Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-10 / 28. szám
V. évfolyam. I fi I ' I Mi i.gi -V I’ T I Dombóvár, 1921. Julius 10. 28. szám. Előfizetési ár: egész évre 52-— kor; félévre 261— kor; negyedévre 13’— korona. Egyes széni ám 2 korona. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba; a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal: Esterházy-utca 17. szám. Telefon: 40. szám. Szabó Dezső. Amikor Szabó Dezsőnek ,,Nincs menekvése-e Lőcsén s első tanulmányai, novellái a Nyugatban megjelentek, — felszisszenő ökölrázást és áhitatos rajongást keltettek. A zsidókérdést tárgyaló cikkei (1907) miatt már előzőleg párbajba keverték, táviratilag belyezgeíték át az ország egyik zugából a másikba, ,,vig osztozó társai a győzelemben“ cserbenhagyták, a karriérjüket építgető sunyi szepegok. mint sztigmatizáltat kerülték, — 1910-ben pedig halálsejtéstől döbbent, de ,,merész es fiatal“ kiáltása miatt ,,a végzetes vezér, Tisza István „ba- zaáruló“ szóval vert rajta végig és tette cunukká száradt izzadó kis impotensek spic- liskedési vágyának, jó-gverek telszelgéseinek, piszkos stréberségének levezető csatornájává, ó volt a kitűzött cél, a mindig eltalált alma, amelybe Teli Vilmosként minden magyarko- dón habzó szájú, kívülről becsődült idegen belelőhette a maga elkészitett nyilát. 31 éves volt ekkor és a magányosan küzdő férfi dacával, az igazság mozgató erejével vágott vissza ,,Nagyméltóságu gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos urnák“ és a barrikádokon harcoló romantikus forradalmár erejével, „ős kálvi- nistaság, ős ellenzékiség“ féktelen lángolásával, „piros-pozsgás jókedvvel“ állta a harcot. És a „nyomorult tanári pályán át“ láita az ország „öngyilkos szociálpolitikáját“ döbbenve hallotta „a közeledő világfelfordulás lépteit“ és teheteilenül nézte, mint „bódult rabszolga-ideoiogíába a magyar közép- osztály“ s mint válik kizsákmányoitává, nemesnek és zsidónak politikai játékában labdájává az elhulló magyar intelligencia. Nemcsak a marioneteket látta, hanem a kérlelhetetlen, hátul megbújó, titkos erőket, amelyek giganlis arányokkal és hatalommal tolták a bábukat s rendezték a játékot, — és látta, hogy „Magyarországon kérlelhetetlenül csinálják a halált“. És ö, az egyedülálló harcos | felvette a kártyát és játszotta a játszmát, i Kimerithetetlénül, fáradhatatlanul. A bori- zontja egyre tágul. Minden hullámon, válságon, felforduláson, — pártokon, fajokon és embereken keresztül harcolt, hogy magyarrá tegye az elkerülhetetlen forradalmat, magyarrá a magyarnak szánt jövőt. Elérhetetlen, gyönyörű, áldott, meddő, siket fülekre találó harc. »Az egyedülálló harcos néha viv, de néha vagdaiózik«, az egyedülálló harcosnak sok mindenhez kell értenie, sok szerepet eljátszania, sok haragot lezugatnia, sok szeretedet elcsókolnia; katonának és politikusnak, — elhibázott múltat rombolónak és jövőt építőnek — realistának és vátesznek, — agitátornak és tisztának lenni. De Szabó legelsősorban, legfájdalmasabban, legigazab- ban iró. Azután minden. (A »Tanulmányok és jegyzetek« előszavában Írja : »Aki e tanulmányokat irta, úgy született, bogy erdő, hegy, elgurult kő, régi könyvek, lakodalmas nép, elitéit emberek : a teremtett világ minden kacagó bősége és minden jajgató valósága az ő életének boldogsága, vagy sajgása legyen. A roppant világegyetemben nincs közömbös dolog a számára. Külön mindennapi személyes viszonyban van egy összefaragott fatuskóval, porrá lett Dávid Ferenccel, egy tóra hajló nyírfával, az indiai erdőkben hallgató, dermedt istenekkel és a Brest szikláin harsogó tengerrel.« »Egyenes utón« bevezetésében a következő sorok: »A magam életében egy kissé iró, egy kissé orvos, egy kissé kiváncsi dilettáns vagyok« valamivel távolabb »és fajom katonája«). A legkanyargósabb, legmeredekebb, legsíkosabb útra lépett és egyenesen haladt rajta. Egyenes utón keresett »embermozditó termő életet« és »félrevert harang volt ott, ahol eddig csak berbéíelni volt szabad«. Indulásánál ökölrázás és fanatizmus fogadta. Ma ez az ökölrázás már nem lehetne oly indulatos s a rajongás oly túlságosan vak, mert ma már felviiágosodott a század arca, mert ma már kétségtelen, hogy Venyigelángok. (Kis regény.) 