Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-01-14 / 3. szám
I. ÉVFOLYAM. 3. szám. Dombóvár, 1917. január 14 Előfizetési ár: Egész évre 12 kor. Fél évre . . 6 „ Negyed évre . 3 „ Egyes szám ára 20 fill. Szerkesztőség: üjdombóvár, Hákóczi-ut 1. síim Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24 sz. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a s/erkesz- :: tőségbe küldendők. :: TARSADALtjVlI HETIííAP megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: NESSL ÄLÄJOS. Lapkiadótulajdonos: Felsőeőri PÄÄL JÓZSEF. Halálra ítélné egy csupán gyermekből álló bíróság azt az orvost, ki egészségi okok miatt megtiltaná nekik a cukor élvezését. Halálra Ítélné akkor is, ha az orvos életüket akarná így megmenteni. Ugyanez a bíróság száműzné a sebészt is, mert fáj az operáló kés vágása. Inkább meghalnának, de semmik épen sem tudnák átérteni a múló szenvedés jótékony kihatását. Szidjuk és átkozzuk mi is a rekvirálást, azt is, aki rendelte, azt is, aki végrehajtja. — Szidjuk, mert így nincs mindennap fehér kalács, pedig nagyon szeretnénk reggelihez aprítani; kislelkü- ségünkben még a koldusnak sem adunk a barna kenyérből, mert hátha abból is kevés lesz. Panaszból áll az ebéd, lemondó méltatlankodásból a vacsora — és ugyanakkor járásunkban 215 waggon gabonát rekviráltak. Ebből egyrészt kiviláglik, hogy aránylag bőven van nálunk élelem, másrészt be kell látnunk, hogy a mi fehér kalácsunknál fontosabb érdekek teszik szükségessé a szigorú rekvirálást. A római antant - konferencia a hadviselés továbbvezetését hangsúlyozza. Győzelmet remélnek. Vagy hadseregükben bíznak, vagy abban, hogy élelemhiány miatt kell békéért könyörögnünk. Egyelőre seregeiktől nem félünk. Mig erőnk van a nagy orosz segítséggel támogatott teljes román hadsereget hazájából kikergetni s ágyúinkat Dél- aroszország kapui felé irányítani, nem félhetünk- Meddig tudnánk védelmi harcban ellenállni, ha még ily nagyarányú támadásra is képesek vagyunk. Jogosan feltehetjük, tehát, hogy ellenségeink számításukat a kiéheztetésre alapítják. Tudjuk, hogy Németország nem tudná saját terményeiből élelmezni lakóit s Magyarország buzaja nélkül talán már gyászos vége lenne a háborúnak. Fölöslegeinket odaadtuk eddigis a dicsőséges szövetségesnek. A fájdalmas román betöi rés után eljövő nagy megtorlás I élénk bizonysága, hogy szövetsé- i gesünk nemcsak dicsőséges, hanem ! hűséges is, mert magyar tigrisek és német oroszlánok tanították meg a parvenüt. A magyar Erdély 1 áj - dalmát ők is megérezték és eiiöttek segíteni, fájdalmat enyhíteni. — És ! mi nem éreznénk meg szűkösen | élelmezett, Németország sóhaját ? i Ezért nem csak fölöslegünket adjuk nekik, hanem ősi magyar nagylelkűséggel osszuk meg a magunkét is velük, mint bajtáis bajtársával. S ha eljön a nagy leszámolás napja, mikor majd i háborús érdemek elismerésének deje lesz, akkor mi is elfoglaljuk helyünket. Annál méltóbb helyet, minél nagyobbak I teljesítményeink.