Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-01-07 / 2. szám
s I. ÉVFOLYAM. 2. szám. Dombóvár, 1917. január 7. Előfizetési ár: Egész évre . . 12 kor. Fél évre ... 6 „ Negyeil évre . . 3 „ Egyes szám ára . 20 fii!. DOIBOVURI HÍRLAP TÁRSADALMI HETILAP megjelelik hefenkémt egyszer : vasárnap. Srerkesztőség: üjdombóvár. Rákóczi ti. 3. szo Kiadóhivatal: Dombóvár. Hunyadi-tér 24. sz. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a szerkeszlő- ségbe küldendők. Felelős szerkesztő: NESSL ALAJOS. Iy pkiadótulajdonos: Felsőeőri PAÁL JÓZSEF. Mire visszatérnek az örvénylő világ legnagyobb hősei, legyünk készen. Mikor majd újból izmos legénykar vág suhogó kaszával dűlő rendeket kalászos rónáinkon, mikor majd népfölkelőink ragyogó önérzettel állnak be régi munkájukba, békés foglalkozásukba, legyünk mi már készen. Ha majd ünnepnapon nyugodt beszélgetésben a múlt emlékein velük elpihenünk, ne csak ők mondhassák: „Azon a télen a Kárpátokban ..—v „Ott a kopár doberdói sziklák között ..— hanem mi is említhessük: „Azalatt itthon a szegényitő háborúban...“ Igen, mindnyájan mondhassuk, azalatt nagy munkát végeztünk! Nemcsak szükségből szereztünk földrajzi tudást drága vérrel megszentelt, azelőtt sejteden helyekről, hanem igazán tanultunk, művelődtünk; nemcsak igényeinket fokozta le a háború, hanem lélekben megerősített; nemcsak szívesen viseljük el a cipő-, ruha-, kávé- s a felsorolhatatlan sok másféle hiányt, hanem mindenünket a haza oltárára tettük, mint tették nem is olyan régen, félszázaddal ezelőtt, a szabadnak született rab magyarok. Szúrós bokor jípvénél nyílik az ibolya; köves hegyoldalon szürődika tüzes bor; a szenvedés éleszti lelkünk pislákoló mécsét lobogó lánggá, A békés jólét hamuval takarta el a lelki tehetségeket, — a háború szenvedése, a szegénység, a halál, a betegség forgószele kel lett, hogy a hamut észrevétlenül szórja szét s a szunnyadó tűz lánggal égjen. Kik azelőtt egész évig olvasgatták vasárnap esténkint a i Muzsika Irta; ívánczi Zoltán. Együtt beszélgettek egy kis korcsma fehér-j abroszos asztalánál. Két hónap óta ez volt j rendes találkozási helyük minden este. Hogy | meddig? Holnapig? Holnaputánig? Ezt már i nem tudták. Izmos, szép testükön már rajt feszült az uj j csukaszürke. Holnap talán indulnak is. Ki j tudja? Lehet. Azért mindegyik vig volt, hun- j gos, mosolygós, jókedvű. Különösen ma este. j Tegnap jöttek meg a kétnapi szabadságról, j Otthon voltak bucsuzkodni . . . már ha egy j legényember kis tanítónak lehet otthona. Mert bizony annak csak árva, csendes, íehér- remeszelt szobája szokott lenni, meg barna, mélyenbugó öreg hegedűje, egy-két intim könyve, aztán a gyerekek, ezek a pufók, őszinte falusi lurkók. Ez az otthon. Ettől lehet j csak bucsuzkodni, szótlanul elköszöntem. Az- j tán még valakitől. Már kinek-kinek . . . — Hát te. Józsi, miért nem mentél haza? j Nincs bucsuzkodni valód? Nem hagysz itt : senkit? Ezt egyszerre többen is kérdezték az aszta’1 szélén ülő szőke, szemüveges gyerektől, aki eddig félénken hallgatta a mámoros, boldog beszédeket. 1 ! kalendárium történeteit, ma mindennap meg- j veszik az újságot. A német példa felrázta az ! álmodozókat, végre elnyerte a tudás is a be- ! csűlést. Szükségesnek látjuk, hogy minden gazda a legjobb gazda, jogász a legjobb jo- : gász, orvos a legjobb orvos, nevelő a legjobb nevelő legyen. S igy nem félünk már, hogy sorsunk közös lesz az Inkák nemzetségével, kik láblógatva pipázhattak évtizedeken keresztül addig, mig munkás szomszéduk nyomtalanul beolvasztotta őket. Tehetségeinket kimivelni, vállvetett munkával dolgozni, tanulni akarunk, mert szellemileg fejlettebbek, lelkileg fogékonyabbak akarunk lenni... mire visszatérnek. Lelkűnkben megerősödünk, mert az ő lelkűk sziklalélek lesz, mellyel diadalmas harcot áltak egy egész viággal. Ha mi tovább is a pénz és hatalom hajlongó rabszolgái maradunk s az egyéni értékeket gúnyos mosollyal lehetetlenitjiik, nem fogadhatjuk őket méltóan. Nem leszünk jelszavak érdekelt har- sonázói, sem válasz''ásóknál, sem közéletben, \ hanem az igaz. a jó, a szép kitartó