Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-08-14 / 33. szám
V. évfolyam Dombóvár, 1921. augusztus 14 33. szám 1 -----------------------------------------------—-----------------El őfizetési árak: egész évre 52 — korona ; félévre 26‘— korona; negyedévre 13'— korona. Egyes szám ára : 2 korona. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 49. szám.) Pécs. Most ősszel lesz negyedik évfordulója, hogy bánatos forradalmi arcod utolszór lelrémlett előttem azon a lucskos, permetező esővel beszitált októbervégi éjszakán. Szegény árva város te, azóta de sokan átküldték hozzád az ég ismeretlen huzaljain sóhajaikat s de sokszor te is felgyújtottad négytornyu templomod tetőit, /át a Mecseken, rajta a magyar színek vonagló sebével, hogy lássák és kívánják az itteni magyarok szabadulásodat. Szenvedtél. te is, szenvedtünk mi is. Rabok s bitang náció voltunk mi is a szabad hazának csúfolt, nemzetközivé átváltoztatott ősi rögökön. — Gettónegyedből kiszabadult sza- muelli hordák tiportak a hátunkon s mi tagadás, szerettünk volna akkor benned, utcáid mélyén, gazdag erdőid ölén megbújni bujdosó magyarként. Aztán te is meghaltál, Tuladuna remek városa. Nem a szerb hóhértól, nem is a kólótól, nem is az idegen hóditó vasmarkától. Ó, ez is a sajgó fájdalom zuhataga volt életed meghaikult vérkeringésében. De ezt tűrted, mint az elesett, porondra hulló görög gladiátor. Mikor A vasi kuruc kesergője. Haj, kerekedj kedvem, Régi búmat vedlem, Régi búmnak szdrazfdjdt Atkos tűzbe vetem. Nem sirds kell már itt, A köny áriáit Zúgja túl a magyar orkán, Mert a sirds kár itt Haj, deres, ne délre, Ne kárpáti télbe Vezesd utam most az egyszer, Ne is vigy Erdélybe. Tudom a Bánát is, Tudom Kolozsvár is Rut igától búsan gyászol S gyászol Árvavár is. Búsultam érettük, Bús sorsuk szivén üt. Haj, de most már hallom: Újvár Üzenete értem küld. nálunk az égre hullt a szabadulás glóriája, fölötted akkor alkonyuk. Az alkonyt innét vitték pribékek és vörös lovagok. Két év óta rádborult a haldoklás árnyéka. Gazdag utcáid só- hajhidak lettek. Szobáidban, a családi asztalok mellett ott settenkedett a kalapácsos vörös ember irtózatos figurája. jobbjaidat exiliumba dobta a nemzetközi testvéri szeretet. Aki benned maradt, katakombába kényszerült hitével, magyarságával, élniakarásával. A visszamaradt magyar anyák, szépszemü gyermekek szivükre hurkoltan hordták a vörös álmok közeli játékát. Ó hatalmas város,Tuladuna gyöngye a mecseki déli lankáson, te is sokat szenvedtél a szerb iga alatt a vörös fogságban. Elnéztem a hétfő esti demarkációs vonataidat. Nem az ember- kocsikat, a vagonokat kutattam a kisded mecseki állomás petróleum lámpafényénél. Minden héten uj bánat bénította szivemet. Ontottad a magyar-transzportot. Urakat, munkásokat. Keserűség szaladt a torkomra, mikor kincseket érő bányáidnak morzsáit küidted csak ki csonka anyádnak, te fekete gyémánttal bővelkedő végvári város. Otthon a tanyánkat, Nevelő anyánkat Német színbe öltözteti Pipogya plundrás had. Haj, deres pajtásom, Ismer még a lábnyom, Fordulj vissza, az ősi juss. Most van a rabláson. Látod: hanyatlóba Vasi berek, róna, Induljunk hát deres lovam Harcra, utolsóra. Kocsis László. Naplemente. A patak partján két ember üldögélt. Az egyik csöndesen pipázgatott, a másik meg két tenyerébe temette arcát, mintha sirna. Pedig nem sirt, csak elmélázgatott, elgondolkozgatott, elspekulálgatott.. Még egy harmadik ember is volt ott, de ez bent cuppogott a patak vízében. Azt hinné róla az ember, hogy tán fürdik, pedig nem. Rákok után vadászgatott. Irgalo Vóauul utánuk nyul- kált a patak iszapos, pi; • ros parti lyukaikba. Nem tudom miért, de olyan jó most mindezt kiénekelni. Mint az örvendező gyermek súlyos fekete álmok igézete után, kigügyögöm a vörös évek és éjek szenvedését, a hontalanság keserveit, hogy rádtalálva, rádborulva csak tiszta magyar könnyek peregjenek alá sokat borongó szemünkből a viszontlátáskor. Holnap vagy holnapután szabad leszel, fogoly város. Kilátódra tűzi a magyar baka elrejtett három- szinü zászlódat. A sunyi módon, vörös lelkiismerettel agyoncsufolt Horthy-katonák döngetik meg aszfaltos utcáidat. Örülsz-e nékik, szabaduló város, te legelsője a visszakerülő, anyaföldre hulló édes rögnek? (czi Z.) — Älapitvang a gimnázium részére. Tolnavármegye törvényhatósági bizottsága a dombóvári ki:*, kát. főgimnázium létképességének: tudatában az intézet iránt , érzeti rokonszenvének azáltal adta tanuje- j lét, hogy f. évi Julius hó 30-án tartott nyári rendes közgyűlésén a vármegye nagy fiának, Bezerédj Istvánnak emlékére 1000 ^Egyezer) koronás alapítványt létesített, amelynek évi kamatai jutalomdij címén olyan tolnavármegyebeli tanulónak adassék ki évenként, aki a dombóvári kir. kát. főgimnáziumban az érettségi vizsgát jó sikerrel végezvén, a történelem tanulásában kitűnt. Sokat viaskodott odalent a hüs vízben a gorombán ollózó rákokkal. Már is egy egész kosárra valója van a hátán otrombán lötyögő vászonzacskóban. Messze, távol most ment le a nap. Vérvörös sugarai mév ott táncoltak a patak hullámain. Biborpiros alkonyba burkolta a mocsaras, lápos tájat s a nyílegyenes mederben folydogáló, csöndes, hangtalan patakra a rózsaszíntől a biborpiros színig változó szinvegyüléket szórt. Gyönyörűség ^plt ezt nézni. EzeD, bizony, lehetett spekuiálgatni. A patak partján üldögélő két ember is azt nézegette egy darabig. E&;yikük sem szólt, csak nézték hosszan, elméiázva a csodaszép naplementét. Csak akkor mozdultak meg, amikor egy-egy szúnyog kellemetlen dann lászását hallották a fülük közelében. A vizben cuppogó ember hirtele gyott rikkantott. — Ejnye, a keserves minder nem leharapta az ujjomat. A pipá3 ember megmozd pödőtt egy kissé, ahogy csr zásából fölriadt. — Mi a ... ni a b.
