Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

L921. december 25.

9 oldal.

MPIBÖVÁMIRLAP

táh

c&j

A «DOMBÓVÁRI HÍRLAP» KARÁCSONYI MELLÉKLETE.

Gyertyagyújtáskor.

Karácsony estén, gyertyagyújtásk or Fehérbe vonta anyánk az asztalt S ki a szegények édes barátja, Balzsamával minket is vígasztalt. Sugárzó arccal néztük a zöld fát, Alatta állva, mindent csudáivá .. . Pedig csak néhány aranyos dió, Néhány cukorka került fájára.

Öt fehér gyertya — ennyien voltunk — Mind vékony kis szál az olcsóbb fajta... Mégis mintha menyországban járnánk, Mi gyerekek úgy álltunk alatta. Másnak juthatott díszesebb, szebb fa, Mi nem könnyeztünk ugye jó apám ? Pedig most érzem, édes anyámmal Ezért sírtatok e szent éjszakán.

Karácsony estén, gyertyagyújtáskor Fehérben áll-e most a kis asztal?

S ki eddig hozzánk leszállóit ez éjjel, Szeretet év el most is vígasztal ?

Van gyertyaégés, van gyeriyaoltás,

Öt vékonyas szál ég most is a fán ? Néhány halk fohászt küldenek-e értem, Ki távol vagyok e szent éjszakán?

Karácsonyestén, gyertyagyújtáskor Behallik hozzám a szent zsolozsma, Fényes teremben, csillogó fényben Áll a sokgyertyás, nagy karácsonyfa. Tudja az Isten, mi jut eszembe,

Úgy elsírok a fényes fa alatt...

Te fehérbe vont szegényes asztal Tán úgyis téged... téged siratlak!

Ivánczi Zoltán.

Menekülés Egyiptomba.

Lagerlöf Zelma „Krisztus-legendáiból“ fordította FINT A. SÁNDOR.- Messze, messze, valamelyik napkeleti sivatag mélyén élt sok száz esztendővel ez előtt egy elaggott, óriási pálma. A sivatagban . járó karavánok mindig megcsodálták, mert ez a pálma minden más fánál hatalmasabb volt s úgy vélték, hogy magasabbra tör az obeliszknél és a piramisoknál is.

A magányos pálmának egyszer különös látnivalója akadt, amint a sivatagon vé^- gignézett. Karcsú törzsén csodálkozva rez- dült meg terebélyes lombkoronája. Távol, a sivatag szélén két, szegény vándorlót vett észre. Olyan messzire voltak még, hogy a tevék is csak hangyáknak látszottak volna onnan, de emberek voltak egész bizonyosan. Idegenek lehettek, mert a pálma jól ismerte már a sivatag lakóit.

Egy férfi közeledett egy asszonnyal. Nem volt vezetőjük, sem teherhordó állatuk, sem sátruk, sem vizes tömlőjük.

— Alighanem idejönnek meghalni — tűnődött a pálma.

Hirtelen körültekintett.

— Csodálkozom, hogy az oroszlánok még nincsenek itt. Egyet se látok előugrani zsákmányra éhesen. Nincs egy sivatagbeli rabló se erre. S azok csak jönnek egyre közelebb.

— Hétszeres halál vár itt rájuk — vélte a pálma. — Oroszlánok falják fel őket, vagy kígyók marják halálra mindkettőjüket; szomjúságtól tikkadnak el s a számum ás sirt nekik; rablók mészárolják le őket; nap hevétől lankadnak el s a félelemtől kell el- pusztulniok.

Másra akart gondolni. Ezeknek a szegény embereknek a sorsa egészen elszomo- moritotta. De hasztalan nézett másfelé, a hosszan elnyúló sivalag semmi ojyant nem nyújtott, amelyet ezer éve nem ismert volna. Semmi se érdekelte már itt. Megint csak a vándorok jutottak eszébe.

— A szárazságra és a viharra mondom ! (Hogy az élet legveszedelmesebb ellenségeit szólítsam.) Mit is tart a karján az az asszony ? Attól tartok, ezek a balgák gyermeket is hoznak magukkal!

A pálma — messzelátó volt, mint a legtöbb öreg ember — valóban jól vette észre. Az asszony gyermeket hozott a karján s az a fejecskéjét a vállára hajtva aludt.

