Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-09 / 2. szám

2. oldal. területének helyreállítását is nagyban előmoz­díthatja. Tudni vélik, hogy e nyilatkozat a párt nagy többségének helyeslésével találkozott, sőt már tárgyalások is folynak a kormánnyal a megegyezés igyében. Ideje lenne már, ha a munkásság letérne ariól a végzetes útról, amelyre becstelen vezetői vitték és kölcsö­nös megbecsülésen alapuló munkával ki­venné részét a jobb magyar jövő megte­remtésében. Szomorú riport. Alkonyodon. A téli köd észrevétlenül rászállt a mezőre. Borongó homályba vonta az ódon várromét. Lassanként eltakarta előlem a Kapos hídját is. Éreztem súlyos nyomását a mellemre ; már nem esett jól a séta. Megfordultam tehát és visszaballag­tam a városba. A Baross-utca közepén meg kellett állnom. Csődület zárta el előttem az utat. A sáres kocsiút közepén nagy szállítókocsi pöffeszkedett. Lovak előtt a kocsis sodort egykedvűen cigarettát. Néha a járdára né­zett, ahol két rendőr s egy civilruhás tás­kás ember állott, kiben a lakáshivatal kom- mün-alatti vezetőjét ismertem fel, most, azt hiszem, bír. végrehajtó. Mellettük egy fe­keteruhás, sápadt, sovány asszony könnye­zett szótlanul. Körülötte két-hárem apró gyerek bámészkodott a megálló népségre. Ezek is csendesen, v hangtalanul nézték a jelenetet. Olyan volt a környék, mintha te­metésre készülnének. Talán az is, gondol­tam magamban, de akkor csak nem stráf- kocsin viszik ki a halottat. Meg is kérdez­tem egy a tömegtől kissé távolabb húzó­dott nyurga diákot: — Temetnek itt, öcsém ? — Nem, uram — válaszolta — egy •családot lakoltatnak ki. Most a családfőre várnak. — Miként ál! a dolog, mondja el? — Nagyon szívesen — szólt vissza. — Ebben a földszinti üzlethelyiségben la­kik Felber József cipész, ki Versecröl me­nekült, mert jó magyar létére nem akart idegennek dolgozni. Egy ideig a hideg vas­úti vagonokban nyomorgott 5 tagot szám­lál© családjával együtt. Végre betették őket ebbe az egy szobába. Most aztán kivitetik őket. — Miért? Talán a háziúrnak nincs lakása ? — De igen. Nagy konyhája, két szo­bája és csak hárman laknak benne. — Akkor hogyan tehetik ki ? — En nem tudom, uram. Csak annyit hallottam, hogy a pulai pusztára akarják kiköltöztetni a családot. — Bizonyára ott van foglalkozása a férjnek ? — Dehogy, kérem. A vasút jóléti ci­pészműhelyének üzletvezetője most; legidő­sebb fia is ott dolgozik. De nézze uram, az ott a Feiber. Egy magas, sovány embert mutatott, ki szomorúan sietett a sorompó felől. Meg­mutatták neki a végzést. Fájdalmas komo­ran olvasta végig. Aztán megkezdődött a bus rakodás, melynél szomorúbbat soha életemben nem láttam. — Anyikám, hová megyünk — kér­dezte a kisleány az édesanyját — talán adott egy jó bácsi szebb, nagyobb lakást ? — Nem, kislányom — könnyezőit a sápadt, beteges asszony — inkább kilöktek még ebből a kis lakásból is. Ekkor egy kopaszodó fej vigyorgott ki az emeleti ablakból. Az eddig hallgató tömeg most zúgo­lódni kezdett. Komoran csóválta a fejét egy éltes aggastyán : Soha ilyent, soha ilyent... 'Az asszonyok, bezzeg, eserfesebbek voltak. Egymás ntán röpködtek a legkülönfélébb megjegyzések. Nem egy olyan is, amit bi­zony nem mernék leírni. — Mondja csak, barátom — fordultam felvilágositómhoz, — nincs ebben a házban másik üres lakás, ahova tán beköltözhettek volna Q szerencsétlen emberek ? Hiszen nagy ez a ház. — Igenis van. A múltkoriban ürese­dett meg az az idelátszó kétablakos lakás. Abban Zenner Ágoston lakott. De oda most, amint hallom, a Kuttner Móric költözik. ' Hogy miért ? Lassanként elvégződött a szomorú pák- ; kolás. Egymás hegyén-hátán állottak: szé­kek, asztalok, ágynemüek, képek, matracok és más egyéb bútorok. Összekötözték őket, a kocsis a lovak közé csapott: — Gyű ne! DOMBÓVÁRI HÍRLAP A kocsi nyikorogva indult föl a domb­nak. Szótlanul, szomorúan néztük, miként viszi magával a bus tragédiát. Még akkor is mereven utána bámultunk, mikor eltűnt már a fordulónál. Aztán lassan szerteoszoltunk ki-ki Csendesen hazaballagott. De bizonyára mindegyik lelkében ott vibrált a