Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-08-07 / 32. szám

1921. augusztus 7.

3. oldal.

kozva járna a rettenetes nyári bőségben is. Csak arról nem volna szabad senkinek megfeledkeznie, hogy az Ízlés és mértékletesség szorítsa kellő határok közé a divathóbortokat. Az Ízléses öltözködés és viselkedés a fokmérője annak, hogy mennyire urildny valaki és mennyire nem.

Ez nem ellened és neked szól, kis Hágom, mert tudom, hogy e határokat te mindig megtartottad és meg is tartod, de leveleimet agy is meg szoktátok tárgyalni, úgy legyen ezzel is. Be fogják látni a divatból és bókoktól elkapatott kis fruskák is, mennyire igaza van öreg

Bátyúdnak.

Augusztus uégén.

Szt. Margit-sziget. 1920.

A sima utón apró kaviesszemek csil- lámosan mosolyognak a napsütésben, itt-ott időelőtt lehullt falevelek sárgulnak a zöld füvön, a fákon fölemile csattogja dalát s a kígyózva keringőző utakon szerelmes párok mennek, mennek, összesimulva, egybeolvadva, imholyogva, ittasultan.

A hosszú utón csöndesen ballagok, néha előcsillan hosszan, sávosan a csöndesen, hangtalanul hömpölygő Duna árja, fölöltem susogva beszélgetnek a százados, ven platánok, körülöttem apró gyermekek százai hancurozva kergetőoek s a fák közül misztikusan integetnek felém Szt. Mar git kolostorának mohos romjai. A nap melegen süt, szinte tikkasztó a forróság, de azért már érezhető, hogy haldoklik a nyár. Olyan most a nap heve, mint a szép asz- szony csókja : kicsit bágyadt, kicsit fáradt, ámít, de azért még mindig a szép asszony csókja az. Nem határozatlan Ígéret már, mint volt hajdanán, nem csupa láng parázs nélkül, hanem csak parázs, de már láng nélkül.

Ilyen most a napsütés is. Érezzük, hogy meleg van, íikkadtak vagyunk löse, a legkönnyebb ruha is teher most, de azért ha a kánikulára gondolunk, meg keli érez- nőnk, hogy ez az augusztus végi napsütés már csak gyenge utánzat, arcfesték, púder vagy fátyol a rút, d^ mindenáron tetszeni vágyó, megmosojyoguivaiőan naiv asszony- arcokon.

A forró levegőben virágillat szád, szállong. betölti a levegő minden zegát-zugát, az elmúlásra, a hervadásra, az őszre gondoló facriások sejtelmesen, panaszosan susognak, integetnek, bólogatnak felém, a lábam alatt lehullt, íesárguit, elmúlt falevelek zörögnek, s a kósza, sietős szél belekap néha-néha a rózsabokrok közé s a lábam elé szórja a fáradt, bágyadt rózsaszirmokat.

Kanyarog a fehérkavicsos, ropogós ut; lassan, magambamélyedve ballagok rajta. Oldalt elmaradnak jobbról is, bairól is kis, intim bujócskák. egy-egy fehér pad, rajtuk szerelmes párokkal, kéz a kézben. Elfordítom a fejemet. Nem, nem vaió ezt nézni. Mii is lehetne ezen nézni ? Mi lehet ezen érdekes? Micsoda különös érzés lehet az, valakinek a kezét fogni, valakinek a kezét a kezünkben tartani sokáig, nagyon sokáig, nem szólni semmit, csak hallgatni, csak nézni a füveket, a réti virágokat, a íaóriá sokat, hallgatni a langyos szellő haik, bolondos muzsikálását, elnézni egy lomha pok lassú hálószc-<5 munkáját és lassan számolgatni, hogv a szomszédos fán pout abban a pil'anatbarj hányat kiáltott a t; fás, pajkos kakukmadár ?

