Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-02-18 / 8. szám
I. ÉVFOLYAM 8. szám. Előfizetési ár: Egész évre 12 kor. Fél évre ■ 6 * Negyed évre . S „ Egyes szám ára 20 fill. Dombóvár, 1917. február 18. Szerkesztőség : UjdofflbóYár, Räfcoczi-nt 1. szint Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24 sz. Előfizetési dijak és lrirde- rések a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a sv.erkesz- :: tőségbe küldendők.:: Felelős szerkesztő: NESSL ÄLÄJOS. TARSADALiJVII HETIüAP stint?ma ü .ticl & sn "Vfi sárn fc* jp. Lapkiadótuiajdonos: Felsőeőri P.HÄL JÓZSEF iTEcr^v»*-jy.ri3i»r.' ;m.jrrc*tí-icx3nr'rc' vfuiSttwag J »vrrx ur a „Mire uissgfíféraeb“ az elgyötört és megtizedelt maradék magyarok a halál demokráciájából, szemközt találják magukat az élet demokráciájával. Mert jog és igazság szerint megérdemli a magyar | nép, hogy az ország urai, de min- j denki, a legnagyobb erőfeszítéssel dolgozzék az élet demokráciájának előkészítésén. Megérdemli, mert milliószámra adta oda — legjobb fiait fegyver alá és fegyver elé, a legtöbb vért és legtöbb pénzt áldozta, leg- j többet szenvedett s legtöbbet lelke- ; sedett s megint kiderült róla, hogy ő benne van az állam igazi lelki ereje és lendülete. A nép mellére j nem szoktak — magas rendjeleket ! akasztani, de azért van módja az elismerésnek és jutalmazásnak. A népet, a jó magyar népet jobban meg kell becsülni, védeni, nevelni és erősíteni: ez legyen az ő jutalma. Nem elég, hogy most vezérek és újságok legendákat mesélnek a magyar katona hősiességéről, nem elég, hogy a világsajtó — vitéz katonái révén a magyarságot kiemelte az ismeretlenség homályából és elismerte létezésünket nem elég, hogy a magyar kormány váliveregetéssel in- j tézze el a mindig hű magyar nép iránt való elismerését, hanem arra kell törekedni, azt kell kiküzdeni, j hogy a magyar nép a háború után is legyen valaki és valami az or- szagban, mert a háború elolt jóformán semmi és senki volt. A magyar nemzet, amint azt jóbarát és ellenség egyeránt elismerni kényte- i len a legnagyobb áldozatot hozta nemcsak vérben, de anyagiakban i is. Kiérdemelte a demokratikus fej- | lődésnek most már elháríthatatlan kiépítését. Ne akasszuk meg mes- 1 terséges gátakkal, ne kényszeritsük ! természetellenes utakra a társadalmi fejlődés irányát, mert akkor és j ugv fog kitörni a forrongó uj erő a régi formák és keretekből, hogy a legmegrázóbb késői bánat sem tudja jóvá tenni. Kár a buzgó kerékkötési törekvésekért; a történelmi fejlődés kivasalja rajtunk előbb utóbb az idők követelménye. Ezen a téren mondhatatlan sok a mulasztás. Mig külföldön az utóbbi j évtizedek alatt a szociális reformok egész légiója született meg, addig nálunk annyi fényes elme, kiváló szellem meddő közjogi csatában pocsékolta el tehetségét. A viszonyok törpesége, hazánk fekvése, vagy az a különleges magyar ■ sorstragédia követeli a legkiválóbb európai mértékű államférfiak meddőségét?! Hogyan van az, hogy ebben az országban minden idegtűiből nyakunkba szakadt, életképtelen kérdésnek van apostola, csak az égető szociális probléma maradhat magános emberek passziója ? Csák épen a társadalmi kérdéssel nem törődnek az országlási tudomány hivatalos képviselői, mely pedig mindenek fölött való és mindennél fontosabb? A társadalmi kérdés gyújtópontjában a küzdő, jobb formákat sürgető ember áll s az egész