munkásai; nem hordozzuk érdemeden hatalmasok uszályát, hanem a tehetséget segítjük érvényesülni. Mindéhez erős lélek szükséges, mely nem ijed meg a kigvófészkek felszisszenésé- től. ilyen erős lélekkel varjuk mindnyájan | őket . . . mire visszatérnek. És már most tegye meg mindenki a magáét. Mivelje értelmét, erősítse lelkét, hozza meg áldozatait. Főkép az adjon, kinek vagyonát váratlanul, érdemén kívül, megtöbbszörözte a háború. Adjon úgy. mint az a hiva— Nincsen senkim . . . szólalt meg csőn- | desen. A többiek picit elszomordtak volna, de az- : ért titkos örömmel nézegették az ujjúkon a csillogó arany karikagyűrűket. Szemük ragyogó fénybe borult.. Arcukat finom, meleg pir futotta be. Lesugárzott homlokukról, hogy most készek a halálba is menni, szívesen rohannak ezer veszélybe, mert ujjúkon az a csöpp csillogó aranygyűrű, mely örökre ősz- szekapcsol két forró szivet. S ezért nem szomorúak, levertek, bár tudják, hogy a halálba masíroznak s holnapután talán már rögös, ismeretlen, csonttáfagyott galíciai föld borul hideg testükre . . . — Ti boldogok vagytok most, tudom — ! folytatta Józsei, — mert mjndegyitekre vár j valaki. Ő sejtem, most mindegyitekért egy fehér szív remeg az apró kis falvakban. Egy fehér szív . . . talán az öreg kántorék leányáé, talán jegyzőéké, talán ispánéké, talán a plébános húgáé . . . Tudom, igy van . . . S ezért vagytok boldogok is, pedig bncstizko- dásról jöttetek meg. Ezért beszéltetek ma este annyit az édes örömről, a kedves boldogságról, a messzi kék reményről, az eljövendő szép időkről . . . Elhallgatott. Néhány * pillanatig a füstös, ! szürke levegőbe bámult. Aztán felkelt. Föl- | vette katonaköpenyét. Előkereste sapkáját s i tálából élő falusi úri ember, ki a petróleum- hiány miatt gyertyafénynél tölti hosszú téli estéit, de az V. hadikölcsönre 4000 koronát jegyzett. A fázó, számitó kislelküséget váltsa fel a tevékeny áldozatosság melege. Katonáink megvédik hazánkat tengernyi ellenség ellen, mi munkánkkal készítsük útjait a jövő, boldog Magyarországnak. Így várjuk őket . . . mire visszatérnek. — Tő. — HÍREK Uj élet, uj virradat Nem akarunk beszámolni. Annyira súlyos, szomorú, vigasztalan terhek szakadtak lelkünkre. hogy menekülünk a számadás elől. Eélünk tőle, mint a sötéttől, meg a lelketlen árnyéktól. Nem tesszük mérlegre az elhangzott év szenvedéseit, mert tudjuk, hogy a fáraók piramisát messze szárnyalná bánatból épült magas tornyunk. Inkább felejtünk. Felejtünk ... Ez a motívum zendiiljön fel az év első napján ajkunkon. A feledés melódiáit intonáljuk biztos kezünkkel. Szivünket mártsuk a féledés tiszta, enyhítő fürdőjébe. Nem panaszkép mondjuk ezt. hisz panaszkodni nem férfiúi erény, csak a szenvedéseinket kötjük át a remény rózsaszínű szalagjával. Jogunk van, hogy ezt az újévi aktust megtegyük. Mikor már a golgotás utak vége felé járunk, mindenki megengedj, hogy uj reménnyel fokozzuk életünk aludni készülő szürke mécsét. Annyi biztató, annyi lelkesítő. remegő kezét odanyujtctta a többieknek. — Ha kapok szabadságo, én is elmegyek bucsuzkodni. Mire indultok, visszajövök. A kapitány .nyersen fogadta. •— Aztán miért akar hazamenni? Talán van valakije? Búcsúzni akar egy-két ismerősétől. a falubeliektől? Higy je el, nem érdemes ... nem érdemes . .. —■ De bocsánatot kérek — mondta kissé fátyolos hangon — a menyasszonyomtól szeretnék búcsúzni.- Úgy? akkor igqr. Egy napi szabadságot rendelkezésére bocsátók ... ... A kis vici.náíis fáradtan döcögött a januári hajnalban. Szelíd, havas lankások maradoztak el. Egy-egy apró hófödte falu nesztelenül emlék nélkül elmaradozott. A tarlók mentén kopasz, égbenyuló ezüst- nyárfák ágaskodtak. Itt-ott árva kazalok harnállottak a földek végén. Egyideig a vakító fehérségben szunnyadó vidéket bámulta. De nem ismert ;rá. Az igaz, csak egyszer járt erre. Egy nyáron. Akkor még képzős volt. A másodikat végezte s (helyettesitett egy 'beteges} kántort. Ennek most már öt éve. Régem volt, talán igaz se volt. Ábránd az egész... S most rgein erre járatos az útja. Mit akar erre? 'Meny asszony ától búcsúzik el?: Hirtelen: /