Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-10-30 / 44. szám

Btőflset&si árak: egész óvra 52'— korosa ; félévre 26'— korosa; negyedévre 13-— korona. Egyes száaa ára : 2 korona.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALOM HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

PfWa^PPWS^jL ii.MLHl".»«1.!*1 i BHB5! OH

Szerkesztőség: Szent-LászIó-tór 18. sz. Kiadóhivatal és nymási: Esterházy-«tea 17. szára, Saját ház. (Telefon : 49. szám.)

A nagy magyar temető

bús kapujában álltunk mi már, magyarok. Belül a sírok és keresztek sokasága rejtette és jelezte ha- lottainkat s halott céljaink temérdek földbe hullását. Országrészek, kincses városok, árva népek voltak összezsúfolva ebben a temetőben. Sokszor a békétlenség borította hantokkal, nem egyszer a külső erő taszította kegyetlenül a mély sírgödör fekete ölébe, nagyon sokszor a háziig váteszek deliriumos célnélküli vezetése nyitotta meg a nagy magyar temető óriási üregét, hogy elnyelje mindörökre a magyar erő, magyar gondolat és akarat virulását. Volt idő, mikor ez az ország fejfák erdejétől virágzott s a sírdombok enyhe őszi lankái túlnőtték dombjaink számát. S nem volt számottevő idő történelmünk tragikus színezésű annaleseiben, mikor nem a temetők lemondó hangulata hangolta volna lelkünket bánatos bú- sulásra. A magyarság majdnem szakadatlanul a temetők avaros útjait rójja s ha fel is támadt néha a boldogabb élet oázisa, olyan pillanatnyi volt ez az önfeledt öröm, mint a novembervégi kicsillanó napsugár.

Talán az is a kézenfekvő magyarázata, hogy mi magyarok any- nyira szeretjük a temetőket. Nemcsak a városvégi, faluk melletti, akácokkal körülszegett őseinknek nyughelyét szeretjük, de hozzáÄ püspök diákja.*)

Irta: Keosls László.

R délelőttre gondolt. Keserves neki- busulással. Szive kis harangját rekedten kongatta a délelőtti történet. Keserű érzés fanyarsága fojtogatta torkát. Feje két válla között lógott. Olyan volt most, mint a fabáb, aki gyermekszinházak dobogóján ügyetlenül ténfereg ide-oda.

Végigment az Úri-uccán. Rz ucca üresen ásított a püspökpalotára. Ä sarkon megállóit. önkénytelenül.

Máskor is így szokta, itt várt. De sose tudta mire. Rz árva ácsorgásokat, szótlan szomorú nézegetéseket mindig kedvelte.

Rz ég felhőtlen esti arca bearanyozta az őszi várost. R kis kerek park fehér vasrácsa tündöklőit az aludni készülő napfényben., Körbefutó gyémántláncként ragyogott. Csak éppen nem angyalok játszottak vele.

Be kellene menni a parkba, le kellene ülni a ciprusok alá — gondolta érzékenyen.

*) Mutatvány a .szerzőnek „Bot Gergely rekviemje“ cinül, sajtó .alatt levő noYölláskötetéből.

törődött a lelkünk, minden nagyszerű tettünk, harcunk, gondolatunk, kultúránk temetéséhez, is. — Soha ennyi csonka sors nem hanyatlott alá, soha ennyi hősi élet nem porladt szét, soha ennyi szándék nem hullt koporsóba, soha ennyi kultur- erő s fölényes ősi elszántság nem í roppant össze egy nemzet életében sem, csak nálunk magyaroknál. Mi mindig temettünk. A mi nemzeti ünnepünk utolsó stációja mindig egy fekete tumbához ért s diadalmaink lobogója utolján gyászflóros szalagok feketeségétől lett komor. Ha fel is riadtunk ünnepségek örömére, csak temetők halottjainak szólt a köszöntésünk. Mi mindig a magyar avar alól csaltuk életre politikusainkat, íróinkat, művészeinket, verekedő vezéreinket. A halottaknak minden s az élők közben torzók maradtak az egyetemes magyar élet porondján.

Könnyes és keserű igazság. Megcáfolni nem lehet. A magyar temetők hantjait szétdúlni és eltüntetni nem tudjuk. A sorsok felett a már korhadó vagy friss fej fák tanúbizonyságát kisemmizni lehetetlenség. Világítanak, sorsot jeleznek, mint az ujj, égre emelődnek s vádolnak. Vádolják az elődöket, de vádolják a jelent s prédikálnak a messzi jövő ivadékainak. Mintha a hangjuk ezt harangozná: elég legyen a kerge zavarból, elég legyen a sok örvényből. A szétzüllött erők csak a nagy magyar temető sírDc azért a sarkon maradt. Neki támaszkodott az öreg színház telefirkált falának. Lustán, tűnődve a felrajzolt neveket olvasgatta.

