Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-12-25 / 52. szám
L921. decembac 25. Magyar farsang. Irta: DÉNES GIZELLA. A Mecsek fölött hóvihar dühöngött. Vadul hánytorgott a szél a rengeteg fái között. Mint a szabadra engedett csikó, mely nagyokat szökkenve rohan a mezőkre, úgy rohant a sudár törzsek körül. Recsegtek, zúgtak a vén fák. Az ágak meghajoltak a folyton súlyosodé teher alatt. A hó csak huilott, hullott kegyetlen egykedvűséggel. A sötétzöld, büszke fenyők alázatos bókolással fogadták a puha, fehér prémet. Olyanok lettek, mint a széttárt, szenvedő emberi karok, amikor könyörgésre kulcsolódik bennük a gőgös testi erő. Fehér lett a vén hegy. Mint valami büszke várkastély, úgy trónolt a baranyai mező síkján. A délbaranyai síkság, a kék vonalú Ormányság szép szabadságát őrizte. A Hegyhát szaggatott, erdős, dombos világát vigyázta. Egyetlenül hatalmas lett a havas Mecsek az elszakított hófehér földtáblákkal. A hó eltörölte a vonalat, amely kegyetlen gúnnyal metszette keresztbe az ősi földet. A hó kiegyenlítette a kiáltozó kérdéseket, amelyek fölfölzugtak a magyar lelkek mélyén. Eltűnt a hcköpönyeg alatt a demarkáció. Temette, temette a szüntelen hóvihar, mindig lejebbre, mindig mélyebbre, egészen addiv, mig el nem tűnt a fagyos göröngyök hasadékaiban. S a Mecsek hófehérbe öltözve, tisztán és szabadon úgy ragyogott, mint a diadalmas igazság esztendős rabság hazugságai fölött. A pécsváradi vén vár bt-lesüppedt a Zengő oldalába. Befelé fordította rácsozott ablakszemeit, hogy ne láthassa az odakünt játszódó keserves történelmet. Ami most odakünt játszódik, az kegyetlenebb és szó morubb, mint a Herceg balolt szemei voltak. A mostani gyász feketébb, mint Vak Béla testi vaksága. Lángolóbb az elkeseredés, mint a hajdani tűzvész a bencések klástromában. A termek falait rég kiverte a penész zöld és keserű virága. A régi képek kereteit a szú porrá fúrta. Éjszakánként halk nyöszörgés hallatszik a. mennyezet faragott gerendái közül. Halottak sóhajai kisértettek. A kripták lakói csak sóhajokat küldhetnek rabságba bukott sarjaiknak. Éjfélidőn a szerb strázsa káromkodva vágta be maga után a pántos ajtókat. Éjfélidőn átrepült a váron a múlt, amelyet nem lehet kriptába zárni. Ilyenkor érezte a szerb baka, hogy a láthatatlan, hallhatatlan valami erősebb nálánál, erősebb a fegyverénél. A vár, a bedőlt falu, félig rom, kőhalom, melynek zugaiban baglyok huhogtak és denevérek tanyáztak, lakatlan embertelen esztendők óta, a vár, a pécsváradi bencés kolostor volt az ur, a parancsoló s a szerb baka csak egy rövid futam az évszázadok partitúrája alatt. A múlt áll mögötte, mint a legvértezeltebb, legerősebb hadsereg. Egy évezred élete trónol a ledőlt tornyokon. A roncsolt kövek és porladt lépcsők mállottságukban is gőgösek és öntudatosak, mert rajtuk épül fel a nemzetiség joga. Minden porszem, minden kavics, mely ott hever bojtorjánok között a ledőlt várak és idegen kézre jutott uri- házak udvarán, egy-egy fölkiáltás, tanúság- tétel a magyarság igazsága mellett. A tradíció életét nem lehet uj határok közé szorítani. Járhatnak idegen lábak az ősi helyeken, összezsugoritbatják az országot tenyérnyire, a régi életek bélyege rápecsételödött kitörölhetetlen erővel a hazai föld minden rögére. A múlt áll mögöttünk s a múltat nem lehet kisemmizni. A vár sáncaiban dombosra emelkedett a behordott hő. A süvöltő januári szél egyre teregette a fehér lepedőt az esztendők nyomorúságaira. Az árok mentén föl-alá lépkedett a szerb baka. Fülig behúzta fejét barna köpenyébe. Apró fekete szemeivel fáradtan hunyorgatott