szomorú valóság képe. Riporter. MOST JELENT MEG aramvfDst VERSEK, manm * IRTA: nagyidai KENDEFI FERENC. CÍBt Húsz koronáért gg minden jobb könyvkereskedésben kapható. ^ 1921. január 9. Értesítés. Tisztelettel értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy varrodámat Jókai-utca 4. szám alatt újból megnyitottam, amidőa is a nagyérdnmü közönség további szives pártfogását kérve, tudomásul adom, bogy varrodámban a legjutányosabb árak mellett és a legkényesebb igényeknek is megfelelően angol, francia kosztümök, kabátok, blúzok, aljak és leányka-ruhák kifo­gástalan és ízléses elkészítésére vállalkozom. Magamat a nagyérdemű közönség jó­indulatú pártfogásába ajánlva, maradtam, kiváló tisztelettel : Lovász Gergelyné szül. Bieb«r Paula, varrónő. Ne engedje félrevezettetni magát. Csak a valódi HASA SÖSBORSZESZ hozza meg a várt eredményt, ha első segítség kell a házban. SfSindenSti kapható! Kis üveg ára 22*— korona Közép „ „ 60*— „ Nagy „ „ 120 — Gyártja: a Diana Kereskedelmi R.-T. Budapest, V., Nádor-utca 30. 2. (Ä Ili. osztályú kocsik olyanok, mint nálunk j a II. osztályúak, csak fapadokkal.) A vonaton, hol még mindig nem mer­tünk feltétlenül bizakodni abban, hogy ha­zamegyünk, egy ott talált svájczi útikalauz­ban lapozgatva kétségtelen bizonyítékát ta­láltuk annak, hogy valóban vége fogsá­gunknak; elődeink egy papírlapra felírták: »Testvérek! Ez a vonat hazavisz benne­teket, ne kételkedjetek már!« Egyúttal rész­letesen beszámolt a feljegyzés a korábbi szállítmány utazásáról. Mi is hozzájegyeztük a magunk mondanivalóját a következő transz­port számára. Vagy .15 órai utazás után reggel 8 óra tájt a francia határváros, Belfort-ba értünk. A francia gárdistáktól itt fegyvertelen svájczi katonák vettek át, élükön hazánk polgári megbizottjával. Rövid reggeli után elindul­tunk s csakhamar Svájczba értünk. Rz első kis állomáson megállt a vonat, az állomás épületéből nagy csomagokban hozták hoz­zánk a temérdek magyar könyvet, újságot, azután csokoládét, szivart, stb. Basel-ben az ebédet vöröskeresztes hölgyek szervírozták, sok szeretettel és fi­gyelemmel irántunk. R meleg fogadtatást úgy viszonoztuk, ahogy éppen tudtuk: ci­gányaink magyar nótákat húztak. R Himnusz eléneklése után folytatva utunkat, mielőtt még Zürichbe érkeztünk volna, egyik kis állomáson nagyon kedves jelenetnek vol­tunk tanúi. Kis iskolás és óvodás gyerme­kek rendben csoportositva, mindenféle szinü zászlót lobogtatva (a mienk is ott díszlett) valami ismeretlen dalt énekeltek a lassan tovahaladó vonatot háromszoros »Hoch!« kiáltással kisérték. Zürichbeu szinte azt hihettük volna, hogy otthon vagyunk már;^amerre láttunk, mindenütt a magyar trikolórt lengette a szellő, az ozsonnát magyar urileányok hord­ták fel, mindenfelől magyar szó ütötte meg fülünket. Mily hatásosan illeszkedett bele ebbe a környezetbe nemzeti imánk! Utunk tovább a zürichi tó mentén vitt, mintegy öt órán át. Most már találkoztunk Amerikából visszavándorolt, (helyesebben : kiutasított) tótokkal. Beszélték, hogy Fran­ciaországon 3 napon átutaztukban semmi pénzért sem kaptak egy falat élelmiszert se. Dijonból való indulásunkat követő má­sodik napon éjfél tájt, tehát alig másfél napi utazás után, érkeztünk az osztrák határra, hol a mi vöröskeresztes vonatunk várt. Va­lahogy különös érzés volt az: a kényelmes svájczi kocsikból marhaszállító waggonokba átszálini.., S aztán az is letompította örö­münket, hogy kérdésünkre a magyar vasutas azt felelte : ha jól megy, 8—10 nap alatt elérjük a magyar határt. ... Mily más ké­pek ! Az osztrák állomásokon rosszul öltö­zött asszonyok, gyermekek, ennivalót kértek tőlünk! Éheztek. Megtörténik az is, hogy vasúti hivatalnokok felszedték a cigaretta­végeket, miket kidobtunk 1 Vájjon mi vár ránk otthon ! ? Svájcz- ból, a jólét, bőség országából a kiéhezett vidékre érve oly balsejtelem gyötört: mi van otthon ? De tévedtünk sejtésünkben. Királyhi- dán az ott ácsorgó gyermekektől kérdezem: kell-e fehér francia cipó! — Az nem, fe­lelt az egyik lurkó, hanem cigarettát adhat!.. -

Next

/
Oldalképek
Tartalom