kérdésnek tengelye az emberi társadalom. Épen ezért a társadalmi kérdés mindenkihez szól; nemcsak mert életünk legfontosabb érdekeit érinti, hanem azért is, mert nem lehet közömbös előttünk. Azok- nak a sorsa, akik érettünk dolgoznak s érettünk életet tehát mindent odaadtak. Nem lehet közömbös élőtJarjaille a jó Istennél, j Provence-i legenda.' ° i Irta: Alphonse Daudet. Fordította: Tömlő Lajos. (Folytatás.) A mennyei kapus félig kinyitja a ka- i put, mondván; „Nézz hát be!” Jerjaille azonban hirtelen megfordul s j befaral a paradicsomba. Mit csinálsz?- kiált rá Szent Péter, j A nagy fényt nem bírják ki szemeim,- felel Jarjaille. Meg kell hát fordulnom. De légy nyugodt! Amint mondtad! ha az orrom bennt lesz, egy tapodtad sem megyek tovább. Most már úgyis mindegy,-sondolá magában Szent Péter. Kellett ez nekem?! Ez az akasztóíavirága túljárt az eszemen. | Eredj hát nó, ha már bent vagy ! — Oh milyen jó vagy te ! . . . Milyen | szép itt minden! Milyen szépen énekelnek!..* Megszólal Szent Péter: Ha eleget láttál, egy-kettő, lódulj! Érted ? Én nem érek rá téged őrizni. Végezd csak bátran a dolgodat, Szent Atyám. Ne törődj velem ! Én majd távozom. Ráérek. Hisz úgy sincs semmi dolgom. — Mohó, nem igy alkudtunk meg ! — istenem Uram, mire való az az iz- gatotság? Az egészen más, ha tinektek, Szent Atyám, szűk itt a hely. De én hálát adok ! az Istennek, hogy nekem annyi hely is jutóit. Megférek én kis helyen is. — De azt mondom neked, hogy—ha erre talál jönni a jó Isten hord el erz irhádat! — Oh, intézkedjél, a hogy jónak látod. En mindig ezt hallottam: „Hazája embernek, hol jól vagyon dolga“ Én itt jól érzrem magam. Ha már itt vagyok, maradok. Szeo»t Péter megcsóválja fejét, toppant j lábával s megy, hogy felkeresse Szent Ivánt ! ,ki az ügyvédek pártfogója. — Iván, te ügyvéd vagy. Adj nekem tanácsot. — Akár kettőt is, ha szükséged van rá,-felel Szent Iván készséggel. — Bajban vagyok. Így és igy áll a dolog. Elmodja töviröl-hegyire Jarjaille esetét. — Mit tegyek? Kérlek, adj tanácsot. — A dolog nagyon egyszerű. Fogadj j egy jóravaló ügyvédet s idéztesd meg törvényszolga által Jarjaille-odat az Isten elé. Elindulnak mindketten ügyvédet keresni Tűvé teszik az egész mennyországot.— De hát- Uram Istenem !- ügyvéd és paradicsom ! ? Hallott ilyent emberfia valaha ? Keresnek törvényszolgát. Ebből a fajból sem akadt egyetlen egy sem. Szent Péter most már igazán nem tudta, mitévő legyen. Éppen arra jött Szent Lukács. — Mi bajod van Öregem? Amint látom. rossz kedved van. Kikaptál talán megint ez Ur Istentől? — Ugyan, kérlek, hogy mondhatsz ilyet?! Átkozott história! Valami- Jarjaille nevű semmirekellő túljárt az eszemen, bejutott a paradicsomba, s most már nem tudom kitenni a szűrét. — Honnan jött ? — Saint—Rémyből. — Saint- Rémyből? — szólt nevetve Szent Lukács. Oh Istenem ! Gyerekjáték az egész ! Megszabadjak én mindjárt ettől a fickótól. Ide hallgass ! Amint jól tudod, én vagyok a szarvasmarhák barátja, a gulyások pátronusa. Ezen a jogcímen bejárom Ca- margue, Arles. Nimes, Beaucaire és Taras- eon vidékét s úgy ismerem ezt a derék népet, mint a tenyeremet. Tudom én, hogyan lehet kifogni rajtuk, ha még oly furfangosak is Ezek az emberek—értsd meg jól! — tűzbe ugranak, ha arról van sző, hogy bikaviadalt láthatnak. Ennél nagyobb élvezetet nem ismernek . . . Oda adják érte még a lel kök