Ugyan, mi lehet ezer érdekes? Talán, ha emlékezetünkben nagyon-nagyon nagy. megerőltető, kutató vizsgálódást kezdenénk, talán ráakadnánk ilyesmi régi-régi emlék lim-lomra. Ámde uem leh^t bizonyosan tud nunk. Hanen; hát talán mégis furcsa dolog lehet az, hogy a nagyváros minden szerelmese itt üti föl ábrándozó-tanyáját, hogy a nagyváros minden szerelmes fiatalja,itt talmija meg szeretni az ifjúságot, az illatot, a szint, az ábrándokat és az életet. Az életet, amely nem mindig halad rózsás uiaüanifó urak_ figyelmébe f

Az idei tankönyvrendelések sürgős beküldését kérjük, mert a nagy torlódás miatt csak igy tudjuk idejére rendeltetési helyére juttatni agy a tankönyveket; mint az írószereket és a fölvételi-, előmeneteli- és mulasztási naplókat.

Tisztelettel:

DOMBÓVÁR/ NYOMDA ÉS PAPIRKERESKEDÉS R.-T.

Főgimnáziumi,

polgári leány

és elemi iskolai

kon s ha haladna is, különös véletlen folytán az élet rózsaligetében mindig több a szúrós tövis, mint az illatos, kábító virág.

Hiszen igaz : az élet alját mindig csak a rózsák mutatják, csakhogy az utat nem rózsákból csináljak. Hazug ámítás, ostoba öncsalás, hogy kiki a saját sorsát agy csinálja, ahogy tudja, vagy ahogy akarja. Sorsunkat, életünk folyását mindig mások intézik, soha sem mi magunk. Mi mindenben csak eszközök vagyunk és soha sem célok, mi mindig csak megyünk, de soha sem érkezünk meg Minél korábban indulunk valahova, annál későbben érkezünk és minél gyorsabban megyünk valahova, annál bizonyosabb, hogy elkésünk.

S aztán megállunk, álldogálunk, gondolkozunk. Számadást csinálunk, eredmény nélkül. Keresgélünk a múltban, a magunkéban, a másokéban ; töprengünk, okoskodunk s lassan rájövünk, hogy tévedtünk. Válságokba sodródunk. Bukdácsolunk, fogy lassan elölünk a ievegő ; érezzük, hogy egyedül maradtunk ; kapaszkodunk mindenbe, haszontalanul ; az eredmény semmi, csak a lelki erőnk fogy lassan, megállás nélkül. Szivünkben még égnek a tüzek, a fejünk fölött még a nyári nap sugarai égetnek, de a százados platánok iomb,koronái már fázósan sugnrtk ös'sze koronként fölöttünk s a távolból föltűnik egy fekete íelhő : a tél hírnek-csapata, a fekete vetési varjuk.

Nehéz, súlyos, lelketfeszitő, agyaípat- tantó lelki depressziók idején keresve-ke* ressük az enyhet adó, szomjat csillapító oázist, a leiki nyugalmat, a csöndet, az őszi bágyadt, sárga napfényt 3 a fölöttünk úszó békés, galamhfebér bárányfelhők csapatát az »zűrösből opálosba folyó égbolt peremén.

Amott egy pad unatkozik, egyedül. Mögötte égfelé nyulászkodó Öreg tölgyek susognak halkan, lágy muzsikát, odébb nagy csoport kanadai nyár ezüstös ievél-terebé- lyén csillogva ugrál a napfény, a bágyadt, a fáradt nyárvégi napfény. Hivogatólag mosolyog felém az árva, fehér pad, a pihenés, a békés csönd, a madárfüty, a méhzümmö- gés, a virágillat. Leülök, Bármerre nézek, minden a közeli ősz.' öi, az elmúlásról beszél. Minden suttog, minden titkolózik körülöttem, minőén titokzatosság, minden misztikummal van telítve ; a napsugár bár

nagy része már meg-' érkezeti és — amíg a készlet tart — kaphatók: lapunk hiadohiuatalában.

'égetve szökdécsel a lombkoronák között,

| táncol, ugrál és pajkoskodik, de az árnyak már hosszuakká nőnek, itt-ott a bokrokon ökörnyálak akadtak meg. Olyan most körülöttem minden, mint a fáradt asszonyt kacagás, amely mögött csukló zokogás settenkedik. vagy mint a közelben levő rózsabokor: hí. c „gán még vérpiros rózsa pompázik, de a másik ágán már ott ül a lehullt szirmok nyomán támadt csipkebogyó.