a hulló hőfátyol pihéibe. Egykedvűen mérte lépéseivel a vár hosszát. A lelke valahol lent járhatott a sabáci utcákon s derűsen fütyörészni kezdett. Lent az országúton szánok siklottak. A vér felé tartottak. A posztoló katona mereven nézett feléjük. Farsangi idő volt és vasárnap délután. A többiek lent mulattak a faluban. Egymaga maradt idefenn. A szánok már a hidra csúsztak s megálltak egymás mögött. Szép barna lovak horkantak a szerb baka előtt. Megrázták sörényes fejüket s a csengők trillázva muzsikáltak a csöndes délután némaságában. Az első szánról leugrott egy zordképü férfi. Barna, zsinóros bundát viselt. Fején a prémes kucsma fülig lehúzva. Fölgombolta bundáját s egy Írást vett elő. — A dandárparancsnok. úrtól hozom — mondta mély hangon. — Meg a főispánjától is hozok még egyet. Ma éjszaka miénk a vár. Ma éjszaka mi mulatunk itt, mi, magyarok. A szerb baka bambán bámult a papirosra. Látta a cirillbetüket, látta a parancs nokság bélyegzőjét. Engedelmesen meghajtotta magát s félreállt a várkaputói. A férfi odaszólt a kocsisnak : — Most ajtót nyithatsz Pista. Mehetünk. A kocsis lepattant. Hegyes bajuszán ugrándoztak a hópihék. Megnyíkkant a kapu. Nyikorgóit, recsegett a vén jószág s azután viharos széttárulással mutatta a várudvar tágas térségét. A szánok futni kezdtek a kápubo't alá. Mikor már mindannyi az udvaron volt, a bundás férfi odalépett a kapuhoz s lezárta. — Én zárom le a kaput, én, Gzobor Bálint, az elkergetett baranyai főispán. A szerb baka kint rekedt. Egy-két pillanatig bámult a bezárult ajtókra, aztán fut i kezdett a falu felé. Bent az udvaron muzsika zendüit — Húzd cigány ! — kiáltotta Gzobor Bálint — Magunk vagyunk. Most már húzhatod. S a vonók alatt fölujjongott a táncok tánca, a műit legszebb hagyománya, a csárdás muzsika. Pillanat alatt leugráltak a szánokról. Fiatal férfiak, lányok, asszonyok. Kendőkbe, bundákba voltak bugyolálva s lábaik már az ütemet verték a havas köveken. Gzobor BáHnt tessékelte őket. — Gyerünk! Gyertek utánam! Pista, ti fütsetek, pakkoljatok lefelé a holmikkal. De gyorsan. Mert csak reggelig leszünk itt. Hogy azután mi jön megint? Nem kérdezem én. De az éjszaka még a miénk. Farsangi éjszaka. Mulassunk hát. A vendégek félénken néztek körül a homályos, hosszú folyosón. Gzobor Bálint a cigányok felé fordult, akik elhallgattak a csöndes boltívek alatt. Beléjük ütődött a mult. Odateiepedelt a húrokra s nótás ujjaik nem merték elűzni. — Muzsikát fiuk. Mindig muzsikát — kiáltott rájuk Gzobor. — Hadd lássák e vén falak, hogy a régi urak még élnek. Ha késnek is, de visszajönnek. A kocsisok jöttek batyukkal s kinyi» tották a termek ajtait. Fojtó, dohos penészszag ömlött a folyosóra. — Vegyétek elő az illatszórót — parancsolt Gzobor. — Fütsetek. Gzobor Bálint belépett a terembe. A falak üresen lézengtek. G^ak a széles, hosszú asztal beszélt a hajdani jómódról. — A cudarok mást mindent tönkretettek — mormogta Gzobor. — Eh — legyintett dacosan — volt miből. A magyarnak mindig van miből. Húzd, cigány, de várj, ne húzz még semmit. Egy-két szavam volna. A vendégek felé fordult. — Kedveseim, ma újra vendégeim vagytok. Bár nem fogadhatlak benneteket úgy, mint hajdara Feleségem a sírban, a fiaim odaát, a vonalon túl. Magamra maradtam, mint a jegenyefák odakünt az országutakon. Földemet sarcolják, házamban idegen az ur, a konyhámban kihűlt a parázs, pincémből eltűntek a telt boroshordók. Szegény vagyok, egy bujdosó magyar nemes vagyok. Csak a lelkem régi, az szilárd és törhetetlen. Meghívtalak hát régi otthonomba benneteket, hogy vigadjatok. Farsang van s ti már talán elfelejtettétek : milyen a magyar farsang. Mulassatok hát. Énekeljetek. Táncoljatok. Az éjszaka miénk. Ha meghall11 oldal. ják a bencés barátoR, hogy itt vagyunk, még feljönnek poharazásra. Egy apró, szőke lány, Gzobor Bálint unokahuga elkacagta magát. Gyöngyözött, gurult kifelé a lány torkából a nevetés, mint ezüslpénz csengése a márványlapon. — Bátyám még táncosokról is gondoskodik — mondta. — Csak azt szeretném tudni, vájjon nem a refektoriumban táncolunk-e majd? Czobor nevetett.