- Mondják, hogy a baraisag váltó, mely készpénzül megy de leszámold kor nem kell senkinek. Nem hisszük, hogy szövetségeseink ilyen barátok lennének, de ha mégis megtörténnék, akkor igazunk, jogaink hangsúlyozásánál két nagy tényre hivatkozhatunk: a magyar katonára és a magvar búzára. A magyar katona teljesítményei egész világon ismeretesek; I ők maguk is méltó helyet szereztek ezeréves, elfeledett nemzetünknek. De ha akkor hangsúlyoznunk lehet, hogy emellett még más érdemünk ; is van, hogy Németországot. Auszt- | riát, az elfoglalt országokat és a sok I százezer hadifoglyot hosszú háborús éveken keresztül a magunkéból élelmeztük, mennyivel több elismerésre leszünk méltók! Ne alkossunk tehát gyermekekből álló bíróságot, hanem értsük meg, hogy a rekvirálás agy, ahogy rendelik, szükséges. Szükséges a mi érdekünkből is, mert az győzelmünk, érdemszerzésünk feltétele. — Adjunk oda mindent, amit csak lehet, hisz a legcsekélyebbel is közelítjük azt a reménybeli időt, mikor újból a mieinkét látjuk itthon, a magyarokat,- nem hadisapkával, hanem árvalányhajas kalapban. —Tő.— HÍREK A hó. Én nem tudom, miért nem örülünk az j idei hónak? Olyan közönnyel, olyan hidegen ! fogadtuk, mint az árva koldust sietős órák idején. Pedig máskor, hogy örültünk a hónak, a fehérségnek, a januári csillogó gyémánttengernek. Szerelmes szavakat suttog-1 tunk feléje. Kitártuk előtte szivünket. Gyen- I géden ajkunkra vettük selymekbe takart édes | nevét: hó . . . Megaltunk az utcán, hogy | téli kabátunkat teleprémezze. Kitártuk karunkat, hogy meleg keztyüukbe bujtatott tenyerünkbe hulljon a télapó nagy zajban röpködő galambserege. Máskor, régen, nem tavaly meg tavaly előtt, az emberek lávának, kérték a szürke napok öreg dekorálóját: szitálja tele ezt a fekete világot febé. seggel, gyémánlporra . Örültek a fehérségnek, a szikrázó havas télnek. Szinte megedződtek, egyenes szivüek, nyílt tekintetűek le*tele Aki beteg volt, az is meggyógyult. A tél tette? 1 A hó gyógyított ? A fehérség, úgy látszik, | medicina volt. Most vasárnap elnéztem az embereket. I Szidták a telet meg a havat, dehogy köszöntötték. Szinte megtöppentek a hó finom j súlya alatt. Összegörnyedtek, mint sudár fenyők goromba hegyeken, mikor léli napok hatalmas havazása águkra rakódik. Nem mertek a fehérségbe bámulni. Szemükkel a sáros, lucskos földet keresték. A feketeséget. Nem láttam örvendező, kipirult vig aicokat. Mindenki mintha kámzsát szorított volna femjére. Lehorgasztott fővel járt, barátságtalan álarcuk alól csak szomorúságuk fekete nézése kandikált elő. Máskor el se tudtuk képzelni, hogy valaki szomorkodjék a télapó derűs, mohó tréfája közben . . . Miért ez a fájdalmas kedvellenség? Hol van a régi kedély kedves öröme ? Hol van a régi telek egyszínű fehérségek? Olyan távol muzsikál az elmúlt telek szánkóinak puha cmngése, hogy nem hallunk belőle semmit ? A háború tette, hogy nem tudunk örülni a havas télnek? Vagy mi változtunk meg? Mi leltünk olyan gonoszak, hogy félünk mindentől, ami ragyog, ami tiszta, ami hófehér s anyira meg szoktuk a novemberi ködbe burkolt életet s annyira megszerettük bűnösökként a félhomályos, ferde utakat, hogy most ebben a havas, fehér világban szégyenli lelkünk sötéthez szokott szemeit kinyitani ? Nincs felelet, csak a hó hull, hullong hulldogál . . . Egy jóságos, jámbor ember két kézzel szórja a fehér rózsákat bölcsőnkr®, e fekete rögre. Emberek, miért nem örültök a fehér rózsáknak ? (czi Z)