Ugrál, táncol körülöttem n bágyadj fáradt nyárvégi napfény; bearanyoz minden kis fűszálat; csókot hint szerte a réti füvekre, virágokra, az ut porára, amitől az csillogó aranyfényt kap; végigszalad forró, hamiskás mosolyával a park gruppjainak virágözönen ; leszalad a Duna csöndes árjára, arra opálos patinát von ; aztán körülfutkos a pompás víztorony piros falain, fölszalad a kúpjára, onnét megint lesiklik a csobogó vízesésre s mikor fáradtan lehupyja szemét, mintha siratná ezt a szép világot; bíborpiros könyeket ejt fölötte. Talán sajnálja, hogy egy kicsit megmutatta a szépségét, talán megbánta, hogy szeretedet idézett föl maga iránt. Talán csak kis, ártatlan flörtre gondolt s nem nagy-nagy emóciókra s most, mikor látja, hogy tuimeot a célon, visszalépés alig-atig mutatkozik: mindent megbánva, keserű, bíboros könnyeket ejt a tájtól, mikor bucsuzóra kell gondolnia.

Mennyire szimbolizálja a búcsúzó nap az emberi életet, az emberi apró-cseprő dolgokat! Mint a melegszívű asuzonyi lélek, amely egy idegen, szomjas férfiszernbe tekint s megdöbbenve veszi észre abban a szemtükörben a sajátja mását. Megrettenve veszik mindketten észre, hogy itt nagy ese- , menyek küszöbén állnak, mohón, vadul j mélyed a két szempár egymásba, szomjasan | isszák föl egymás tekintetét s talán nem is sejtik, hogy fölcserélték közben egymás lel- ■ két. Az asszony a hidegebb, az asszony | esik mindig előbb keresztül a válságon;

; talán hamarább jön nála a vágy, talán hamarább ál! be nála a kiábrándulás, a bánat,

1 a megszokott után való vágy, a feledés.

Kis flört, kis időtöltés, szórakozás talán : nála az egész ; a lázas éjszakákon hamar j túlesik s marad utána egy kis emlék, de jön helyette tengernyi, sok-sok kacaj.

Vagy talán olyan az asszonyi leiek, hogy pillanatok alatt mindent megbán ; ta. i voi iartja magától a férfit, pedig szereti ; i lángol érte ; látni vágyja mindig; nagy-nagy lelki tortúrákon megy keresztül, perzseli a férfi ’ ik jek a lángja, de nem ereszti köze! magához; csak az eszére hallgat; vergődő szivével nem gondol, ha belepusztul : is. Nincs szánalom a szivében az iránt, aki | szomjas ajkkal csak őt látja mindenütt;

1 mert az asszonyi fi fi k a csupán számításon | alapszik. Talán csak azért hideg az ő ra- i jongój vw. szemben, hogy látva annak nagy- j nagy lángolását, hidegségével féke fi tartsa,

1 vagy talán, mint valami fölösleges ballaszttól, mielőbb megszabadulhasson. Pedig hát ez csúnya hazugság.

A hazugságokhoz hozzászoktunk, hozzá kellett szoknunk. Ezzel lépten- nyomon találkozunk járiönkban keltünkben. Nem is szabad ezen soha, soha meglepődnünk. Nem szabad soha semmit sem komolyan voddí. Mindent, ami jön, úgy kell venni, ahogyan jön ; nem szabad hinni senkinek sem. Mert mindig abban csalódunk, akinek hiszünk; mindig az «aca* ki bennünket, akit meg- sÍrattunk s mindig az a csalódás fáj legjobban, amelynek bekövetkeztét soha, ie soha sem vártuk.

Ugv&n : hát mii várunk, mit kell várnunk ? Hű, megéri# szivet ? Barátot, isme- j rost, aki igaz hozzánk, aki nem kacag ki,

I aki velünk érez ? Az életet nem bohc, kába | embereknek találták ki...

Nedves para száll fö! a barna föld ; j bői ; barmai telepedett a réti füvekre ;

| virágok édes illatot lehelnek a hűs nyár- ! végi alKonyatba. A lépésem alatt hangosan i ropog az apró folyami kavics ; lassan száll, j száll az alkonyat ; ködfátylak úsznak a : csöndesen mormogó fo'yanv fölött # a szi- I vorn, az én szegény, bolondos szivem vala- I miért »agyon fáj. Nem lehet rajta segíteni, j hagyni kell csak : hadd fájjon.

Hiszen egyszer, tudom, úgy sem fog