- Nyugodt lehetsz Margitkám. Ez a vár volt az én lakosztályom, f mikor még főispán voltam. A kolostor a vár másik oldalán volt. Ott lakott Vak Béla is. Margit tovább borzongott. — De mégis . . . Egy zárda . . . Juj, ha Laci megtudja. Barátzárdiíban táncolni! — Laci csak örül, hogy itt vagytok. A bencések ! Hugóm, azok magyar papok voltak. A cigány cifrázni kezdte a mosolygós régi nótát. A férfiak énekelték. A nők ledobálták magukról a kendőket. Mindannyian magyar ruhában voltak. Gzobor Bálint eléjük állt. Arcát vér futotta be. — A jóságos Isten áldjon meg benneteket — mondta megindultam^ — Hogy eltaláljátok a mi álmainkat. Ó, nők, ha ti velünk vagytok a lel Retekkel, megkevesbe- dik a gondunk. Ha látnátok, mily szépek vagytok igy ! Hej, cigány, most aztán húzd. A magyar. kettőst. Fiuk, táncra! — Na, most kezd. Ritka búza, ritka árpa ... — Kezével ütötte a taktust. — j Hej! uj főispán-kolléga, ezt látnád! Meg Dirnitrijevics, dandárparancsnok ur. Meg az ántánt. Húzd cigány. Táncoljatok. Odakint bizonyára bámulnak a rácok. Hadd hallják, hogy azért is, hogy mégis mulat a magyar. Az úr mulat. G-ak húzzad, Gzobor Bálint baranyai főispánnál húzod, a pécsváradi bencés várban. Itt mindig muzsika volt. Jókedv és vigalom. A teremben ujjongott a gondtalan derű. Mámor és lüktető pezsgés villogott a szemek fíikrében. Az arcokon forró mosolygás vibrált. Egymáshoz s:mu!tak a párok és gondialanul táncolták az egyetlen szabad éjszakát. Az asztalokra étel is került. Hideg húsok. Hosszú üvegekben fehér bor csillogott. A bencések bora. A Jakab-hegy termése. Éjfél felé megsürüsödött a levegő. Az asz- szonyok elfáradtak a táncban. A férfiak az üvegeket űri tgették. A cigány hallgatót játszott. Régi, bús dalokat, melyek zokognak, mint őszi szél a magyar pusztákon. A magyar lélek rapszódiája a nóták dallamában. Tizenkettőkor Czobor felugrott az asztaltól. — Most ne hegedülj cigány. Most imádkozunk. A himnuszt. Az arcokat elöntötte az áhitat. A férfiak ssemeit sötétre csillogtatta a lelkesedés. Az asszonyokéból könnyet fakasztott a meghatődás. A Mecseket kettészelte a hazug vonal, az országúton idegen katona szuronya villogott s a vén kolostor várban a himnuszt énekelték. Kint a vár-sáncban két férfi törtetett. A világos ablakok alatt megálltak. Fáradt tagjaikat láz futotta át. — Itt vannak — súgták egymásnak s hangjuk izzóit, mint a lefojtott parázs. Felugrottak a partra. Két szerb katona járkált az ablakok alatt. Visszacsúsztak a havas árokba s a havon csúsztak tovább az alsó kapuig észrevétlenül. Az udvaron a hangok felé vigyáztak. Az egyik megállt. — Te . . . ezek a himnuszt éneklik . . . hallod ? A másik oldalt hajtott fejjel figyelt. — Hallom . h . Az énekszó elhalt. Csönd lett a várban. A két férfi benyitotta a terem ajtaját. Gzobor főispán arcát látták meg legelőször. Mélyen lecsuklott az éles vonalú magyar fej. A szilaj, fekete szemekből a fájdalom végtelensége zokogott. Az uj vendégek ledobták magukról a sáros, havas bundát. A gyertyák fényében magyar tiszti ruha csillogott. Fejükön Bocskay-sapka volt. A