— Ma— ra . . . betűzte halkan.

— Ezer—kilencszáz . . . hat. . . szeptember . . . tizenhét . . .

Tovább nem olvasta. Megfordult, újra eldudolta : Mara . . .

Olyan kedvesen csengett ez az ismeretlen név. Monoton áriája mögött végtelen csöndet sejtett.

Fiatalon is öreges nyugalomra gondolt. Egy kis városvégi nyári villa terrasza jutott eszébe. Virágos kert vaniliaágyakkal, barokk szökőkúttal. R dombra futó mohos kőlépcsőkön egy leány megy fölfelé, bajában égszínkék szalag. Fehér matrózgallérját gyengén meglibbenti a meleg déli szellőáram ...

R túloldalon lépések kocogtak feléje. Odapillantott s rögtön a kalapját is megemelte. Szótlanul, ahogyan köszönni kellett a fehér papok diákjának.

— Van szerencsém, jó estét ... szervusz — recsegett a görög tanár hangja.

Megborzongott. R holnapi nap hűvös délelőtti óráit érezte lelkére borulni. Rz iskolaszoba szűk, kényelmetlen padjai sorakoztak előtte. Ügy tűnt föl neki, hogy a végtelenbe szaladnak azok a padok. Rz utoldombjait szaporítják. — Elég volt a krízisből, a lázból, a meg-megújuló mulékony, céltalan kis harcokból. Ne legyen már ez a föld örökké vulkánikus talaj, mely reszket, szakadékokat nyit s tévelygőket, igazakat egyformán ölébe ránt kérlelhetetlenül.

A nagy magyar temető bús kapujában állva, merre fordultok, mai magyarok ?

Király, királyság és nemzet.

1921. okt. 27.

A budaörsi iankások avarját testvérek i vére áztatta s a polgárháború rémes árnyékának felmorajló ágyudörrenései vészes intőjelként zúgtak át a csonka országon. Ebben a vérhullásban és ágyuszóban kifejezésre jutott a beteg s láztó! agyoncsigázott magyar nemzet örökös tragédiája, mely jelenthette volna a megmaradt magyarság szomorú ebhanyatlását is.

Most, mikor már az izgalmak és kedélyek lecsillapodtak s pár napos távlatot nyertek a történelmi nagyságnak szánt események, látjuk józanul és higgadtan, minő kalandos próbálkozásba akarták rántani a csonka magyarságot. Minő veszélyek hordozója volt a puccskísérlet s minő kísérteties eredmények ágaskodtak nyomában a nemzet megfojtására és lebunkózására.

Ahogy rójjuk e sorokat, kapjuk a híradást,, hogy Károly király a tihanyi kolostor feketefalu cellájának rabja. Midőn az ő egyéni katasztrofális sorsának szimbólumát

| sóba ő sose ülhet. Örökös diákpad, örökös korlát, fojtó levegő, halottsárga ház. Egész ! élete nem lesz más, mint festettszagú iskolapadok vásítása.

Ä püspöktemplom órája hármat ütött... ! Még egy negyedóra a vacsoraidőig.

Megindult, hogy mégis csak bemegy a I parkba. Leül.

Ä vasrácsos ajtó nagyot nyikkant, mikor benyitotta. Szívenszúrta ez az éles hang. Szinte fájt s mintha meg is vérezte volna a szívét. Félve pillantott a kabátjára, nem véres-e ?

— Bolondság — tördelte magában. — Ma mindent megnagyítok. Fájdalmam már kezd teher lenni. Elviselhetetlen. Lerongyolódik szívemről, mint a vásott ruha. Ä fájdalom is akkor szép, ha önmagáért van. Csak az emberek tövise gyötör. Ämi töviskoszorút magunk fonunk szívünk köré magányos életünk állomásain, az mind gyönyör, lelki édesség.

R park üres volt. Ä szeptember már végig csatangolt virágágyai között. Rozsdás levelek zörögtek a a züllött útakon.

— Csak az a délelőtti dolog ne történt volna — beszélt magának. Csak az ne .. .

Átkarolta a parki padnak hátrahajló karfáját. Édesanyját ölelte át szeptemberi bu-