— A kisdednek ruhája sincs! — mormolt a pálma. - Látom, hogy az anya a köpenyét huzza magasabbra s azt veti gyermekére. Sietve kaphatta ki bölcsőjéből, hogy elmeneküljön vele. Most már mindent értek: Veszedelemben vannak ezek a emberek.

— És mégis balgák ők! — okoskodott a pálma. — Ha angyal se védelmezi őket, jobban tették volna, ha magukat leggonoszabb ellenségük elé vetik áldozatul, minthogy -a sivatagba merészkedtek.

— El tudom képzelni, mi történt velük. A férfi munkájával foglalatoskodott, a gyermek a bölcsőben szunnyadt, az asszony vízért indult a kúthoz, de rémülten hátrált az ajtóból, amint ellenségeket látott feléjük közeledni. Befutóit, magához ragadta gyermekét, kiáltott a férjének, hogy kövesse és menekültek onnan. Napok óta veszedelemben vannak már és nem találnak sehol nyugalmas pihenőre. Tudom, mindenen keresztülmentek már és mégis azt tartom, ha angyal nem oltalmazza őket, elvesznek.

— Úgy megrémülhettek, hogy fáradtságot, szenvedést sem éreztek, de azt is tudom, hogy a szomjúság már a szemükben lángol. Leolvasom már én ezt az eltikkadt emberek arcáról.

És amint a pálma a szomjúságra gondolt, görcsös reszketés futott át magas lombkoronáján s hosszú leveleinek széle felgön- gyölődött, mintha tűz heve érte volna.

— Volnék csak ember!- — sóhajtotta — sohase mennék a sivatagba. Örülhet az, aki kijut innen s nincsenek gyökerei, amelyek sohase engedik az elapadó vizerecs- kékhez hajolni. Még a pálmákra is veszedelmes ez s én is csak pálma vagyok.

— Ha tanácsot adhatnék nekik, lelkűkre kötném, hogy forduljanak vissza. Ellenségeik sehoi se lehetnek oly kegyetlenek hozzájuk, mint éppen a sivatagban. Sokan csak kimondják könnyen, hogy a pusztába mennek, én azonban tudom, milyen nehéz volt sokszor fentartanom itt az életemet. Még emlékszem rá, amint ifjú koromban egyszer egész homokhegyet borított rám a számum. Csaknem megfulladtam. És ha előbb meg kellet volna halnom, az lett volna az utolsó órám.

A pálma hangosan folytatta gondolatait agg remeték módjára.

— Csodálatos muzsikáju susogás rezzen át lombkoronámon. Minden levelem hegye meglendül. Nem tudom, mi járhat át ezeknek a szegény idegeneknek a láttára. Olyan szép az a szomorú asszony ! Életem leggyönyörűbb eseményét hozza emlékül elém.

A hosszú levelek egyre lágyabban zenéltek. Emlékezett a pálma . . . Réges-régen két tündöklőén szép ember kereste föl ezt az oázist. Sába királynője jött ide a bölcs Salamon király kíséretében. A szépséges királynő hazájába akart visszatérni, a király mutatta meg az útját s itt búcsúztak el egymástól.

— Ennek az órának emlékére — mondá a királynő — datolyamagot bujtatok a földbe. Azt akarom, hogy pálma támadjon belőle, a melynek mindaddig kell növekednie, terjeszkednie, amig júda országában király nem születik, aki fenköltebb lesz Salamonnál is.

Ezeknél a szavaknál elvetette a magot a földbe és könnyeivel öntözte meg.

— Miért jut ez éppen ma az eszembe? — tűnődött a pálma. — Olyan szépnek kell ennek az asszonynak lennie, hogy engem minden királynők legdicsőbbikére emlékeztet, akinek parancsából a mai napig itt nőttem, terebélyesedtem ?

— Hallom : mind erősebbé válik leveleim zizegése. Oly bánatosan hangzik, mint a gyászoló panasz. Mintha azt jósolná, hogy valaki nemsokára megválik az élettől. Érzem, hogy nem nekem szól, hiszen én nem halhatok még meg.

A pálma azt hitte,, hogy a levelei a két vándor haláláról susognak. Ők is érez