volna le ezeréves vállairól a vakond-munkások elhantolásra szánt földturásait, soha talpra nem állhatott volna, ha csonkán és bé­nán is, szemében talán örökre az ötágú keleti csiilag vörös fényét kápráztatták volna bitang bandita­kezek az erőszako-an elaltatott ma­gyar csillagok helyett, ha nem gyű! fel előttünk a pünkösdi erők uj forrása. Az uj forrás kitárult, A gyáva népből öntudatos nemzet lett. A halott ország megmozdult. A béna Venyigelángoh. (Kis regény.) 4 Irta : J)énes Cjizella. Libegtek, imbolyogtak, fellángoltak és. visszakigyóztak a lángok. Sárga-vörös szín­foltok cikáztak végig a sötétség palettáján. A pattogó szikrák magasra szálltak, mint a rakéták fényei. Dóra belebámult a tüzbe. Arcélét meg­világították a lángok. Ervin egy fához támaszkodva nézte a szép, elgondolkozó iányfejet. Pár lépéssel melléje ért. — Telt aranykalász — súgta Dórá­nak — olyan a feje most, ahogy előrehajoí. Szereti a tüzet. Dóra ? A lány lehajtotta fejét. A szemét le kellett hunynia. A belsejében valami vágy a beszédet parancsolta. S a vibráló sza­vakba bujtatta leiki álmait. Nagyon szeretem a tüzet. Különö­sen igy estefelé. Őszi sétáimban órákig e! tudom nézni a pásztorok tüzelt. Tavasszal, mikor a munkálatlan földtáblákon halomba gyűjtik a parasztok a kórók venyigéit és kar kiizmosodott. Mindenki meg­érezte, hogy önmagánál nagyobb hatalom, valami felülről leáradó erő | ragadja akaratos magyar életre: ez I a nemzet lelke. Gyönyörűség volt látni a nem­zet lelkét a pünkösdi erők kohójá­ban. A fölocsudás, a gyógyulás lázas öröme kierősödött rajtunk, miníahogy a művész pár kusza ecsetvonással és sziiirakással kidom­borítja uj remekének távlatát. A pünkösdi lángok ránkhulló világá­nál mi is kiláttunk uj utaink lehe­tőségére, alkotmányunk, politikánk, művészetünk, költészetünk, kultú­ránk nemzeti vonásokkal telitett szépségeire. Vágyaink és törekvé­seink a honmentő alázatos szolga­latban ideálokká nőttek, megtisztult reform terveink célokká magaszto- j suitak, ledöntött válaszfalak romjai fölött kiemelkedni láttuk a íestvé- resúlt magyar-élet palotáját s mind­annyian együgyüek lettünk, a ma­gyarság ügyének apostolai és tettre kész munkásai. A nyelvünk és be- I szédünk már régén azonos volt, a i pünkösdi fénynél aztán a szív zu­golyaiba is bepillanthattunk s meg­láttuk minden szívben a magyar vér Omlásét. S most, ha félve kérdezzük, látjuk-e ennek a pünkösdi tűznek ' egy .lángnyelvét is, mit válaszolha­tunk őszinte lelkiismerettel ? Lg, sziporkázik a nemzet lelke tőle ? Nem vált-e pernyévé, mint az őszi pásztortüzek rőzselángja? Ha nem is az intenzív lelkesülés, de legalább is a lelkesülés ihletében kifakadt magyar munka nem jutott az una­lom taposó malmába s titkos erők, benső jogrend üvöltésével nem bur­kolták-e újra ködbe a pünkösdi fáklyák fényét s a fáklyatartókat egyaránt ? Nehéz lenne e kérdéseket el­oszlatni és a magyarság újjászüle­tését a mostani pünkösd erőnélküli, ellanyhult munkaprogramjából ki­következtetni. De azért mégse le­gyünk a magyarság pünkösdjének Tamása. Higyjünk a magyar lélek kiáradásának erejében s imádkoz­zunk olyanformán, hogy gyújtsa fel I a magyar rögökön a lélek tüze, ami | romlandó, átkos, nem magyar és ! építse fel kegyelmével a darabokra | bontott nemzettestet. Legyen a pün- í kösdi erő életadó, alakító erő. ! mely a sötétségből és a kételyből | kiemel s megcsufoíí magyarságunk- ' nak gondolatot, akaratot, tűzet ad. | Nagy gondolatot, acélos akaratot, ! élő tűzet. —- Öntözni kel! az utcákat. A m. ! kir. népjóléti és munkaügyi minisztérium. | 14013—1921. II. b) sz.. rendelet© folytán kötelezi a háztulajdonosokat és lakosokat arra, hogy a házuk, illetve lakóiknak meg­felelő utcarészletet, a ház előtt elhúzódó járdát és kocsiutat annak középvonaláig naponta legalább egyszer felöntözzók. — Reméljük, hogy a gondviselésszerü nyári záporon kivül más is törődik Dombóváron az öntözéssel. , felgyújtják, ezt is szeretem. Az a nagy \ csönd ilyenkor a mezőkön, a szabad hatá- ! rok tágas térsége és a. futó, felcsapó ve- j nyigelángok. Nagyon rövid életűek, de na­gyon szépek és én szeretem őket. Ervin átfogta a lány csuklóját s ajká­éhoz vonta. Lassan, cirógatva babusgatta a meleg, telt kart. Dóra átremégett. Szemei újra és újra lecsukódtak. — Venyigelángok — suttogta — ha­mar kigyu'nak, hamar elalusznak, pernyévé válnak. Mégis szeretem. — Pín is szeretem — súgta Acs Er­vin forrón s felgyilládt ujjakkal tovább si­mogatta a szép karokat. S Dóra hagyta. Átengedte karját a férfinak. A szive felnyílott, mint a sötétvö­rös rózsa kelyhe és magába szívta a ciró­gató férfikéz melegét. 111. Dóra az Íróasztala előtt ült. Rakosgatott, rendezgetett. Lapjait né­zegette. Unottan forgatta a hasábokat. Kel­letlenül sza'adt át a sorokon. Néhány leve­let olvasott még el. Sóhajtott. Háüahajtóttá fejét. Meredt szemekkel nézett oldalt a napos ablak felé. Percek teltek igy el. Cammogó, nehéz pil­lanatai voltak. Mintha a lelke kiszikkadt, őszi rongy lett volna, melynek suhogó szí­nét lehervasztotta forró, nyári napsütés. Arca megsápadt. Szemei alatt sötét árok mélyült. Gondolatainak mélysége s lelkének keserves gyötrődései, húzódtak a keskeny, szótian ránc mélyébe. A vívódá­sok, melyekről senki sem tud. A kenyek, miket senki nem lát. Hangja is néha tompán csengett, mint dómok közepén a rriesszegurult ércpénz. Az októberi szomorkodó napsugár fe­jére hullatta fünedezö aranyát. Dóra a tü­körbe pillantott. Sötét, fényes haján mintha szaladgáló aranyszálak csillogtak volna. Könnyedén átsimitotta fejét. Papirvágó kése után nyúlt. Felvágta a legutolsó szak­lapot. Átszaladt a sorokon, A cikkek címeit nézte áí. Azután messzire hajította a többi papír fölé. S tovább mélázott a fomyadozó őszi délután csöndje alatt. (Folyt, köv.) // %

Next

/
Oldalképek
Tartalom