11 Irta ; j)énes Gizella. Tarné utánanyult Dóra elkapta az asszony kezét. — Mit akarsz ? Csak nem fogod elolvasni. Miért V Hogy nevethess rajtam ? — Dóra — csattant fel Tarné hangja — de a lány nem figyelt rá. Homlokát ráncba vonta. — Meg fogja őrizni emlékemet — keserűen nevetett — Hallod Margit ? Azt Írja: meg fogom őrizni emlékét — Tóth Dórának merte ezt írni . . . Nekem . . . Az utcán éles füttyszó harsant át. Dóra az ablakhoz rohant. Lent a házak között kígyózott a sínpálya. A mozdony megmozdult. Egy rántással vonni kezdte a kocsikat. S robogott, futott a vonat. Már csak a füstje látszott a házak fölött. Dóra elfordult az ablaktól. Megtörölte az arcát. • — Most megy, mondta nagyon lassan és visszaült az Íróasztala elé. Könnyek szaladtak végig arcán. Nyomorultul, összeverve rázták könnyei. Fájdalmas megadással bukott ki ajkán a férfi neve : Ervin ... — Két keze összekulcsolódott. Tarué melléje lépett. A mozdulatra fölébredt Dóra. Ránézett az asszony résztvevő, sajnálkozó arcára. S fölkapta a fajét. — Csavard fel a villanyt, Margit — mondta rekedten. A papírok közé nyúlt. — Most már írni fogok újra. Tán még nem késem le a második pályázatról. — Akkor hát hazamegyek Dóra — mondta Tarné szomorún. —• Mégy ? Hát akkor . . . áldjon meg az Isten. Az Isten áldjon meg Margit. Köszönöm Margit. Nagyon köszönöm. Feje megcsukiott. Odabukott az Íróasztalára. E pillanatban úgy érezte : a szívébe markolt az élet könyelmü, kemény ökle. VII. Már tavaszodott. A határon átfutott az ujulás színes ruháju tündére. Virágba borultak a vén, rozoga fák. Fehér és rózsaszínű koronájuk üdén virított a poros utak szélein. A domboldalakon leheUeíszerü zöldet kaptak a bokrok. Esténként a virágillat átszaladt a füstös széntelepen is. A bányászházak kis kertjeiben bimbót hajtottak az orgonabokrok. Dóra szobájában egyre zöldéit az aszparágusz futó indája. Vázáiban fehér virágok illatoztak. Szabó hangja Csaba évezredes ősi népének élniakarása s a XX. századbeli magyar irodalom igazi hangja helyenkénti körmondatos tulstilizáltsága leszámításával. S ma már öntudatosan kei! néznünk azt a helyet, melyet Szabó munkásságával irodalmunkban és vezetőink közölt elfoglal és nem babonás misztikummal, vagy rosszakaratú ferdítéssel még mindig összehasonlithatatlannak, irodalmon kívülinek tartani öt. (Legfeljebb a Pékár Gyula és Császár Elemér által közösen vezetett, desztillált »Petőfi társaság« r. t.-on van kívül.) Mert nem rendkivülis'ég ő, hanem uj idők (ugy e, ma már mindenki túl van azon, hogy a világháborúval egy korszak véglegesen lezárult) elsők (Ady, Móric és a többiek) közt jött nagy embere, titánja, aki elhivatott az uttörés legháládat- lanabb, legnehezebb, legnemesebb munkájára. Ma az ő írása a legjobban egy test és egy vér a magyarsággal, fájdalma a magyarság sebével, ostorcsapása a magyarság legigazabb, Iegjogosabh igazságtevésével, víziója a magyar jövővel. Ma sokan sütik még saját kis pecsenyéjüket a nemzet tüzénél, ma sokaknak fáj még Szabó látó szeme, ma sokan ütnek még rá elvakult kitagadással, (mint pld. Adyra ütött Prohászka egy nemzetgyűlési beszédében. Szegény Adyt ideiglenesen Goga Octavián volt kénytelen védeímébe venni), — de a Szabóra vonatkozó fenti megállapításokon mindenki túl van már. Mindenki sejti, érzi, tudja ezt. Az idő kérlelhetetlen elrendezése a legnagyobb akarat, tiltakozhatunk ellene, vagdalózhatunk, de mint megváltozhatatlan! — valónak kell elfogadnunk. Visszahullatom rá saját szavait, melyeket harcos indulása elején mondott: »Én vagyok az öklös Nem és a teremtő Igen. Én vagyok a korokat alkotó Túlzás. Föld, uj eposzokra ujuló föld, ismét folytatásod vagyok és benned hamvadt hősök harcolnak az izmaimban. íme, Magyar- országra rákondul a tizenkettedik óra. Nem halljátok-e a közeledő évekből az összeomCsak mintha a csönd mélyült voInarmeg a zugokban. Mintha a magány még sívárabb lett volna. Dóra arca megöregedett. Arcának szia© elveszett. Szemei mindig mélyebbek lettek. Ajka mellett két fáradt vonás mélyült. A tél észrevétlenül elfutott mögötte. Dolgozgatott. Pályázati munkája dijat nyert. Könyveket vett rajta. Szép, friss kötésű, |ij könyveket. Néha elmélázott. — Azért nem bánok semmit. Nagyon szép volt minden. Még a fájdalom is szép volt. Büszke vagyok rá, hogy meg tudtam menteni szép emléknek . . . Egy este Tarnévai sétált az erdő alatt. Lelkét megifjitoíta a szinek harmóniája. Behunyt szemmel szívta az illatokat. — Nézd, Dóra — ott tüzet raknak — mutatott Tarné egy közeli földtáblára. — Hogy hordják a venyigét. Dóra odanézett. Fölcsaptak a lángok. — Venyigelángok ... — modnta halkan. Szíve mélyén egy húr rezdült meg — hamar föllángolnak — hamar kialusznak . . . Fekete szemének pilláin könnyed könnycsepp csillogott. Vége.
